Őfelsége Titkosszolgálatában – IV. Rész

Pierce Brosnan-re még Albert Broccoli figyelt fel 1981-ben a Szigorúan bizalmas készítésekor, mikor feleségét, Cassandra Harris-t kísérte el a forgatásra (Harris játszotta Lisl grófnőt, akit Roger Moore Bondja egy éjszakára ágyba vitt), a producernek pedig egyből megakadt a szeme a jóképű színészen. Moore leköszönése után Broccoli Brosnan-t kívánta 007-esként a vásznon látni, de az akkoriban egyre népszerűbb színész több okból sem tudta elvállalni a szerepet (amit végül a többször is megkörnyékezett Dalton kapott, és talán jól is járt így). Az egyik, a Brosnan-nek áttörést hozó, nálunk is ismert Remington Steele című sorozat volt – ami jó előképnek bizonyult a későbbi 007-es szerepéhez – melynek készítői szerződéssel továbbra is a szériához kötötték. A másik, hogy feleségénél gyakorlatilag ezzel egy időben petefészek rákot diagnosztizáltak, Brosnan pedig az asszonyt 1991-ben bekövetkezett haláláig kitartóan ápolta, és az asszony előző házasságából maradt két gyermekét – akiket adoptált, miután az apjuk, Dermot Harris (a néhai Richard Harris öccse, Jared Harris nagybátyja) 1986-ban szintén elhunyt – valamint közös fiukat felesége folyamatosan romló állapota miatt lényegében egymaga nevelte. A gyász elmúltával Brosnan fokozatosabban egyre több szerepet vállalt - a Bond előtti időkből említést érdemel A fűnyíró ember, valamint a Mrs. Doubtfire, és a 007 pettingnek számító Halálvonat (melyben egy korábbi Bond gonosz, Christopher Lee is játszott) – míg végül Dalton 1994-es szerződésbontása után nála landolt a szerep.

  Az 1995-ös Aranyszemet sokan az egyik legjobb Bond-filmnek tartják, ennél jobb belépője pedig nem is lehetett a színésznek, noha itt még nem rázódott bele teljesen a szerepbe. A film egyszerre volt újító és visszanyúlás a gyökerekhez, hiszen mindamellett, hogy a történet egy űrfegyverért, az Aranyszemért folyt (mely Fleming jamaicai otthonáról kapta a nevét), a film mert önironikus és önkritikus lenni. Utóbbit bizonyítja az új, női M (Judi Dench) fentebb idézett mondata, vagy az új CIA-s kolléga Jack Wade, akit a hagyományokhoz illően az a Joe Don Baker játszik, aki a Halálos rémületben című részben még gonoszkodott. (Csak a miheztartás végett: Walter Gotell az Oroszországból szeretettel-ben még a SPECTRE kiképzőtisztje, A kém, aki szeretett engem-bentől kezdve pedig a baráti Szovjetunio Gogol tábornokja volt, míg Charles Gray a Csak kétszer élszben még egy pórul járt szövetségest alakított, addig a Gyémántok az örökkévalóságnak-ban már ő játszotta Blofeld-et. ) Mindemellett az önkritika a főhős addig szokatlan mélységeiben is megnyilvánult (méghozzá sikeresen), amibe korábban Lazenby és Dalton bicskája is beletört, részben azért mert igyekeztek eltérni a már jól ismert Bond-i hagyományoktól.

Ezekben közrejátszott, hogy az ifjabb Broccoli és Wilson nem a már bejáratott Bond-rendezők (Lewis Gilbert, John Glen) közül kért fel valakit a film élére, hanem az akkor még viszonylag ismeretlen Martin Campbell-t és a producerpáros azóta is igyekszik minden filmhez egy olyan direktort választani, akire nem feltétlenül gondolnának a rajongók. Ez pedig jó taktikának bizonyult, hiszen azóta szinte minden részben van egy olyan akciójelenet, ami a széria egyik ékköve lehetne, jelen esetben természetesen a kultikus tankos rombolás Szentpéterváron.

Az önreflexió leginkább az aktuális főgonosz, és Bond hozzá kötődő kapcsolatában érhető tetten, mivel itt egykori társa a 006-os, Alec Trevelyan (Sean Bean) amellett, hogy antagonista elődjeivel szemben jól ismeri a 007-est, nem egyszer megkérdőjelezi a híres spion több évtizedes kötelességtudatát és módszereit, vagyis nem más, mint Bond tökéletes antitézise. Az akkoriban szintén feltörekvő Bean-nek volt már némi rutinja a konkurenciának is mondható Jack Ryan mozi, a Férfias játékok bosszúszomjas főgenyájaként, de kétségtelenül ez a színész egyik leghíresebb szerepe (Boromir mellett persze), és azóta is leginkább ebben a szerepben szeretik őt alkalmazni, pedig a Trója Odüsszeuszaként bebizonyosodott, hogy a jófej figurák is ugyanilyen jól állnak neki.

Az aktuális Bond-girlök is kivételesen erősek, mindkét oldalon. A Holland születésű Famke Janssen-nek is remek ugródeszkának bizonyult a film, hiszen azóta láthattuk szuperhősfranchise-ban (X-Men – Trilógia) éppúgy, mint aggodalmas, majd elrabolt anyaként (Elrabolva 1-2.). A legőrültebb  Bond-lány címére is nyugodtan pályázó Xenia Onatopp még a 007-esnek is túl vad az ő folytogató természetével, ezért kivételesen meg se dönti. Mindemellett a főgonosz fogdmegjének szerepét is betölti, amit a volt szovjet tábornok, Orumov is ellát ideig-óráig. A másik Bond-lány, Natalya Simonova (Isabella Scorupco) pedig egy igazi, 90’-es évekbeli nő, aki annak ellenére, hogy civil, méltó partnere tud lenni Brosnan Bond-jának. Azonban karakteréhez köthető a film talán legzavaróbb törése, miután Bond-al megmenekülnek a vonatról, szinte egyből az ügynök karjaiba dől, amit az addigi pár perces együttlétük nem tenne indokolttá, de a készítők gyorsan összeboronálják őket. Viszont karaktere – Trevelyan-hoz hasonlóan – szintén kérdőre vonja Bond módszereit, ami elődjeiről ugyancsak nem volt elmondható. Scorupco azonban nem tudott később sem sokat felmutatni, egyedül a szintén Campbell rendezte Jég és föld között egyik szerepét.   A hatalmas anyagi és kritikai siker bebizonyította a kételkedőknek, hogy Bond-nak a Vasfüggöny lehullása után is van keresni valója a vásznakon. Az Aranyszem újító stílusa után azonban az 1997-es, A holnap markában kifejezetten biztonsági játszmának bizonyul, amiben közrejátszhatott az is, hogy a franchise atyja, Albert L. „Cubby” Broccoli 1996-ban elhunyt, két évvel egykori producer társa, Harry Saltzman után. Nagy valószínűséggel ennek (is) tudható be, hogy a most már a sorozat felett bábáskodó Barbara Broccoli és Michael G. Wilson producerpáros egy, az évek során sokszor elsütött panelt, a nagyhatalmak egymásnak ugrasztását sütötték el újból, ezúttal – a kor igényeihez mérten – nem egy harmadik ország, hanem a média által. Akkoriban ez talán túlzónak tűnt, de a mai, a média által egyre inkább globalizált és manipulált világban már kevésbé.

A film élére kinevezett Roger Spottiswood is ezt a biztonsági játék érzetet erősíti, akinek ezt megelőzően olyan filmeket köszönhetett a nagyérdemű, mint az Egyik kopó, másik eb, az Air America, vagy az Állj, vagy lő a mamám!. Spottiswood Bond-ból egy sebezhetetlen akcióhőst csinált, legalábbis nem egyszer látható, amit a szerepbe itt már jobban belerázódó Brosnan Rambo módjára gépfegyverrel rohan, lő, de a haja az akció közben is tart. Ez az akcióhősi státusz már a 80’-as évektől megvolt a karakterben – főleg a Dalton korszakban – de nem estek át úgy a ló túloldalára, mint ahogy itt a rendező. Ugyanakkor az akciók valóban parádésak és két jelenettel is igyekeznek rákontrázni az előző rész tankos szekvenciájára: az egyik a parkolóházas üldözés, a telefonról irányított BMW-vel (mondhatni korabeli telefonos alkalmazás), a másik pedig a motoros hajsza. Az előző részből visszahozták a CIA-s Jack Wade karakterét, lényegesen erőtlenebbül (egyébként a Brosnan-korszak az egyetlen, ahol egyik filmben sem szerepel Bond CIA-s kollégája, Felix Leiter), viszont az előző részben megismert M-et ügyesen továbbgondolták, akinek most nő létére kell elfogadtatnia magát a férfi katonai vezérkarral.

Az ellenlábas médiacézár Elliot Carver (Jonathan Pryce) is megidézi a klasszikus Bond-gonoszokat, elsősorban Blofeld-et. Noha az Aranyszem 006-osával szemben nincsenek kifejezetten nagy mélységei, a wales-i színészlegenda Pryce (Evita, Ronin, A Karib-tenger Kalózai-trilógia) szemmel láthatóan lubickol a szerepben, sőt, néha már túlságosan is. Mégis néhány mondata egyfajta – Bond-i értelemben vett – médiaszatírát eredményez, ami azért a mai média uralta világban elgondolkodtató. A szokásos (ezúttal hidrogénezett) szőke fogdmeg, Mr. Stamper (Götz Otto) ellenben a rossz vicc kategória, ahogy próbál fenyegető lenni. Viszont kárpótolja a nézőt a néhai Vincent Schiavelli (Batman visszatér, Ghost) pár perces feltűnése Dr. Kaufmanként, ami a film legfeszültebb perceit eredményezi.

A Bond-lányok is felemásak, már ami a színvonalat illeti. A jobban sikerült mindenféleképpen Teri Hatcher Paris Carver-e, aki amellett, hogy a főgonosz neje, Bond-egykori szeretője is, ami ha nem is lett maximálisan kihasználva, de eljátszik a gondolattal, hogy a nőfaló ügynök olykor összefuthat egy korábbi „egyéjszakás” kalandjával. Sajnos azonban a készítők hamar kiírják – ördögi férjura megöleti – így vigasztalódni kényszerülünk Wai Lin karakterével, akit a malaysiai színészlegenda, Michell Yeoh (Tigris és Sárkány, Napfény) kelt életre. Vele megint megpróbálják elsütni a „Bond és a konkurens ügynök a közös cél érdekében összedolgozik” ötletet, azonban figurája nem kicsit erőltetett. Egyrészt Yeoh nem nevezhető éppenséggel annak a keleti szépségnek, másrészt pedig az ő kung fu bemutatójával hiába próbálnak belőle női James Bond-ot faragni, ez nem sikerül.   Az USA-ban a második Brosnan kaland jobban teljesített az Aranyszemnél is, így egyértelmű volt, hogy a közönség elfogadta a sármos ír színészt a szerepben, két év múlva, 1999-ben pedig a mozikba került A világ nem elég című epizód. Wilson és Broccoli megint gondolt egy merészet, és nem egy rutinos akciófilmest, hanem egy a kritikusoknál már bizonyító rendezőt, Michael Apted-et (Gorillák a ködben, Nell, a remetelány) kértek fel a rendezésre. Az eredmény pedig egy az előző rész akcióközpontúságával némileg szembemenő (a motorcsónakos nyitány a legtöbb puskaport el is lövi), a karakterekre nagy hangsúlyt fektető Bond-mozi.

Apted, valamint a két új forgatókönyvíró Robert Wade és Neil Purvis (az előző két részből itt maradt Bruce Feirstein-nel karöltve) ügyesen kihasználták M női mivoltát, ezzel pedig szokatlan módon Bond főnökét a történet kulcsfigurájává tették, akinek lényegében magának is vásárra kell vinnie a bőrét. Az Aranyszem-ben megismert Valentin Zukovsky-t (Robbie Coltrane) is visszahozták, lényegesen kedélyesebben, de nagyobb szerepben. Brosnan-nek kétségtelenül itt állt a legjobban a szerep: lehengerlő, sármos, ugyanakkor amikor kell kemény is, és nem feltétlenül sebezhetetlen, utóbbi pedig szintén a történet kulcsmomentumává válik. A film szomorú aktualitása, hogy Desmond Llewlyn ebben alakította utoljára a kütyümester Q szerepét, mivel a film premierje után nem sokkal autóbalesetben elhuny (amit ráadásul ő maga okozott). A dolog pikantériája, hogy az 1963 óta a karaktert alakító színész itt búcsúzik el és adja át a helyét „fiatal” utódjának, akit John Cleese alakít, a tőle megszokott Monty Python-os színvonalon.

Az aktuális gonoszt az akkoriban még igencsak felkapott skót színész, Robert Carlyle (Trainspotting, Alul semmi) játszotta, akinek karaktere a viszonylag realista megközelítésbe (a Brosnan-korszakban mindenképpen ez a rész állt a legközelebb a valósághoz) a klasszikus időkből való túlzást hozta. A terrorista Renard-nak ugyanis golyót röpítettek a fejébe (naná, hogy egy MI-6-os ügynök), ami ugyan nem végzett vele, de sorra öli ki az agyában az idegeket, melyek következtében nem érez fájdalmat, és a tűrőképessége is nagyobb, egészen a halála napjáig. Noha Carlyle remek, és a felvázolt karakter is izgalmas, a készítők nem aknáztak ki vele kapcsolatban minden lehetőséget, ezért kissé száraz lett a szó szerint érzéketlen terrorista figurája, igaz ez részben a filmben bekövetkező fordulatnak is köszönhető.

Ugyanis a 007-es történelmében most fordul elő először, hogy egy Bond-girl a főgonosz, aki kezdetben ártatlannak tűnik, majd végül ledobja álarcát (hmm… Christoher Nolan ezt a Bond filmet is nagyon szeretheti). A francia szépség Sophie Marceau pedig nagyszerűen kelti életre a kezdetben egyszerre öntudatos és törékeny, majd a későbbiekben ördögi machinátor Elektra King-et. Ez már nem feltétlenül mondható el a másik szépségről, Denise Richardsról, aki valóban az egyik legszebb Bond-lány, de még Bond-i mércével mérve is hihetetlen, hogy a vicces nevű Christmas Jones atomtudós, hiába adnak a (széles) szájába olykor valóban jó dialógokat. 2002 dupla (nullás) jubileum volt a franchise történetében: a 007-es negyven éve kezdte meg filmes pályafutását, valamint a Halj meg máskor! volt a sorozatban a 20. epizód. Ezt igyekeztek minél látványosabban megünnepelni, minél több márkát felsorakoztatni (a kritikusok át is keresztelték a filmet Buy Another Day-re), és a rajongóknak minél több rejtett utalással kedveskedni (amiktől roskadozik a film), de a végén a készítők két szék közül a pad alá estek, amit a rajongók majdhogynem annyira utálnak, mint a Moonraker-t.

Személy szerint több, mint túlzónak tartom ezt a kifakadást Lee Tamahori (Egykoron harcosok voltak, A vadon foglyai) rendezése ellen, noha a reakciók egyáltalán nem alaptalanok. A film első fele a fogságból szabadult és ezért a saját szakállára dolgozó 007-essel a széria legszebb kémfilmes hagyományait (pl. Oroszországból szeretettel) idézi, ahol nincs kütyü, sem pedig a hátát tartó MI-6, csak maga Bond és az ő tudása. Aztán a film második fele a rengeteg - már akkor sem éppen acélos – CGI-al, a jéghegyek között szörföző Bond-al (melyet eredetiben akartak eredetileg megcsinálni) és láthatatlan autóval (mely az akkoriban vélt vagy valós katonai fejlesztések eltúlzása) túl hirtelen vált a realistább megközelítésből meseszerűvé, és nagy valószínűséggel ez (is) fekszi meg a rajongók gyomrát, de persze ennek ellenére ezt az epizódot is sikerre vitték. Kétségtelen, hogy ellentmondásos rész, de a nem túl színvonalas Gyémántok az örökkévalóságnak epizódot megidéző sztori (gyémántok, halottnak hitt és átoperált főgonosz, űrfegyver) végig pörgős, még ha a fordulatok ki is számíthatóak. Az akciók látványosak, a sok évnyi nélkülözés után pedig újra van Aston Martin, amihez egy ragyogó jégpályás autósüldözés is tartozik (a felvételkor olyan jól tapadtak a csúszásgátló gumik a befagyott tavon, hogy végül visszakellett cserélni normálra őket). Brosnan kisujjból hozza már a szerepet, de az ekkoriban az ötödik X.-et átlépő színészen már láthatóak voltak az öregedés jelei, így ez volt a búcsúja a szériától.

A főgonsz Gustav Graves is egyfajta tisztelgés a sorozat gonoszai előtt, akit az Oscar-díjas brit színészlegenda, Maggie Smith fia, Toby Stephens játszik nagyszerűen. Karaktere története egyszerre idézi meg Blofeld-et a már emlegetett Gyémántok az örökkévalóságnak-ból, és köszön vissza benne Brosnan belépőjének antagonistája, mivel a 006-oshoz hasonlóan ő is Bond egy eltorzult, groteszk tükörképe, amit szóvá is tesz egy ízben. Az aktuális fogdmeg, Zao (Rick Yune) megjelenésében az egyik legkarakteresebb a maga kategóriájában gyémánt berakásaival, ennél fogva a karakter feladatát maximálisan teljesíti.

A hölgyek tekintetében kicsit most is felemás a helyzet. Miranda Frost (Rosamund Pike) a nevéhez illően egy igazi jégcsap, de karaktere – részben az őt alakító Pike kisasszony jellegtelensége miatt – érdektelen marad, hiába próbálják elsütni megint az előző rész Elektra csavarját, kissé átdolgozva. Halle Berry viszont kétségtelenül telitalálat a szokásos 007-essel egyenrangú Jinx szerepében, ráadásul az előző évi A szörnyek keringője Oscar-díja után ő az első akadémiailag kitüntetett Bond-lány. Ugyan karaktere néha már próbál túl menő és laza lenni, mindenféleképpen vagányabb elődeihez képest, plusz ő az első, akivel Bond-nak szexjelenete volt a sorozatban (jobb később, mint soha, ugyebár).   Sokáig úgy állt a dolog, hogy Brosnan-nel forgatnak még egy filmet, amibe még a színész is belement volna, de egy azt követőbe már semmiképp se, azonban az MGM (már akkor is) vészes anyagi helyzete ezt nem tette lehetővé. Azért a színész kívánsága félig-meddig teljesült, hiszen a néhai Broccoli-Saltzman páros produkciós cégének és hitvallásának címét magán viselő Everything or Nothing videójátékban virtuálisan ismét megszemélyesíthette Bond-ot, az oldalán visszatérőkkel (Judi Dench, John Cleese, Richard Kiel) és újakkal (Willem Dafoe, Shannon Elizabeth, Heidi Klum) egyaránt. Noha sokan nem tartják többre Brosnan-t, mint Connery és Moore stílustalan utódját, aki elődeihez képest sokkal jobban függ a Q-tól kapott kütyüktől (ami inkább a minden addiginál technika orientáltabb korszakból fakadt), neki sikerült átvezetnie a 007-est a 21. századba, hiszen bebizonyította, hogy a karakterre még a hidegháború után is van igény. Mindezek ellenére ő mondható az utolsó, klasszikus Bond-nak, ahogy az ő nevével fémjelzett filmek az utolsó hagyományos Bond-epizódok, utódja már egyszerre volt visszatérés a gyökerekhez és igazodás az újkori trendekhez. De az már egy másik történet.  

James Bond még visszatér…

Oldalak: 1 2