Őfelsége Titkosszolgálatában – V. rész

  A 2002-es Halj meg máskor! noha szépen termelt a konyhára, a rajongók és a kritikusok is ostorozták a készítőket, mivel túlságosan elmentek a meseszerűség irányába. (Ezt némileg dőreség számon kérni egy olyan figurán, aki a legképtelenebb helyzetekből is jól fésülten kerül ki, ráadásul egy olyan szezonban, amikor a Harry Potter-re és a Gyűrűk urára is özönlött a nép). Joggal merült fel tehát a kérdés a készítőkben: 40 év után merre lehetne továbbmenni? Még a sorozat producere Michael G. Wilson is belátta, hogy a jubileumi epizódnál már nem lehet messzebbre menni, így a legmerészebbet lépték meg, és tizenkilencre is lapot húztak, ezzel pedig teljesen elölről indították a több mint 40 éves szériát – paradox módon viszont megtartották a Brosnan éra női M-jét (Judi Dench).  

A 2006-os Casino Royale Ian Fleming első Bond-regényét vette alapul, amelyben a világ először találkozhatott a 007-es figurájával. A könyv jogait 2002-ben sikerült visszavásárolniuk a producereknek, és sokáig úgy volt, hogy Pierce Brosnan még egyszer eljátssza a főszerepet, azonban az MGM csődje közbelépett, az előkészületek pedig elhúzódtak. A rendezői székre időközben még Quentin Tarantino is bejelentkezett, aki a 60’-as évekbe képzelte a film cselekményét, az ír színésszel a főszerepben, Barbara Broccoli-nak és Wilson-nak azonban nem tetszett az ötlet, így a Brosnan-korszakot parádésan elindító Martin Campbell-t sikerült megnyerni a rendezői székre, akire ráfért a siker a Zorró legendája fiaskója után.

Az eredmény pedig egy a XXI. századi igényeknek megfelelő látványos és realisztikus tónusú akciófilm (á la Bourne), amely a közel félévszázados karakter szokatlan mélységeibe ásott le, aki nem függ a Q alkotta kütyükből - az ellátó tisztet, Moneypenny-vel együtt kihagyták, mivel a könyvben sem szerepeltek – hanem önnön tudására és képességeire számíthat, aminek sokszor az árát is meg kell fizetnie. A figura eme megközelítéséért az A világ nem elég óta a széria forgatókönyvírói posztját elfoglaló Neil Purvis és Robert Wade páros mellett az Oscar-díjas Paul Haggis (Ütközések) is felelt. Daniel Craig elődeihez hasonlóan kereste még a saját stílusát a szerepben, de ez a kezdő, forrófejű 007-eshez tökéletesen passzolt. Noha sokan hiányolták belőle Brosnan szépfiús sármját, egyből elfogadtatta magát nem csak a közönséggel, hanem a kritikusokkal is, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a sorozat történetében (eddig) először őt jelölték a szerepéért BAFTA-díjra.

Mivel regényadaptációról van szó – méghozzá a Fleming kötetek közül a leginkább hűbbről – a történettől és a karakterektől nagyon nem térhettek el a készítők, mindössze a kor igényeihez igazították azokat. Így történhetett az, hogy az aktuális ellenlábas Le Chiffre (Mads Mikkelsen) nem egy macskát simogató, világhatalomra törő őrült, hanem a terroristák hírhedt privát bankára, aki eljátszotta ügyfelei pénzét (amihez Bond is hozzájárult a tudtán kívül), és pókeren kívánja visszanyerni. A dán színészlegenda Mikkelsen (Arthur Király, Ádám almái) pedig nagyszerűen kelti életre a hideg, számító matekzsenit. Fizikai összecsapásuk lényegében nincs – leszámítva a férfi szemnek kegyetlen kínzásjelenetet – ez mindössze a pókerasztal köré épül, de a feszültség kettejük között így is tapintható. Persze azért megjelenésében vért könnyező szemével tökéletesen illeszkedik a flemingi torz antagonisták sorába, és még az sem kisebbíti a figura érdemeit, hogy szokatlan módon a játékidő második harmadában elhalálozik, ráadásul nem is Bond keze által (erre azért már volt példa).

A Bond-lányokra ezúttal nem lehet panasz, habár ezúttal is kaptunk egy hangsúlyosabbat és egy kevésbé erőteljeset. Utóbbit – név szerint Solange-t – a Penelope Cruz-ra megszólalásig hasonlító Catherina Murino alakítja. A karaktere lényegében a tipikusan a „rosszfiú barátnője, aki a Bond-al való viszonyából adódóan csúnyán végzi” kategória, akit annyival próbálnak árnyalni, hogy kegyetlen férjura, Dimitrios mellett belefásult a házasságába. Mivel azonban a játékidő nem követel meg tőle ennél nagyobb feladatot, a szerepét tökéletesen ellátja. Lényegesen fontosabb feladat jutott Eva Green (Álmodozók, Az arany iránytű, Womb – A méh) számára, aki Vesper Lynd-et, Bond első szerelmét alakítja, aki nagyban meghatározza a későbbi (korábbi) ügynök nőkhöz fűződő viszonyát. Noha Green-nek nem kellett olyan súlyú performanszt nyújtania, mint azt Bernardo Bertolucci Álmodozók-jában tette (ahol ráadásul minden testi báját is megmutatta), alakításával abszolút képes volt méltó partnere lenni Craig Bond-jának: karaktere egyszerre öntudatos és törékeny, civakodásai az ügynökkel pedig frappánsak, ezzel pedig a Bond-lányok egyik legjobbja (ha nem a legjobbja) lett.   A kritikai mellé természetesen anyagi siker is párosult (a dolog érdekessége, hogy az USA-ban egyszer se szerepelt a jegyeladások élén, mert a Táncoló talpak bemutatásakor folyton megelőzte), így nyilvánvalóvá vált a producerek számára, hogy ezt a realista irányt kell követniük, egy nyers és brutális, ugyanakkor emocionális Bond-al. A 2008-as A Quantum Csendje – mely Fleming egyik novellájának címét, és annak szószerinti jelentését („a megnyugvás pillanatai”) vette alapul – rendhagyó módon szoros folytatása az előző résznek. Ez pedig sok téren visszaütött, amiben a többszörösen díjnyertes Marc Forster (Szörnyek keringője; Én, Pán Péter; Felforgatókönyv) személye is közre játszhatott, valamint a hiányos forgatókönyv, amit Paul Haggis-nak (akinek a rendezést is felajánlották) egy nappal az írósztrájk kezdete előtt sikerült befejeznie annyira, hogy elinduljon a film forgatása. Ez egy olyan részt eredményezett, amelyben a sodró lendületű akciók mellett a történet a dialógusok közben is elsikkad, és a Casino Royale ismerete nélkül (is) nehezen érthető. Ráadásul tetten érhető az a trendkövetés is, ami visszatérő betegség a sorozat történetében: a Moonraker a Star Wars-t, a Halj meg máskor! az erőltetett lassításaival a Mátrixot, míg A Quantum Csendje a tetőpontján lévő Bourne-franchise-t utánozta gyors vágásaival és rángatózó kamera mozgásával, az akciókról nem is beszélve.

Viszont, amit sokan nehezményeztek a Casino Royale-ban – miszerint a Craig féle Bond lényegében egy büdös lábú, stílustalan mezei akcióhős – azt a karakter itt kezdte levedleni. Az érzelmileg sérült Bond flörtöl, nem hajlandó akárhol megszállni és olykor sértetlenül megúsz egy-egy akciót – jó példa erre a nyitó jelenet, ahol az első három percben teljesen leamortizálja az Aston Martin-t (hüpp…). Ráadásul a film rengetegszer tiszteleg az elődök előtt: Bond éppúgy dob le a tetőről a nyakkendőjénél fogva egy pribéket, mint Roger Moore tette azt egy Sándor nevű bérgyilkossal az A kém, aki szeretett engem-ben (a film a talpig estéjibe öltözött Bond és Camille sivatagi sétájával szintén megidéződik), az olajba fojtott Fields ügynök holtteste pedig egyértelmű tisztelgés a Goldfinger előtt.

Az aktuális gonosz visszalépés az előző részhez képest, noha próbáltak megint egy ijesztő megjelenésű európai színészt alkalmazni. Mathieu Amalric kétségtelenül nagyszerűen játszott szemével a Szkafander és pillangóban, azonban itt – annak ellenére, hogy ügyeset alakít – ez már nem működött, figurája erőltetett lett. Megjelenésében, gesztusaiban képtelenség elhinni, hogy egy nemzetközi terrorszervezet egyik legfontosabb embere, sokkal inkább egy kisstílű gengszter benyomását kelti, és az embernek sokszor van olyan érzése, hogy a fontosabb jelenetei a vágóasztalon végezték. Ezt támasztja alá, hogy Forster eredetileg hosszabb filmet akart, de akkor nem készült volna el időre a film, így annyira megkellett vágni az egészet, hogy ez nyerte el a „Legrövidebb Bond-film” címét. A vágóollót sínylette meg az előző részből visszatérő Mr. White (Jesper Christensen) sokkal ördögibb és vészjóslóbb figurája, akinek végső jelenete – melyben Bond végez vele – szintén odaveszett.

A Bond-lányok – noha most sem hordoz karakterük magában semmi rendkívülit – sokkalta kiegyensúlyozottabbak egymáshoz, és a hiányos forgatókönyvhöz képest is. Az alapvetően jellegtelen külsejű Gemma Arterton (A titánok harca, Tamara Drewe) megjelenésében és karakterében is sikeresen idézi meg a 60’-as évek bájos figuráit (márcsak nevében is: Strawberry Fields) a 007-es oldalbordái közül, aki végül naivitásának áldozata lesz. A Camill-t alakító ukrán ex-modell, Olga Kurylenko (Hitman, Max Payne) bosszúszomjas karakterének viszont kifejezetten előnyére vált a rövid játékidő: pont annyit kapunk belőle, amitől nem válik erőltetetté a családját megbosszulni akaró lány figurája, noha a fináléban olykor különösen hat, amint vékony testalkatával leüt egy megtermettebb katonát.   (FIGYELEM: a most kezdődő bekezdések a SKYFALL cselekményére vonatkozó, SPOILERES információkat tartalmaznak! Amennyiben nem láttad még a filmet és nem akarod rombolni magadnak a filmélményt, lapozz a cikk végére!)   A Quantum Csendje újfent szépen termelt a konyhára – a sorozat történetében rekordnak számító 220 milliós költségvetést viszont az USA-ban nem tudta visszahozni – így neki is láttak az újabb rész elkészültének. Kezdetben a Quantum szálat vitték volna tovább a készítők, aminek vezetőjének szerepére szóba került Rachel Weisz is, azonban az MGM újabb gyászos anyagi helyzete elodázta a forgatás kezdetét. Ebből viszont még jól is jöttek ki az alkotók, hiszen a figura filmes debütjének kereken fél évszázados évfordulójakkor sikerült bemutatni a 23. Skyfall című epizódot, amihez hozzájárult a minden eddiginél nagyobb nevekből álló stáb. A rendezésre sikerült megnyerni a sorozat történetében először egy Oscar-díjas direktort, Sam Mendes-t (Amerikai Szépség, Bőrnyakúak), aki ráadásul kereken tíz évvel ezelőtt már dolgozott együtt Daniel Craig-el a szintén díjnyertes gengsztermoziban, A kárhozat útjában. A színészek között pedig a már visszatérő Craig és Judi Dench mellett olyan nagy nevek sorakoztak fel, mint Javier Bardem, Ralph Fiennes, Albert Finney, vagy a tíz éve nélkülözött Q karakterének szerepében a fiatal és tehetséges Ben Whishaw. De persze a film kritikai és (várható) közönségsikere nem csak a színészeknek, hanem a klasszikus és a modern hangvétel tökéletes egyensúlyában is keresendő, amivel abszolút joggal sorakozhat fel a legjobb Bond-filmek sorába.

Már az előzetesek alapján is feltűnő, hogy a Brosnan és a Craig éra között mennyi a párhuzam. Mindkettejük bemutatkozását Martin Campbell dirigálta (Aranyszem – Casino Royale), ezt követte egy sokkal akció orientáltabb folytatás (A holnap markában – A Quantum csendje), majd a harmadik részre egy díjnyertes rendezőt sikerült megnyerni, aki egy lényegesen karakterközpontúbb filmet készített. A 99’-es Michael Apted féle A világ nem eléghez hasonlóan pedig itt is központi szerep jut Judi Dench M-jének, hogy a mindkét részben megtalálható MI-6 elleni merényletről ne is beszéljünk. Viszont van még egy hasonlóság, ez viszont a Connery-filmekkel. Azokhoz hasonlóan a 007-es az első két részben (Dr. No; Oroszországból szeretettel) egy titkos szervezet (SPECTRE, Quantum) embereivel veszi fel a harcot, míg a harmadikban egy ezektől teljesen független gonosztevővel (Goldfinger; Silva) néz szembe.

Maga a gonosz mindig is a Bond-filmek egyik legmeghatározóbb szereplője volt, hiszen az ő személyétől függött, hogy mennyire izgulunk a főhősért, mennyire lehet komolyan venni a fenyegetést, amit ő jelent. Ugyanakkor kétségtelen, hogy könnyű átesni a ló túloldalára, és ripacsra venni a figurát, ezzel pedig komolyan vehetetlenné téve a karaktert, és mindazt, amit képvisel. Javier Bardem – aki Chritopher Walken-en kívül az egyetlen Oscar-díjas gonosztevő a sorozatban – viszont nagyszerűen megtalálta az egyensúlyt a két véglet között, és pont annyit nyújt a kegyetlen, fenyegető gyilkosból, mint az affektáló bosszúállóból. Raoul Silva figuráját – aki sok rokonságot mutat az Aranyszem 006-osával – egyértelműen csak a bosszú élteti M irányába, ugyanakkor a párhuzamok közte és Bond között (mindketten főnökük legmegbízhatóbbjai voltak, de az – bizonyos okok miatt – veszni hagyta őket) egyértelműek, ahogy a különbségek is, hiszen míg a nőfaló 007-esnek kétségei mellett a kötelességtudata nagyobb, a meleg Silva-n a teljes harag lett úrrá, ezzel pedig a parádésan alakító Bardem a széria egyik legjobb és legösszetettebb antagonistáját hozta el a jubileumra.

Az aktuális Bond-lányok ezúttal viszont a háttérbe szorulnak, részben azért, hogy átadják a helyet a „Bond-dáma” Judi Dench-nek (akinek ez egyben remek búcsúja a szériától), de szerepüket maximálisan teljesítik. A francia Bérénice Marlohe (Párizsi helyszínelők) igazi famme fatale Severine szerepében - még ha egy leheletnyit túl is játssza azt - aki a gonosz szolgálatában álló, de valójában attól rettegő nő, aki nem kerülheti el a végzetét. Naomi Harris (A Karib-tenger Kalózai – Holtak Kincse) Eve-je a Bond kezdő szövetségesének tipikus példája lehetne – pedig közös jeleneteikben nagyszerűen kiegészítik egymást – azonban ezt végül egy frappáns poénnal oldják fel.   (A SPOILERES bekezdéseknek ezennel vége. Nyugodtan olvashatsz tovább.)   Daniel Craig James Bond-ja egyértelműen visszatérés a gyökerekhez, mindamellett, hogy modernizálta is az ötven éves karaktert. Benne visszatért az a fajta férfiasság, amit Connery óta nagyon sokan hiányoltak, ugyanakkor elődeivel – különösen Timothy Daltonnal – ellentétben sikerült a 007-es ügynököt érző, hihető figuraként ábrázolnia, úgy hogy az nem vált a legenda kárára, és kompromisszumokat sem kellett kötni (utóbbit lásd: Brosnan éra). Mindezek ellenére nem érdemes összevetni őt a korábbi Bond-okkal, mivel a klasszikus 007-es kalandoknak Pierce Brosnan leköszönésével (vélhetően) végleg vége szakadtak. Daniel Craig már egy abszolút XXI. századi Bond – ha tetszik Connery modern kori megfelelője – aki amellett, hogy nyers és kemény, nem sebezhetetlen szuperhős többé, hanem érzékeny, esendő figura is, aki leendő utódai számára a viszonyítási alapot fogja nyújtani.

De ki lehet a következő Bond? Michael G. Wilson még a Skyfall forgatásának kezdetén nyilatkozott arról, hogy a 23. részt követően még öt alkalommal látná szívesen Craig-et szmokingban feszíteni, ezzel pedig nagy valószínűséggel letaszítaná a trónról a hét filmes Roger Moore-t. Azonban félő, hogy a már most is eléggé barázdált arcú Craig idő előtt kiöregedne a szerepből, így valószínű, hogy szerződése szerint még kétszer ránt Walther PPK-t a rosszfiúkra, majd átadja a stafétát. Utódjának pedig igencsak esélyes a jövőre Supermanként bemutatkozó Henry Cavill. Cavill a Casino Royale szereplőválogatásának utolsó fordulóján esett ki Craig-el szemben, pedig a rendező Martin Campbell őt látta volna a legszívesebben a szerepben, azonban a producerek túlságosan fiatalnak találták az akkor mindössze 22 éves színészt, de annyira magával ragadta őket is a játéka, hogy biztosították őt, hogy pár év múlva megkeresik a szereppel. Figyelembe véve, hogy három korábbi Bond színész is (Moore, Dalton, Brosnan) jóval színrelépésük előtt a készítők látóterébe került, „Hollywood legpechesebb színészének” is igen jó esélyei vannak, plusz visszahozhatná azt a sármos külsejű 007-est, akit Craig-nél továbbra is sokan hiányolnak.

A pech széria még 2004-ben kezdődött a színész számára. Cavill az utolsó pillanatban, korára hivatkozva visszamondta Cedric Diggory szerepét a Harry Potter és a tűz serlege című részben, amit végül Robert Pattinson kapott meg. Pattinson később pedig kiütötte őt az Alkonyat castingján Edward szerepéből, pedig a könyvek írónője, Stephanie Meyer magáról Cavill-ről mintázta a csillogó bőrű vámpír figuráját. Noha a színészt (és idomait) a Tudorok című erotikával és erőszakkal átitatott sorozatban megismerte a nagyközönség, azóta még nem sikerült épkézláb sikert (Halhatatlanok, Az igazság nyomában) felmutatnia. Az Acélemberre is elsősorban a készítők (Christopher Nolan, Zach Snyder) miatt vetül nagyobb rivaldafény, így ha a piros köpenyes igazságosztó szerepén kívül nem tud mást felmutatni, még vigasztalódhat a 007-es szerepével – amire időközben Pattinson is bejelentkezett (HAHAH!!) – viszont kérdéses, hogy a producerek egy addigra már bejáratott nevet, vagy egy kevésbé ismert színészt akarnak e Bondként látni. De egyelőre mindegy is, hogy ki lesz a következő Bond, hiszen amíg Ian Fleming hőse úgy meg tud újulni, ahogy azt az elmúlt fél évszázadban tette és ezzel nézők tömegét vonzza a mozikba (és a tetejébe még a kritikusok is elismerően csettintenek), biztosak lehetünk abban, hogy még hosszú évtizedekig olvashatjuk a feliratot a stáblistán, miszerint…  

James Bond még visszatér…

Oldalak: 1 2