Őfelsége zenekarában: I. rész – Filmzene

Matt Monroe – From Russia with Love (1963) Mivel az első filmekre még az útkeresés volt a jellemző, ez a zenéken is tetten érhető. A Dr. No-nak még nem volt hagyományos értelemben vett betétdala, és az Oroszországból szeretettel nyitánya alatt sem Monroe dala hallható, hanem Barry szerzeménye, amely a Monty Norman féle „James Bond Theme” és a Lional Bart által írt dal instrumentális változatának az ötvözete. Ugyanakkor Matt Monroe kellemes, Sinatra utánérzésű dala felcsendül a filmben pár pillanatra, amikor Bond a még a Dr. No-ból megismert Sylvia Trench-el enyeleg a folyóparton.   John Barry – From Russia with Love (1963) Az első részben Barry még csak kiegészítő zeneszerzőként vett részt, azonban a Harry Salztman – Albert R. Broccoli párosnak annyira megtetszett a fiatal tehetség munkája, hogy az Oroszországból szeretettel megkomponálását már teljes egészében rábízták, amit még további tíz epizód követett a sorozatban. Noha az útkeresés a filmhez hasonlóan, még a zenén is tetten érhető, a komponista már itt lefektette a későbbi részek alapjait. A már említett „Opening Titles”-ben nagyszerűen vegyíti Monroe dalát a már akkor klasszikusnak számító Bond témával, és mindezt Barry megfűszerezi a rá jellemző jazzes elemekkel. Mivel a film még nem olyan akciódús, mint elődei, ezért a feszült pillanatok is képviseltetik magukat az albumon, mint például a „Stalking”. Igazi, hatvanas évekbeli kémfilmhez mérten jelentős mértékben képviselik magukat a vonósok és a rezesek – ezekbe általában a betétdal dallamai is beleszövődnek, mint a „Tania meets Klebb” vagy a „Death of Kerim” esetében is – de a korszakra jellemző bongo dobok is rendre visszaköszönnek az olyan tételekben, mint a beszédes nevű „James Bond with Bongos”. Barry itt használja először az ő sajátosan könnyed akciótémáját („007”, „007 Takes the Lektor”), mely a későbbi részekben is visszaköszön majd. Mivel Bond rendszerint egy filmen belül több egzotikus helyszínre is ellátogat, azt a megfelelő hangszerrel le kell követni. A címből adódóan az egyik ilyen visszatérő hangszer az orosz csengettyű, amely a „The Golden Horn”-ban, vagy különösen a klarinéton alapuló „Leila Dances”-ban érvényesül. Emellett Barry az ütősök és rezesek kombinációjával a tudtán kívül meghatározta a sorozat későbbi stílusát, mint az a „Death of Grant” vagy a „Girl Trouble” című számokban is hallható.   Shirley Bassey – Goldfinger (1964) Az Oroszországból szeretettel sikere után a producerek még nagyobb szabadságot adtak John Barry-nek, aki itt már a betétdal megírását is ellátta. Shirley Bassey dala, az ő mély, jellegzetes hangjával volt az első, igazi Bond betétdal, és a filmhez hasonlóan a későbbi részekben ez volt a viszonyítási alap.   John Barry – Goldfinger (1964) A filmhez és a betétdalhoz hasonlóan a zenei aláfestés is stílusteremtő lett, amitől eltérni a szerzőknek azóta sem ildomos. Barry a Bond-téma csúcsra járatása („Bond Back in Action Again”) mellett Bassey dalának instrumentális verzióját („Goldfinger  - Instrumental Version”, „Alpine Drive”) is rendszeresen felhasználja, ami inkább a címszereplőt jeleníti meg, és az album lényegében – ahogy a film is – a két karakter folyamatos párviadaláról szól. Goldfinger kultikus fogdmegje, Oddjob is kapott egy nyugtalanító, csengettyűs motívumot, ami a „Golden Girl”-ben és az „Arrival of the Bomb and Count Down”-ban is visszaköszön. Emellett mai értelemben vett akciótételekből kevés van, de az album csúcspontja mindenféleképpen a Fort Knox elleni offenzívát aláfestő, a katonás pergődobot és a rezeseket erősen igénybe vevő „Dawn Raid On Fort Knox”, vagy a drámai „Death of Goldfinger – End Titles”. Azért nyugodtabb pillanatok is akadnak, mind a jazzes, de rövid „Into Miami” vagy a „Pussy Galore’S Flying Circus”, melyben az öntudatos szépséget az olykor felcsendülő szaxofon hivatott szimbolizálni.   Tom Jones – Thunderball (1965) Barry a Tűzgolyóhoz is megírta a maga betétdalát „Mr. Kiss Kiss Bang Bang” címmel, amit először ismét Shirley Bassey énekelt fel, akit azt követően pedig Dionne Warwick-ra cseréltek. A producerek azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a dal címe is Thunderball legyen, ezért az előző verzió dalszövegíróját (Leslie Bricusse) lecserélték Don Black-re, a dalt pedig Tom Jones-al énekeltették fel. Az eredmény az egyik legnépszerűbb és legjobb Bond-dal, amit azóta is rendre kiparodizálnak, mint a Bond-moziknak (is) görbetükröt állító Leslie Nielsen opuszban, a Drágám, add az életed elején Weird Al Yankovich, vagy maga Tom Jones, a Duck Dodgers rajzfilmsorozat elején.   John Barry – Thunderball (1965) A betétdal körüli mizériák Barry aláfestésén is nyomot hagytak, mivel mire eltávolították az első verziót, az addig felvett anyagnak a „Mr. Kiss Kiss Bang Bang” már szerves részét képezte, ez például a „Search for the Vulcan”-ban igen jól tetten érhető. Mindemellett Bond zenéhez képest lényegesen lassabb a tempó, amit a sok víz alatti jelenet is indokolt, ehhez pedig Barry írt egy sejtelmes, lopakodós motívumot, amit általában a rézfúvósok adnak elő, mint például a „The Bomb” vagy a „Bond Below The Disco Volante”, melybe a végleges betétdal dallamai is beleszövődnek. Az akciótételek nagyja a 2003-as újrakiadásra kerültek rá, ráadásul ömlesztve, ezt jól példázzák az átlagosan tíz percnél is hosszabb darabok („Finding The Plane/Underwater Ballet/Bond With SPECTRE Frogmen/Leiter To The Rescue/Bond Joins Underwater Battle”). Az első kiadáson is megtalálható „Chateau Flight” remek interpretációja a Bond-témának, a már említett „Search for the Vulcan” elején hallható sejtelmes motívum vonósokon előadva pedig egy egyszerre egzotikus és vészjósló hangulatot ad a számnak.   Nancy Sinatra – You Only Live Twice (1967) Természetesen ennek a melankolikus számnak a megírásáért is Barry felelt, ezúttal a végleges dal szövegét Leslie Bricusse írhatta, de a dal eredeti előadóját, Julie Rogerst, a lényegesen jobban csengő Nancy Sinatra-ra cserélték. Így született meg az egyik legkellemesebb Bond dal.   John Barry – You Only Live Twice (1967) A tenger mélységei és a karibi szigetvilág szépségei után John Barry-nek az űrben rejtőző titokzatosságot és veszélyt, valamint Japán gyönyörűséges tájait kellett érzékeltetnie. Elmondható, hogy ezúttal is sikerrel járt. Barry fenyegető űrtémáját már rögtön a „Capsule in Space”-ben megismerhetjük, de később a „Soviet Capsule”-ban is hallhatjuk egy másik variációját. Erőteljes rezeseivel jól érzékelteti a tét súlyosságát. Ez a téma nem csak az albumban köszön vissza (pl. „Countdown for Blofeld”), hanem Michael Giacchino is megidézi hangszerelésében a 2004-es A Hihetetlen Család zenéjében, ami részben onnan is fakad, hogy Brad Bird animációs filmje eme Bond-kaland előtt (is) tiszteleg. A komponista jó szokásához híven a betétdal dallamait is felhasználja, hogy érzékeltesse a távol-kelet romantikáját („Mountains and Sunsets”), mindemellett egy kissé szomorkás, egzotikus hangszereket is felvonultató témát is alkotott a „The Death of Aki” -  „The Wedding” kettős képében. Az album zeneileg kelet és nyugat találkozásának is mondható, hiszen a Bond-ra jellemző gitár és a keleti pengetős hangszerek, mint például a citerára hasonlító koto, vagy a bendzsóra emlékeztető shamisen több tételben is váltják egymást, mint például a „James Bond In Japan”-ban vagy a „Spectre and Village”-ben.   Louis Armstrong – We Have All The Time In The World (1969) Az Őfelsége titkosszolgálatában minden téren igyekezett szakítani a hagyományokkal (új Bond színész, a 007-es megnősül), és ez itt is tetten érhető, hiszen ez volt az első hivatalos Bond-dal, aminek a címe nem egyezett a filmével, ráadásul nem kisebb név énekelte, mint Louis Armstrong. Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy a főcím alatt nem ez, hanem Barry szintetizátoros szerzeménye hallható, Armstrong dala pedig csak egy jelenetnél csendül fel a háttérben, éppen úgy, mint az Oroszországból szeretettel esetében.   John Barry – On Her Majesty’s Secret Service (1969) Noha minden téren rendhagyó a film a franchise történetében, Barry munkájáról ez már kevésbé mondható el, leszámítva, hogy a komponistát itt igencsak megragadhatta az annak idején divatba jött szintetizátoros hangzás, de szerencsére nem annyira, hogy az a klasszikus hangzás rovására menjen. Sőt, adott az egésznek egy sajátosan egyedi hangzást, ami Barry főcímzenéjének (akció)variánsai mellett („Ski Chase”, „Battle At Piz Gloria”) a legjobban a folyamatosan a feszültséget a végletekig adagoló „Gumbold’s Safe”-ben érvényesül. Armstrong dallamai festik alá Bond és későbbi asszonykája romantikázását is hibátlanul az olyan tételekben, mint a „Bond and Draco” vagy a beszédes című „We Have All The Time In The World – James Bond Theme” számban. Így az olyan, inkább oda nem illő, mint sem rossz tételeket is elnézzük, mint a csilingelős „Bloefeld’s Plot” vagy a „Do You Know How Christmas Trees Are Grown?”, mely olyan mintha Julie Andrews és A muzsika hangja teljes stábja ruccant volna át, hogy Bond-nak énekeljenek.   Shirley Bassey – Diamonds Are Forever (1971) A Gyémántok az örökkévalóságnak a George Lazenby-s kitérő után igyekezett visszatérni a jól bevált szisztémához (pocakos Sean Connery ide vagy oda), ezért nem csak a Goldfinger-t jegyző Guy Hamilton ült megint a rendezői székbe, hanem annak a betétdalát éneklő Shirley Bassey is visszaállt a mikrofon mögé. Bassey és Barry párosa pedig ismét egy klasszikus Bond-dalt eredményezett, amit azonban kis híján lecseréltek, mert az egyik producer, Harry Saltzman túlságosan sok szexuális utalást talált Don Black szövegében, amit szerencsére Albert Broccoli-nak sikerült megvétóznia, de a dal egy versszaka így is kivágásra került.   John Barry – Diamonds Are Forever (1971) A hetedik Bond mozi zenéjét hallgatva, John Barry hatodik munkájával igyekezett visszatérni a Sean Connery-s időkhöz, ugyanakkor a Lazenby kaland sem múlt el nyomtalanul, a szintetizátor itt-ott még felüti a fejét, viszont még is inkább a szerzőre oly jellemző jazzes stílus érvényesül, mint például a „Bond and Tiffany”-ban, vagy a „Tiffany Case”-ben. De említhetném a meleg bérgyilkos pár folyton visszatérő betegesen komikus szaxofonra íródott motívumát is, pl. a „Moon Buggy Ride” végén, vagy az említett két szereplő nevét viselő számokban („Death of Wint and Kidd”, „Mr. Wint and Mr. Kint/Bond To Holland”). Van még egy másik, lényegesen baljóslatú szaxofontéma, ami a „Bond Smells As A Rat”-ben hallható csak teljes pompájában, azt követően csak alig észrevehetően bukkan fel. Mivel Las Vegas a film fő helyszíne, ezért a big band-es hangzás is képviseli magát a nagyszerű Sinatra utánérzésű „Q’s Trick”-ben, amiből már tényleg csak az Öreg Kékszemű hangja hiányzik, de megemlíthető még a „The Whyte House” is. Barry most kevesebbet használja a Monty Norman féle „James Bond Theme”-et, de a már az Oroszországból szeretettel-ben megalkotott könnyed akciótémáját, itt is felhasználja („To Hell With Blofeld”). Az orgonán és kóruson alapuló gyászzene, a „Slumber, Inc.” viszont még így is kilóg az amúgy is furcsa albumról. Lulu – The Man With The Golden Gun (1974) Egy film erejéig a készítők nélkülözték Barry-t, de a második Roger Moore kalandra visszatért a fedélzetre a komponista, aki most is ellátta a betétdal szerzői feladatait. Lulu dala tipikus 70’-es évekbeli popsláger, ami mai füllel hallgatva majdhogynem annyira rossz, hogy már jó. Ugyanakkor le sem tagadhatja magáról a dal, hogy milyen filmhez készült, és noha nem állta ki az idő próbáját, élvezeti értékéből ez nem von le semmit, amennyiben a helyén kezeljük. John Barry – The Man With The Golden Gun (1974) Sokan Barry ezen munkáját tartják a leggyengébb Bond muzsikájának, és noha ezek a vélemények némileg túlzóak, nem alaptalanok – habár a színvonalban közrejátszhatott a szerző zsúfolt éve is. Barry Bond-zenéire jellemző a témagazdagság, aminek itt nyoma sincs. Lényegében két témát váltogat egész végig: a jól bejáratott Bond-témát, és a betétdal nagyzenekari verzióját, amit felhasznál akcióhoz, lopakodáshoz, romantikához.  Szinte minden számban felbukkan, hol jobban, hol rosszabbul. Utóbbiba sorolható az egyébként hangulatosan induló, de több mint öt perces hosszával végül unalomba fulladó „Goodnight, goodnight”, valamint érdekes, ahogy jazz vagy zongora előadásában hallható az albumot keretbe foglaló „Scaramanga’s Fun House” – „Return To Scaramanga’s Fun House” kettősben. Furcsa pontja az egésznek a „Let’s Go Get ’Em”, melyben a szerző rutinosan váltogatja a két témát, azonban ezt megtöri az idétlen (és akkor még finoman fogalmaztam) jazzfurulya hangja. Az egzotikus keleti hangulatot azonban sokadjára is jól megragadja a komponista – ráadásul cimbalommal – mely a „Hip’s Trip”-ben jön ki a legjobban. Az ilyen apróságok – valamint az aktuális téma olykor valóban jó felhasználása – miatt egy közepesen szórakoztató minőségű munkája ez Barry-nek.   Shirley Bassey – Moonraker (1979) Barry és Bassey harmadszor (és utoljára) együtt. A szerző a dallal ügyesen megragadta a film központi témájának szerepét ellátó űr romantikáját, amihez Bassey bársonyos hangja most is tökéletesen társult. Talán nem lett akkora klasszikus, mint a páros két korábbi kollaborációja, de kétségtelenül a minőségi Bond-dalok sorát gyarapítja.   John Barry – Moonraker (1979) A jubileumi tízedik Bond-film, A kém, aki szeretett engem zenéjét Barry a kedvezőtlen brit adózási feltételek miatt nem tudta ellátni, de minekután az ezt követő mozi, a Moonraker stábja átrakta a székhelyét Franciaországba, a komponista ismét karmesteri pálcát ragadhatott. Tény és való, hogy a rajongók ezt az epizódot szeretik a legkevésbé (mondjuk az akkori bevételek ennek ellentmondanak, de ezt kenjük az akkori Star Wars lázra), Barry zenéje lényegesen minőségibb munka, viszont önmagához mérten még így is kissé vérszegény. Ez abból is fakadhat, hogy a hangszerelésből egyből tudjuk, hogy milyen filmhez íródott a zene, de az album során egyszer sem hangzik fel a jól ismert Bond-téma. Másrészt pedig az „űrtéma” komótossága, mintha átragadt volna az egész albumra. Ráadásul az akciótételek sem elég erősek, ezt a legjobban a „Bond Arrives in Rio and Boat Chase” második felében hallhatjuk, ahol Barry utoljára rángatja elő a maga alkotta akciótémát, de itt már jól hallhatóan unottan tette. Ugyanakkor az új „űrtéma” a háttér vokálokkal, mint amilyen a „Space Lazer Battle”, vagy az album zenei csúcspontjának számító több, mint hatperces „Flight Into Space” kifejezetten varázslatos. A szerző pedig jó szokásához híven a betétdalt ismét felhasználja a titkosügynök alkalmi románcához („Miss Goodhead Meets Bond”), hogy aztán az albumot a fent említett nóta diszkósított verziója zárja, ezzel is keretet adva az egésznek.   Rita Coolidge – All Time High (1983) Barry vagy nem Barry. Ekkoriban a komponista egy-egy film erejéig különböző okok miatt átadta a karmesteri pálcát és a betétdal megírásának lehetőségét vagy a kedvezőtlen adózási feltételek, vagy a készítők kísérletezgető kedve miatt, hogy zeneileg is felzárkóztassák a franchise-t az aktuális trendekhez. Rita Coolidge számában is folytatódott A kém, aki szeretett engem óta változatlan romantikus pop ballada irányzat, ami itt már dalként kevésbé működött, annak ellenére, hogy a szövegért Tim Rice volt a felelős.   John Barry – Octopussy (1983) A Polipka volt az első Barry 80’-as évek beli Bond-zenéiből, valamint az utolsó, amit színtisztán szimfonikusok játszottak fel a franchise-ban – utóbbi nyilván produceri döntésre születhetett Bill Conti félresikerült diszkósított For Your Eyes Only-ja után. A szerző ezen munkájával visszatért a kezdeti Bond-muzsikáihoz, ugyanakkor a hangszerelés alapján nem lehetne egyértelműen oda sorolni, mivel hiányoznak belőle a jazzes elemek, leszámítva a jól ismert Bond-témát. A Hollywoodban akkor uralkodó India mánia csak nyomokban érhető tetten a score-on, annak viszont a legjobb motívumán, mely az aktuális gonoszokhoz köthető. A nyugtalanító vonósok és klarinét szolgáltatta dallam, melybe a „bondos” rezesek is becsatlakoznak Barry egyik legjobb, és legsajátosabb akciótémáját eredményezi, mely a „009 Gets Knife & Gorbinda Attacks”, a „Yo Yo Fight and Death of Vijay” és a „The Palace Fight” hármasban hallható. A betétdal nagyzenekari verziója jó szolgálatot tesz Bond és a címszereplő Polipka romantikázásának aláfestésére, ezt hallhatjuk a „That’s My Little Octopussy” és a „Bond Meets Octopussy” tételekben, melyekben a vonósok dominálnak igazán. India hangulata és a 007-esre leselkedő veszélyek az „Arrival at the Island of Octopussy”-ban és a „Bond at the Monsoon Palace”-ban hallhatóak, előbbi is inkább az  ügyes hangszerelésnek, mintsem az idegen hangszerek beemelésének köszönhetően. Ezekhez képest, amint Bond elhagyja Indiát, a zene varázsa is elmúlik, legalábbis erre utal a jellegtelen „The Chase Bomb Theme”. Továbbá hiányoltam az albumról egy rövid, egzotikus számot, ami akkor hallható, mikor Bond megérkezik Delhibe.   Duran Duran – A View To A Kill (1985) Roger Moore utolsó Bond kalandjánál végre szakítottak a készítők a majd tíz évig a franchise betétdalait meghatározó romantikus irányzattal, és Barry a Duran Duran-nel közösen hozta össze ezt a 80’as évekre jellemző, energikus electro-poprock slágert, amiből természetesen a Bond-hangulat sem hiányozhat. Noha a dal ma már megosztja a rajongókat, A View To A Kill mondhatja el magáról egyedül, hogy képes volt a Billboard 100-as listájának az első helyére felverekednie magát, ami azóta egyik Bond-betétdalnak sem sikerült.   John Barry – A View To A Kill (1985) A komponista jubileumi pillanathoz érkezett el a Halálvágta zenéjével, hiszen ez volt a 10. Bond zenéje, viszont ezt az évfordulót nem sikerült maradéktalanul megünnepelni, már ami a minőséget illeti. No persze még így is a jobbik fajtából való Barry munkája, de kevés benne az újdonság. Ami van, az viszont kifejezetten élvezetes. Az új, vonósokon és rezeseken alapuló akció motívum, melyhez egy elektronikus gitár is csatlakozik, az album legélvezetesebb dallamsora, és rendre visszatér az olyan tételekben, mint a „Snow Job”, a „He’s Dangerous” vagy a Bond-filmek egyik legjobb fináléját aláfestő „Golden Gate Fight”-ban. A betétdal dallamai két ízben most is visszaköszönnek a score-ban, amelyek most a szerelmi tételekben („Bond Meets Stacey”, „Wine With Stacey”) öltenek testet, és gyönyörű fuvola szólókók alapszanak, megadva ezzel a romantikus hangulatot. Azonban néhány jobb minőségű akció tétel ellenére – mint amilyen a „May Day Jumpers” – Barry itt sok újat nem tudott mutatni.   A-Ha – The Living Daylights (1987) A nagy sikerre való tekintettel a készítők továbbra is igyekeztek meglovagolni az akkori zenei irányzatokat, így az első Timothy Dalton film betétdalához az A-Ha együttest kérték fel, akik John Barry-vel közösen komponálták meg a számot. Ugyan nem lett akkora sláger, mint a Duran Duran szerzeménye, egyértelműen a színvonalasabbak közül való ez a hamisítatlan szintipop dal. A filmhez készült két másik nóta is, melyeket Barry a The Pretenders nevű formációval karöltve készített, és amelyek szintén a film szerves részei. A líraibb „If I Had A Man” a stáblista alatt hallható, míg az energikus „Where Has Everybody Gone” általában Necros walkmanjéből szól, miközben írtja az MI-6 állományát.   [embed]https://www.youtube.com/watch?v=ARR51SFcm5Y[/embed] John Barry – The Living Daylights (1987) Elmondható, hogy John Barry a Bond-franchise-nál eltöltött majd negyed százados pályafutását az egyik legjobb Bond zenéjével zárta. Megvannak a szerzőre jellemző stílusjegyek, ugyanakkor igazodott az akkor divatos szintis hangzáshoz, de azt csak módjával használta. Az egyik ilyen egy új, mindössze kétszer felbukkanó akciómotívum,ami az új Bond bemutatkozását aláfestő „Exercise at Gibraltar”-ban, valamint az Aston Martin-os üldözés alatt hallható „Ice Chase”-ben tűnik fel, a többi a betétdalokhoz köthető. A legerőteljesebb és legjobb a The Pretenders „Where Has Everybody Gone”-ját felhasználó tételek („Necros Attacks”, „Inflight Flight”) lettek, melyek az aktuális henchman, Necros önálló, és amolyan „bondosan” fenyegető témájává váltak. Az „If I Had A Man” instrumentális verziója pedig Kara és Bond romantikázását festi alá a „Kara meets Bond” és az „Into Vienna” című számokban. Az A-Ha dala hol vészjóslóan romantikusan bukkan fel („Murder At The Fair”), hol pedig önálló akciótételként („Hercules Takes Off”). Ezek – valamint a jól bejáratott Bond-téma – mellett Barry az afganisztáni kalandokhoz felhasználta az Őfelsége Titkosszolgálatában egyik korábban íródott dallamát is, amellyel egy egyszerre egzotikus és romantikus motívumot alkotott („Airbase Jailbrake”, „Mujahadin And Opium”), melyek alapját a vonósok szolgáltatják, de belevegyülnek a betétdal elemei is. Barry zsenialitását dicséri, hogy a sok téma, amelyek folyamatosan váltogatják egymást, nem töredezik szét az albumot, hanem egységes egésszé állnak össze.   John Barry nem csak a franchise-ban hagyott kitörölhetetlen nyomot – amit távozása után kereken tíz évvel később sikerült csak betölteni – hanem a film- és könnyűzenék világában is, hiszen ahogy az a fentiekből is kitűnik, a szakma nagyjaival dolgozhatott együtt, akik mind nagyra becsülték. Hétszer jelölték Oscar-díjra, ebből ötször nyerte el a szobrot, többek között az Elza, a vadon szülöttéért (melynek főtémáját Hans Zimmer a Madagaszkár mozikban is felhasználta) vagy a Farkasokkal táncolóért. Bond-tól való búcsúja után is vissza-visszatért a kémek és szuperügynökök világához az olyan filmekkel, mint A specialista vagy az A kód neve: Merkúr. 2001-es utolsó munkája, az Enigma is ehhez köthető, ami pont arról a szerkezetről szól, amelynek a megszerzésében James Bond szülőatyja, Ian Fleming is részt vett, ráadásul a filmet egy korábbi Bond direktor (Michael Apted – A világ nem elég) rendezte. Ezután teljesen visszavonult a szakmától, végül 2011. január 30.-án, szívroham következtében, 77 éves korában hunyt el. Noha rengeteg érdekes, és értékes művet tett le az asztalra, a legtöbben a Bond zenéi révén emlékeznek rá, és stílusát olyan tehetséges kortárs filmzeneszerzők is megidézték már, mint Michael Giacchino (A Hihetetlen Család) vagy Alexandre Desplat (Largo Winch), de szelleme Őfelsége Titkosügynökének muzsikáiban vélhetően örökké élni fog.

Oldalak: 1 2