Őfelsége zenekarában: III. Rész – Filmzene

 

  Monty Norman, John Barry – James Bond Theme (1962) Tény, hogy ez nem betétdal, de a széria nyitóepizódjában mondhatni azt a feladatot látta el, amit később a kor legnevesebb előadóinak szerzeményei, valamint ez a szám lett az egész széria zenei alapja. A keletkezése viszont sokkal komplikáltabb. A producerek a zene megírására egy, a musicalek világából érkező szerzőt, Monty Norman-t kérték fel, aki elment a forgatásra, és szerzett pár karibi dalocskát. Broccoli és Saltzman szerint azonban a zene úgy volt borzalmas, ahogy volt, hiányzott egy valamire való zenei főtéma, ami Bond-hoz köthető, ezért az egészet újra kellett komponálni. Az akkor fiatal és feltörekvő John Barry-t hívták segítségül, aki Norman egyik dallamsorát gondolta tovább és ebből született meg a közismert téma, amit a filmben szinte minden értékelhető pillanatban felhasználtak. Később azonban pereskedés lett az egészből, a jogokat pedig Norman-nek ítélték, aki hátralévő életében vígan meg is tudott élni belőle, de kétségtelen, hogy „kollégája” lényegesen többet tett le az asztalra.   Monty Norman – Dr. No (1962) A két szerző munkájának minőségbeli megítéléséhez pedig elég egyszerűen összevetni a fent említett dalt, az album akármelyik számával. Az egész nem áll másból, mint karibi örömzenélésből, még a főgonoszhoz rendelt téma is („Dr. No’s Theme”), ami egy világuralomra törő gaz esetében több mint zavaró (és akkor még finoman fogalmaztam). Az „Under The Mango Tree” című számnak kapásból három verziója van – az egyiken maga Mr. Bond, azaz Sean Connery énekel – de az album abszolút mélypontja, rögtön a negyedik tétel, az „Audio Bongo” melyre nehezen lehet szavakat találni, mert itt a kakofóniában semmilyen rendszert, mögöttes koncepciót nem véltem felfedezni. A megnyugtató, hogy ezután csak jobb lesz, igaz azt is maximum egy Jamaicán eltöltött vacsora alatt a háttérben hallgatnánk szívesen, mint amilyen a szintén többször előforduló „Jump Up”.   Paul McCartney & The Wings – Live and Let Die (1973) Roger Moore belépőjéhez John Barry helyett a Beatles egykori producere, George Martin látta el a zeneszerzői feladatokat, ami természetesen a betétdalra is kiterjedt, amit nem más énekelt, mint az ex-Beatle, Paul McCartney. Az egykori gombafej eredetileg csak a dal szövegének megírására kapott megbízást, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a dalt a zenekarával, a Wings-el adhassa elő. Így kaptuk az egyik legjobb Bond-dalt, ami amellett, hogy erőteljes és energikus, még az Oscar-jelölésig is elvitte.   George Martin – Live and Let Die (1973) Martin szerződtetése valahol kézenfekvőnek bizonyult, hiszen Bond itt végig Amerikában tevékenykedik (ráadásul megújult formában), így az akkor változó korhangulathoz jó választásnak tűnt a nagynevű zenei producer. A komponista tiszteletben tartotta Barry addigi zenei stílusát, de ezt vegyítette az akkori funky-s elemekkel, amik akkoriban kétségtelenül jól álltak a filmnek, és mai füllel hallgatva sem röhögjük feltétlenül körbe, de pont ezért nem sikerült maximálisan kiállnia az idő próbáját. Viszont kétségtelen, hogy ehhez a filmhez ez illett, mint amilyen a Scooby Doo rajzfilmekre emlékeztető „Baron Samedi’s Deth of Dance” is. A mozgalmasabb tételek is – noha nincs egy valamire való főtéma, a 007-es jól ismert motívumán kívül, amire fel lennének fűzve – tudatják velünk, hogy milyen filmhez készültek, mint amilyen a „Snakes Alive” vagy az „If He Finds It, Kill Him”. Az aktuális Bond lány nem kapott különálló témát, inkább csak egy hol csilingelős („Bond Meets Solitaire”), hol sejtelmes („Solitaire Get’s Her Cards”) aláfestést. A betétdal sem képezi annyira az aláfestés részét, mint mondjuk Barry-nél, de B.J. Arnau tolmácsolásában egész kellemes, ahogy Martin funkys Bond feldolgozás is („James Bond Theme”).     Carly Simon – Nobody Does It Better (1977) A tízedik Bond-film annak idején nagy durranás volt minden téren, ehhez képest a betétdal – mely a film zeneszerzőjének, Marvin Hamlisch-nek a keze nyomát dicséri – egy visszafogott szerelmi ballada, ami olyannyira bevált, hogy majd tíz évig ilyen nóták határozták meg a szériát. Carly Simon dala viszont kétségtelenül magával ragadó szám, amit fent említett utódainak színvonalban nem is nagyon sikerült minőségben megközelíteniük. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Radiohead frontembere, Thom Yorke szerint ez minden idők legszexisebb száma.   Marvin Hamlisch – The Spy Who Loved Me (1977) A nemes jubileumra a készítőknek nélkülözniük kellett John Barry-t, mivel az akkori adózási törvények miatt a komponista az USA-ba költözött, viszont nem tölthetett egy hónapnál többet Angliában. Ennélfogva új komponista kellett, ez pedig az a Marvin Hamlisch lett, aki 1974-ben mindhárom zenei díjat elvitte az Oscar-on, de leginkább Broadway-musicaljei által vált híressé, mint amilyen a Tánckar. A filmben rendhagyó módon ritkán szól zene, és akkor is inkább csak egy perces dalbetétek, az albumra csak ezek újonnan felvett, ahhoz igazított tételek szerepelnek. Azok pedig igencsak rendhagyóak. Lényegében egy akciótételről beszélhetünk, mivel – Hamlisch elmondása szerint – a Bee Gees ihlette „Bond 77”-t használják fel szinte az összes akciójelenethez. Azért még említést érdemel az ide sorolható, Barry stílusában íródott „Tanker” is. Az érdekesebb kategóriába – legalábbis a mai hallgató számára – már a többi szám tartozik. Az akkor eluralkodó disco hangulatot szintén meglovagoló „Ride To Atlantis”, vagy a keleti hangulatú, de inkább megmosolyogtató „Mojave Club” – „Estern Lights” kettős igencsak sokszínűvé teszik az albumot, ahogy a bibliai hatású „Conclusion” is. A cím adó dal instrumentális változata azonban most is remek szerelmi téma.   Sheena Easton – For Your Eyes Only (1981) Folytatódott a romantikus dalok sorozata, ezúttal a dalszerzői poszton a film komponistája Bill Conti, aki egy a kelleténél érzelmesebb dalt írt, de Sheena Easton előadásában egész szép kis slágerré nőtte ki magát a maga idejében, tehát Oscar-jelölésig vitte. Mégse lehetne azt mondani, hogy kiállta az idő próbáját részben a hangszerelés, részben pedig Easton kelleténél érzelgősebb előadásmódja miatt.   Bill Conti – For Your Eyes Only (1981) Az albumot a korabeli Bond-filmek reklámjának kifordításával lehetne a legtalálóbban jellemezni: „Bond is back… to the disco.” Az akkor a szériában debütáló rendező, John Glen a Rocky zenéjével már halhatatlan klasszikust alkotó Bill Conti-tól azt kérte, hogy az akkoriban divatos diszkó-stílus domináljon az albumon. Ennek a szerző eleget is tett, sokkal hangsúlyosabban, mint Hamlisch, viszont a Bond-hangulat – mondanom se kell – szinte teljesen oda veszett. A zene sokkal jobban illene egy disco esthez, mint a filmhez, viszont aki szereti a stílust (vagy nem halad a korral), azoknak tetszhet. A már említett zenei irányzat szinte minden tételben tetten érhető, de talán csak a film alatt igazán zavaró, különösen az akciótételeknél („A Drive In The Country”, „Runaway”), egyébként kifejezetten szórakoztatóak a maguk módján. Sőt olykor kifejezetten erősek is tudnak lenni az olyan tételek, mint például a „Submarine” vagy a „Gunbarrel/Flowers for Teresa/ Sinking  of the St. George’s”. Azért lágyabb tételek is akadnak – amik általában megint átcsapnak a „Stayin’ Alive” stílusába – mint a szokásos betétdalt felhasználó „For Your Eyes Only” - „P.M. Gets Bird/For Your Eyes Only" kettős, vagy a Melina témájaként aposztrofálható „Melina’s Revenge” és „Unfinished Business & Bond Meets Kristatos” című számok. Ezek autentikus hangszerelése azért néha eszünkbe juttatja, hogy a 007-es ezúttal nem John Travoltával vív táncpárbajt valamelyik mulatóban, hanem a mediterrán térségben kalandozik, mint amilyen a „Gonzales Takes a Drive” is.   Gladys Knight – Licence To Kill (1989) Barry távozása a betétdalon is megérződött. A néhai zeneszerzővel, Michael Kamen-nel többszörösen is együttdolgozó Eric Clapton (Halálos Fegyver széria) dala azonban a kukában végezte, így került a képbe Gladys Knight. A „Licence To Kill” – noha általánosságban nagyobb kedvenc, mint az A-Ha két évvel ezelőtti performansza – mégis bukásnak minősült, amiben közrejátszhattak a dal körüli botrányok. Az R&B szám ugyanis Shirley Bassey korábbi Bond-dala, a „Goldfinger” alapjait használja fel egyértelműen, ami pereskedéshez vezetett a készítőkkel.   Michael Kamen – Licence To Kill (1989) Miután Barry végleg elhagyta a fedélzetet, és a Timothy Dalton féle 007-es is kereste (de végül nem találta) a maga útját, megpróbálták a franchise-t felzárkóztatni a 80’-as évek véresebb stílusú akciófilmjeihez, mint amilyen a Die Hard vagy a Halálos Fegyver volt. Adta is magát az ötlet, hogy ezek komponistáját, Michael Kamen-t kérjék fel, aki hozta is magával jól bejáratott stílusát. Azonban az album fele tele van olyan tételekkel, amik csak a háttérben hangzanak el, mint amilyen a Kamen szerezte „Wedding Party”, vagy a tipikus 80’-as évekbeli dal, a „Dirty Love”, mely csak erősíti a film Miami Vice utánérzését. Kamen munkájából pedig kevés az igazán értékelhető momentum különösen az akció részek, mivel lényegében egy van, a majd tíz perces „Licence Revoked”, melynek bizonyos taktusai mindig az adott jelenet alá lettek vágva. Persze feszült dallamokból ott van még a „Sanchez in the Bahamas - Shark Fishing” és a félresikerült „Ninja” is, de ez kevés az üdvösséghez, ahogy az akusztikus gitáron alapuló, romantikus „Pam” lágy dallamai is.   Tina Turner – Goldeneye (1995) Ez az a szám, ami nem szorul különösebb bemutatásra, elég egyszerűen annyit írni, hogy A Bond-betétdal. Bono és The Edge szerzeménye a Rocknagyi előadásában az első perctől kezdve időtálló klasszikussá vált, ami egyszerre sejtelmes, baljós, ugyanakkor energikus, tehát igazi Bond-hangulatot áraszt a szám minden egyes hangjegyéből. Természetesen készült eredetileg egy másik szám is „The Juvenile” címmel, az Ace of Base tolmácsolásában, de egy ilyen volumenű dallal szemben - mondanom se kell - esélye sem volt.   Eric Serra – Goldeneye (1995) John Barry távozásával komponista keresés tekintetében a producerek hullámvölgybe kerültek, és annak mélypontját mindenféleképpen az Aranyszemmel érték el, vagyis paradox módon a legjobb (vagy legalábbis egyik legjobb) Bond-dalhoz a legrosszabb score készült. Ha röviden jellemezhetném a zenét, akkor az Így jártam anyátokkal egyik párbeszéde vág idea  legjobban, mikor kiderül, hogy Robin korábban énekes volt, és megkérdezik tőle, hogy a klip mért úgy néz ki, mintha a 80’-as években készült volna. Robin válasza csak annyi: „Kanadába csak a 90’-es évek elején érkeztek meg a 80’-asok.” Luc Besson házi zeneszerzőjével is valami hasonló történhetett, mivel az egész album elrettentő példa lehetne, hogyan ne vegyük figyelembe az aktuális zenei közízlést, hanem egy letűnt kort idézzünk meg, méghozzá azt is rosszul. Gyakorlatilag ugyanis nagyítóval kell keresni az aláfestésben az élő zenét, amivel még nem lenne baj, ha Serra a szintetizátorral bánni is tudna. Amit találunk az instrumentális darabok között, az viszont giccsbe hajlik („We Share The Same Passion”, „The Severnaya Suit”) vagy csak rövid ideig hallható, mint amilyen a „Run, Shoot, Jump” vonósai. Az album igazi mélypontjai viszont az „akciótételek”. Első ízben például a „The Goldeneye Overture”-ben ahol a klasszikus Bond-téma dobokon (!) hallható a háttérben, de említhetném az album abszolút legalját, azt a szintetizátoros ütlegelést (melyet nagy valószínűséggel egy értelmileg sérült majommal vettek fel), ami a „Lady’s First”-ben is van. De kiemelhető még az „A Pleasent Drive In St. Petersburg”, melyet az orosz kántálással és a teljes (zenei) káosszal tönkretesz a szerző. Beszédes tény, hogy ezt a producerek végül lecserélték John Altman szerzeményére, amely a film alatti zúzdában is hallható. Az albumot Serra romantikus(nak szánt) dala, a „The Experience of Love” zárja.   Adele – Skyfall (2012) Több mint egy évtizednyi folyamatos trendkeresés és olykor mellényúlás után a producerek biztosra mentek az angol Adele kiválasztásával, hiszen a 2012-es Grammy-díjátadón nem kevesebb, mint hat díjjal távozott a karcos hangú, angol énekesnő. Paul Epworth dalszerző-producerrel karöltve - aki az énekes Rolling In The Deep című számának társszerzője, és a Florence and The Machine albumai felett is bábáskodott – Adele egy igazi, klasszikus hangvételű és hangszerelésű Bond-dalt hozott létre, ami amellett, hogy tökéletesen illeszkedik Sam Mendes filmjéhez (valamint Adele stílusához), hibátlan zenei örökségét képezi a Shirley Bassey énekelte Bond-daloknak.   Thomas Newman – Skyfall (2012) Sam Mendes rendező személyével együtt biztosra lehetett venni, hogy a széria zeneszerzői posztját 1997 óta betöltő David Arnold-ot nélkülözik a készítők, és a rendező házi komponistája, a többszörös Oscar-jelölt Thomas Newman teheti hozzá a maga elképzelését az 50 éves szériához, aki az 1999-es Amerikai szépség óta a rendező filmjeinek aláfestéséért felel (kivéve a Továbbállókat), amik rendszerint díj közelbe is szoktak kerülni. Newman score-ja viszont már most megosztja a rajongókat, mivel hiányolják belőle az Arnold-ra és Barry-re jellemző stílusjegyeket. Kétségtelen, hogy a zene sokkal inkább Newman, mint Bond zene, ugyanakkor a Bond-os utalások, hangulat megvan benne, csak a szerző saját szájíze szerint. Érdekes mód Newman nem élte ki magát annyira az egzotikus hangszerekben, mint azt vártam, noha az album első felében rendre használja őket. Már rögtön a nyitótételben („Grand Bazar, Istanbul”) hallani az egzotikus török hangszer a kemençe (hegedűhöz hasonlatos hangszer) hangját, és Törökország elhagyása után sem szakad el a kirívó hangszerektől („New Digs”). Newman nem írt könnyedén visszadúdolható témákat, de vannak vissza-visszatérő motívumok. Ezek közül egy pár hangos rezesekkel indító téma rendszerint visszaköszön az akciószámokban, mint a „Silhouette” elején – melyet a helyszínt érzékeltető taiko dob vált fel – de ezzel indít még a „The Bloody Shot” is. Egy másik, rokon motívum – a főgonosz, Silva fenyegetését érzékeltetve – is az akciószámokban bukkan fel, mint például a „Grandborough Road”, az „Enquiry” vagy a „She’s Mine”. Ezeknél ütközik ki viszont nem egyszer az album azon problémája, hogy Newman nem tud megfelelően bánni az elektronikai részleggel, sokszor emiatt tompán szól, nem elég erőteljes (a képek alatt sem). De az egzotikus látogatásokat aláfestő zenék egész hangulatosak, mint amilyen a „Brave New World”, a „The Chimere”, vagy a „Komodo Dragon”, utóbbiba a betétdal motívumai is felcsendülnek. Mivel a film meglepően emocionális egy Bond-mozihoz képest, az ilyen tételek is képviselik magukat. Az egyik hölgy is kapott egy igazi „newmanes” témát, de mivel nem szerepel sokat, az ő motívuma nem is hosszú életű, ahogy azt a „Severine” – „Modigliani” kettős is mutatja. Bond főnöke M, az ezúttal ráháruló nagyobb szerephez mérten hangsúlyosabb zeneiséget is igényelt, habár ez is kimerül egy pár hangos, de méltóságteljes motívumban, ami végigvonul az albumon az olyan számokban, mint a „Voluntary Retirement”, a drámai „Tennyson” vagy a „Mother”, melybe a „Skyfall” magányos, ambientes hangzása is belevegyül. Viszont az album viszonylag korrekt íve megtörik az utolsó két számmal („Adrenaline”, „Old Dogs, New Tricks”), legalábbis abban a tekintetben mindenképp, hogy innen lemaradt a filmben hallható „James Bond Theme”, vélhetően azért, mert az David Arnold korábbi szerzeménye volt. A színvonaltól függetlenül elmondható, hogy nem hiába voltak ezek a zeneszerzők egyszeri látogatók a franchise-ban. Norman munkájából a jól ismert téma az egyetlen értékelhető momentum, az viszont akármelyik Bond-válogatás albumon rajta van. George Martin nagyszerűen ragadta meg a korhangulatot, ahogy Hamlisch és Conti is, igaz utóbbi kettő szerzeménye kevésbé volt időtálló. A 2003-ban elhunyt Kamen szerzeménye tökéletesen illeszkedik a szerző akciózenéibe, de semmi újat nem adott a Bond-legendához, de szerencsére el se vett belőle. Ellenben Eric Serra förmedvénye emberiségellenes bűncselekmény, amit még a legkegyetlenebb vallatási célokra se használnék. Thomas Newman zenéje lassú víz, partot mos kategória, ami kétségtelenül megosztja majd a rajongókat, de amolyan „newmanesen” sikerült elkapnia a Bond-hangulatot. De még így is hozzá tették a maguk elképzeléseit egy filmhős halhatatlanná válásához.

Oldalak: 1 2