Őfelsége zenekarában: II.rész – Filmzene

 

  Sheryl Crow – Tomorrow Never Dies (1997) Arnold már elkezdte megírni a maga, klasszikus hangvételű betétdalát a filmhez, aminek dallamai az aláfestés szerves részét is képezték, és fel is vette K.D. Lang-el, végül azonban egyeztetési problémák miatt Sheryl Crow dala került a szokásos bevezető stáblista alá. Viszont Arnold és Lang dala (melyhez a Bond veterán, Don Black írta a szöveget) nagyon tetszett a készítőknek, ezért „Tomorrow Never Dies”-ról átkeresztelték „Surrender”-re, és film végi stáblista alá száműzték. Noha Crow száma begyűjtött egy Golden Globe jelölést, a rajongók és a kritikusok szerint is egyértelműen a „Surrender” a jobban sikerült darab.   David Arnold – Tomorrow Never Dies (1997) Kereken 10 évet kellett várni arra, hogy John Barry zenei öröksége visszatérjen a franchise-ba. A sikert mi sem bizonyítja jobban, hogy mind a közönség, mind a kritikusok annyira szerették Arnold első Bond-zenéjét, hogy 2000-ben újra kiadták a zenét, a betétdalokat nélkülözve, de plusz tételekkel kiegészítve (igaz, a film korábbi DVD-kiadásának különálló zenesávját hallgatva még így is rengeteg nagyszerű tétel maradt le). A komponista már a monstre, több mint nyolc perces nyitótételben („White Knight”) a hallgató tudtára adja, hogy amellett, hogy abszolút mély tisztelettel nyúlt Barry örökségéhez (nagyzenekar, azon belül is a rézfúvósok kiemelt használata), hozta a maga fiatalos lendületét is. Ez a lendület – különösen az akciótételeknél – általában az elektronika használatában mutatkozik meg (ez nagynevű elődjétől sem állt mindig távol), mellyel együtt egy régi vágású, mégis modern akció score keletkezett. Ez a kettősség leginkább az energikus akciószámokban – mint a „Backseat Driver”, a „Bike Chase” vagy az „All In A Day’s Work” – köszön vissza, ezeknek pedig szerves részét képezik a „Surrender” és a jól ismert „James Bond Theme” dallamai. Utóbbit Arnold itt még jelentősen túl használja, erre a legjobb példa talán a „Company Car” című szám, előbbi dallamai viszont hol egyértelműen, hangfalszaggatóan, hol finoman megbújva hallhatóak, jó példa erre az „A Tricky Spot For 007”. Természetesen egy Bond-kalandhoz mérten a csábos hölgyek is képviselik magukat a filmben (általában párosával járnak), akiknek általában kellemes dallamok dukálnak, és ez itt sincs másként. Bond egykori afférja Paris (Teri Hatcher) kapta a hangsúlyosabb témát, ami bánatos fúvósai ellenére is túlságosan érzelmesre lett komponálva. Mégis kellemes, romantikus darabok („Paris and Bond”, „The Last Goodbye”), amelyekbe pár pillanatra belevegyül az akusztikus gitár is. Wai Lin kidolgozatlan témája lényegében ennek a variánsa, ami ötvöződik a „Surrender” dallamaival, és a harcias amazont érzékeltetve ez erős ütősökkel is (főleg az akciószámok esetében), ilyen például a „Bike Shop Fight” – „Kowloon Bay” kettős is.     Garbage – The World Is Not Enough (1999) Arnold a két évvel későbbi folytatásnál nem csak az aláfestés, hanem – az előző rész esetéből tanulva – már a betétdal megkomponálásának feladatait is elláthatta, melyben a Garbage-dzsel, és a most is a szövegért felelős Don Black-el dugta össze a fejét. Az eredmény: az egyik legjobb Bond-betétdal, amely egyszerre klasszikus, modern és egzotikus. Mondhatni tökéletes. Az albumon található egy másik dal is – szintén Arnold szerzeménye, Scott Walker tolmácsolásában – ez azonban egyszer sem hangzik el a filmben, és nem is egy jól sikerült darab.   David Arnold – The World Is Not Enough (1999) Miután rendhagyó módon újra a produkció zeneszerzői székében találta magát, A holnap markában-nal szemben lényegesen nagyobb szabadságot engedett meg magának a komponista, ami annyit jelentett, hogy a védjegynek számító Bond-témát most nem vitte túlzásba, hanem kiegészítette újakkal, valamint az elektronikát is többet használta. A nagy zenekar és az elektronika párosítása pedig mind a mai napig keveseknek sikerül igazán – talán csak Hans Zimmer és John Powell képes rá jelenleg is – de Arnold könnyedén vette az akadályt. John Barry-vel ellentétben nem a betétdalt használja fel a romantikus jelenetek aláfestésére – noha a mostanság nálunk annyira nem kedvelt Azerbajdzsánba való érkezéskor például („Welcome to Baku”) hallhatjuk annak dallamait – hanem ebből a dallamsorból kiindulva új motívumot alkotott, mely Elektra King karakteréhez köthető. A jazzes „Casino”-ban, és a romantikus hangvételű „Elektra’s Theme”-ben még magával ragadóan bánatos és vészjósló, azonban a karakterben lezajlott változások következtében az album második felében már fenyegetővé válik. Ez legjobban a „Torture Queen” – „I Never Miss” kettősben jön elő, de végig vonul az egész albumon. Elektra témájából eredően, egy pár hangos zongora motívummal felvezetett, de kidolgozatlan témát kapott Renard is, ami leginkább az olyan elektronikával felvértezett, decens akciószámokban köszön vissza, mint a nyugtalanítóan induló, majd a teljes zenekar játékába átcsapó „Going Down – The Bunker”, a feszültséget folyamatosan fokozó „Pipeline” vagy a tengeralattjárós finálét heves vonós játékkal kísérő „Submarine”. Sajnálatos módon azonban néhány tétel lemaradt az albumról. Ilyen az aktuális „Gunbarrel” valamint az azt követő Bilbao-i jelenetsor, és a stáblista alatt hallható James Bond Theme remix.     Madonna – Die Another Day (2002) David Arnold ismét nekiállt elkészíteni a nemes jubileumhoz a maga betétdalát „I Will Return” címmel, ezúttal is Don Black-el karöltve. Azonban a stúdió inkább Madonnára szavazott, amikor a szerző pedig felajánlotta részvételét a szám megírásában, a popdíva és csapata nem kért az együttműködésből. Azonban a 40. évfordulóra készült 20. Bond kaland címadó száma éppúgy megosztja a közönséget, mint a film, amelyhez készült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyszerre kapta meg a legjobb és legrosszabb betétdalnak járó jelölést a Golden Globe-on és az Arany Málnán. Pedig ha megvizsgáljuk az akkor éppen ismét megújuló Madonna dalát, akkor azt lehet mondani, hogy egy nagyon is jó és színvonalas electro hip-hop számmal van dolgunk, ami a filmben is működik, Arnold zenéjéhez is illeszkedik (habár kitudja a komponista mennyire idomult zenéjével a dalhoz), és a Pop Nagyasszonya munkásságába is tökéletesen illik. Egy probléma van, az viszont annál súlyosabb: mint Bond-dal, csúnyán elvérzik elődeivel szemben. Nem található meg benne az a hangulat, az a jellegzetesség, amiről évtizedek múlva is azt lehetne mondani, hogy egy 007-es filmhez készült, részben pont azért, mert nélkülöz mindenfajta élő hangszert, és ezzel együtt az ahhoz tartozó, semmivel sem összetéveszthető hangulatot.   David Arnold – Die Another Day (2002) Míg a szerző A holnap markában esetében egy igazi régi vágású (de működőképes)zenét csinált, A világ nem elégnél pedig megtalálta a tökéletes egyensúlyt a nagyzenekar és az elektronikus elemek között, addig a Halj meg máskor!-nál pont, hogy az utóbbi irányába billent sokszor a mérleg nyelve. Sajnos. Pedig Arnold most is nagyon odatette magát. Az „On The Beach” például a sorozat történetének legerősebb „Gunbarrel” nyitányát tartalmazza, valamint már rögtön ebben a számban felbukkan a főgonosz motívuma, amely később – Bond filmektől szokatlan módon – egy erőteljes kórus tolmácsolásában is hallható. Legerősebben az „Icarus” című tételben, de felbukkan az akciótételekben is, mint például a „Whiteout”-ban, vagy a finálét aláfestő „Antonov”-ban, mely az előző rész „Pipeline” és „Submarine” elemeit hasznosítja újra.  Emellett az olyan mozgalmas számokban, mint a „Laser Fight” vagy az „Iced Inc.” – önmagához mérten – Arnold túlzásba viszi az elektronikát, így érthető, hogy a rajongók miért gúnyolják sokszor „techno Barry”-nek. Jinx karaktere kapott még egy kellemes, Barry-t idéző témát, amely leginkább a kubai megismerkedés alatt („Jinx Jordan”, „Jinx & James”) hallható, mivel azonban hiányzik a történetből a karakterközpontúság, a szereplők is egyszerűbbek, akárcsak a hozzájuk tartozó témák, így Jinx zenei megközelítése nem vetekedhet az előző részben megismert Elektra témával. Ráadásul ez a legszegényesebb Arnold anyag, ami albumra került, amiről rengeteg akció jelenet aláfestése hiányzik, mint például a kubai klinikában tett látogatás, a kardcsörte Graves-el, vagy az autós kergetőzés a jégpalotában. Ez annak tudható be, hogy anno a CD-re egy rakás reklám anyagot pakoltak – köztük nem kevés Madonnát – aminek a score itta meg a levét. Azért is érthetetlen ez a megoldás, mert az egy évvel korábbi Harry Potter és a Bölcsek Köve filmzene albumán külön CD-n mellékelték az egyéb marketing tartalmakat, ami itt is megoldható lett volna, és John Williams munkájához hasonlóan, itt sem sérült volna a zenei anyag. Viszont a Paul Oakenfold által remixelt „James Bond Theme”-ért nagy piros pont jár, mivel sokkal jobban sikerültebbnek tartom, mint Moby az A holnap markában-hoz készült verzióját.     Chris Cornell – You Know My Name (2006) A producerek a sorozat újraindításakor belátták, hogy megint Arnoldra kéne bízni a betétdal megírását (én a helyükben nem is adnám másnak a feladatot, míg ő a zeneszerző), és a lényegesen realistább megközelítéshez, valamint masszívabb Daniel Craig-hez egy ilyen dal kellett. Egy ideig Robbie Williamst emlegették az énekesi poszton, végül a befutó a Soundgarden énekese, Chris Cornell lett, akivel Arnold közösen írta a dalt. Így született meg egy a Bond-i elemeket magában foglaló, de a fiatalabbak igényét is maximálisan kielégítő, erőteljes rock szám, ami abszolút hű a sorozat szellemiségéhez.   David Arnold – Casino Royale (2006) A komponista a 2006-os reboot-tal több feladatot is ellátott. Egyrészt zenéjét újra kellett definiálnia az új (Arnold szavaival élve), alfahím típusú Bond-hoz, ennél fogva aláfestése jóval masszívabb, erőteljesebb, mint előző munkái, viszont nélkülözi az előző rész túljáratott elektronikáját. Másrészt, mivel ez a fiatal 007-es első küldetése, mind a rendező Martin Campbell, mind a szerző úgy vélte nem érdemelte még ki a jól ismert „James Bond Theme”-et. Ezt Arnold a betétdal „bondosra” hangszerelt változatával helyettesítette, ami hol könnyedén – mint a „Blunt Instrument” második felében, vagy a kellemes „I’m The Money” – „Aston Montenegro” kettősben – hol pedig az akció részekben bukkan fel. Utóbbira jó példa a két monstre akciótétel, az afrikai dobokkal megfűszerezett „African Rundown” és a „Miami International”. Ebben csak az a probléma, hogy (addig) rendhagyó módon a betétdal nem került fel az albumra, pedig az lenne az egyik vezérmotívuma az egésznek. Viszont Arnold többször is „utal” a klasszikus témára, amikor azt a hős, csak egy pár pillanatra is kiérdemli. Ilyen a „Dinner Jackets” vagy a „Bond Wins It All” vége, hogy az albumot záró „The Name’s Bond… James Bond”-ban teljes pompájában térjen vissza a jól ismert motívum. Utóbbiban a gitárszólóért maga a komponista felel. Ugyanakkor a szerző néhány érzelmes számmal is érzékelteti, hogy milyen filmet néz/zenét hallgat az ember, ha ez sokaknak az addigiak alapján nem lenne egyértelmű. A „Solange” – „Trip Aces” duóban rövid időre megidéződik John Barry szelleme, az album igazi gyöngyszeme viszont kétségtelenül Vesper Lynd egyszerű kis zongoratémája, amely a kezdeti szomorkás hangvételű romantikázásból („Dinner Jackets”, „Vesper”, „City of Lovers”) a hős gyászzenéjévé válik, mint ahogy arról a spoileres című „Death of Vesper” – „The Bitch Is Dead” kettősben megbizonyosodhatunk.     Jack White, Alicia Keys – Another Way To Die (2008) David Arnold jó szokásához híven ismét megírta a maga betétdalát – ami az aláfestés vezérmotívuma lett volna – „No Good About Goddbye” címmel, melynek elkészítésében ezúttal két Bond veterán is részt vett: az egyik természetesen Don Black dalszövegíró, a másik pedig Shirley Bassey, aki egyedüliként a franchise történetében háromszor is énekelt a szériához (Goldfinger, Diamonds Are Forever, Moonraker). Azonban a stúdió nem kért belőlük – nyilván mind Bassey-t, mind az általa felénekelt számot túl régi módinak tartották – ezért egy a fiatalok számára sokkal nagyobb húzónevet kerestek. Első körben Amy Winehouse kapta a megtisztelő feladatot, de a tragikusan fiatalon elhunyt énekesnő akkori botrányai miatt gyorsan megváltak tőle. Így került képbe a franchise történetében először egy duó, Alicia Keys, valamint a White Stripe-os Jack White, közülük utóbbi írta a számot is. Az eredmény sokak szerint a legrosszabb Bond-betétdal lett, amiben ahhoz képest, hogy duó énekli, Keys jelentősen elnyomja hangjával a nem túl férfias megjelenésű White-ot. Valójában ez a szám se olyan borzasztó, mint ahogy beállítják, mivel film alatt jól működik, kellően lendületes és energikus. A két fő probléma közül az egyik, hogy Madonna dalához hasonlóan ebben sincs meg az a bizonyos Bond-feeling, ennél fogva nagynevű elődeivel szemben ez is alulmarad. A másik pedig, hogy túl trendi, érezhetően a fiatalabb célközönségnek akartak a leginkább kedvezni, ezzel viszont egy gyorsan felejthető, az időt ki nem álló dal született.   David Arnold – Quantum of Solace (2008) Az előző rész zárójelenetét figyelembe véve sokak szerint félő volt, hogy Arnold megint rendszeresen használni fogja a már jól bejáratott Bond-témát. Mivel azonban a film rendhagyó módon szoros folytatása az előző résznek, egy még javarészt kiforratlan 007-essel, ez a zenében is jól tetten érhető. Arnold most is főleg a hangszereléssel éri el a jellegzetes hangulatot, semmint az ismert téma folyamatos ismételgetésével. Mindemellett az eredetileg megírt betétdal dallamai szolgáltatják az album egyik fő témáját, mely Bond lelki sivárságát hivatott szimbolizálni. Ez már rögtön a lendületes nyitótétel („Time To Get Out”) végén hallható, de többször felbukkan, általában valamelyik monstre akciótétel lenyugtatásaként („Pursuit At Port Au Prince”) vagy egy rövid, de kellemes utazás aláfestéseként, mint ahogy az az alig félperces „Talamone”-ban. Mindemellett rendhagyó módon visszatér az előző rész egyik főtémája. John Barry is többször felhasználta egy korábbi témáját, de ezek mind a 007-eshez és akciózásaihoz voltak köthetők. David Arnold azonban Vesper motívumát hozta vissza, ami itt is jobbára gyászzeneként működik, hol ambientes hatásokkal kiegészítve („What’s Keeping You Awake”), érzékeltetve Bond veszteségét, hol pedig egy baráttól („Forgive Yourself”) vagy egy szerelem emlékétől („I Never Left”) való búcsúzást aláfestve. A lendületes akciószámok mellett – mint amilyen az adrenalin pumpáló „The Palio”, a hangfalszaggató „Target Terminated” vagy a tüzes finálét aláfestő „Perla De Las Dunas” – a történetből adódó latin hangulat is az album szerves része, olykor könnyedén („Bolivian Taxi Ride”), olykor pedig bánatosan („Camille’s Story”). A film rövidségéből is adódóan az albumra Arnold szinte összes jelentősebb tétele felkerült, csupán a stáblista alatt hallható, rövidke „James Bond Theme” valamint a betétdal motívumának remixe Four Tet-től („Crawl, End Crawl”) hiányzik, Puccini Toscá-jának operarészletével egyetemben.   John Barry-vel ellentétben azonban David Arnoldnak (egyelőre) nem adatott meg, hogy olyan volumenű filmeken dolgozhasson a Bond-mozik mellett, mint nagynevű elődje. A szerző Roland Emmerich-el való együttműködése az 1998-as Godzillát követően megszakadt, az A világ nem elég rendezőjével, Michael Apted-al a forgatáson viszont jól összebarátkozott, és azóta olyan filmjeiben működött közre, mint a Jennifer Lopez nevével fémjelzett Most már elég!, A szabadság himnusza, vagy a legutóbbi (nagyot bukó) harmadik C.S. Lewis adaptáció, a Narnia Krónikái: A Hajnalvándor útja. Mindemellett a Simon Pegg - Nick Frost páros filmjeihez is két ízben csinált már zenét (Vaskabátok, Paul), és John Singleton-nal is rendszeresen dolgozott együtt olyan filmeken, mint a Halálosabb Iramban vagy a Négy tesó. Noha most ideiglenesen elveszítette a Bond-zeneszerzői posztját azzal, hogy a Skyfall-hoz nem ő, hanem a rendező, Sam Mendes házi komponistája, Thomas Newman készítette a muzsikát, a Bond-univerzumtól nem távolodott el, hiszen részt vett két Bond videojáték (Goldeneye, 007 Legends) zenei munkálataiban, valamint nemrég Björk-el feldolgozta Nancy Sinatra klasszikusát, a „You Only Live Twice”-t is. Mindemellett Arnold tölti be – David Pryce-al közösen – a BBC nagysikerű sorozatának, a Sherlock-nak a zeneszerzői posztját, és ő volt a felelős a 2012-es Paralimpiai Játékok záróünnepségének aláfestéséért is. Nagy valószínűséggel David Arnoldra is úgy fogunk emlékezni, mint a modernkori James Bond-filmek zeneszerzőjére, azonban van, hogy ez is elég a filmzeneszerzők Pantheonjába való kerülésnek, neki pedig elmondható, hogy sikerült.

Oldalak: 1 2