Most, hogy Brendan Fraser végre kicsit visszatér a köztudatba, úgy gondoltuk, itt az ideje annak, hogy elgondolkodjunk azon, melyik az az öt filmje, amit leginkább szeretünk. Fraser filmográfiájában sokféle filmet, sokféle műfajt megtalálhatunk: kalandfilmet, komédiát, drámát, modern noirt.
Látható, hogy a színész nem akart soha egyetlen skatulyába beleszorulni, mindig próbált/próbál új dolgokat és ha a mozgókép istene is úgy akarja, akkor Darren Aronofsky A bálna című filmje után újra visszatér és bevállal egy-két izgalmas szerepet. Most pedig nézzük azt az öt filmet, amit megtekintésre ajánlunk.
Az őserdő hőse (1997)
Picit féltem újranézni, de az az igazság, hogy Az őserdő hőse pont az a fajta zsibbasztás, ami jól tud esni. Minden cinizmustól mentes, jószándékú szórakoztatás, aminek főszerepére tökéletes választás volt ez a barátságos tekintetű színész. A film egyébként egy Tarzan-paródia, egy azonos című rajzfilmsorozatnak az élőszereplős változata és pont ilyen is: egy élőszereplős rajzfilm, ami egy dzsungelből a civilizációba kiszakadt férfi szerelembe esését mutatja be. Fraser beolajozott, edzett testtel aratja le a babérokat, miközben mimikájával és verbális megnyilvánulásaival is viszi a showt. Nehezen tudok elképzelni másik színészt, aki így el tudta volna adni a karaktert: úgy, hogy nem félt hülyét csinálni magából, de magából a karakterből sosem, őt minden marháskodás közepette is kellő humánummal tudta ábrázolni. Nem szabad elmenni a film humora mellett sem persze, ami bővelkedik a folyamatos kikacsintásokban, a visszatérő poénokban, valamint a fizikális mókázásban (amire egyébként nagyon viccesen több ízben rá is mutat a film). Folytatás is készült, de az már nem Fraserrel, ő ugyanis egy másik projekt mellett vetette meg a lábát.
A múmia (1999)
Nem hiányozhat a listáról, hiszen ez volt az a cím, ami Fraser számára meghozta azt a fajta elismerést, ami teljes joggal kijárt neki. Stephen Sommers filmjét nézve megállapítottam, hogy ilyet ma már tényleg nem csinálnak: ezt a fajta nagyívű, minden ízében szórakoztatásra és mindenféle izgalmak okozására kalibrált kalandfilmet. Amelyben nem csak az akciók prímák, de a finoman elszórt horrorelemek mellett a főszereplő triumvirátus is tökéletes. Fraser, mint O'Connell már az első pillanattól kezdve ikonikusnak és abszolút magától értetődőnek hat, karizmájában pedig nem csak kalandorok merészsége és adrenalinéhsége van jelen, de a cinkos humor és csillogó szemű báj is. Igazi, szép - magyarosan fogalmazva - "sztárcsináló" főszerep. Nyilván az egész film rengeteget köszönhet az Indiana Jones-szériának, de nincsen ebben semmi szégyellnivaló, abszolút magáévá tudja tenni ezt a fajta old-school kalandfilmes attitűdöt.
A csendes amerikai (2002)
Ez volt az a film, amit Fraser Az őserdő hőse második része helyett választott. Nem lehet hibáztatni, hiszen itt egy rutinos rendező, Phillip Noyce kezei alatt dolgozhatott egy olyan színész mellett, akit nyugodtan titulálhatunk akár legendásnak is. Michael Caine mellett nyilvánvalóan nem könnyű kitűnni, de ez a szándék nem is feltétlen érződött Fraser részéről. A Graham Greene azonos című regénye alapján készült film a vietnami háború előttre visz el bennünket, amelyben megismerhetjük Thomas Fowler újságírót, aki évek óta a "tűzközelben" van és igyekszik pártatlanul tudósítani a történtekről. Egy nap felbukkan az életében Pyle, aki először udvariasságával, majd nem sokra rá azzal hagy nyomot, hogy szemet vet a férfi szeretőjére. Különleges szerelmi háromszög történetét meséli el a film, amit meg-megszakítanak a meglepően naturalista és erőszakos képsorok (a robbantás például különösen megrázó), hogy közben arról lamentáljon, hogy kell-e, szükséges-e állást foglalni egy olyan szélsőséges helyzetben, mint a háborúskodás. Nem egy közönségbarát film, annál sokkal filozofikusabb, melankolikusabb, nyoma sincsen semmi mainstream törekvésnek, viszont hangulatilag beránt, a két főszereplő pedig remek. Fraser itt a híresebb szerepeitől eltérően picit árnyaltabbra veszi a figurát: megvan benne az a kedvesség, ami más karaktereiben, de a végére érve már sokkal nehezebb eldönteni, hol kezdődött nála a színjáték és hol végződött az őszinteség.
Bolondos dallamok - Újra bevetésen (2003)
Joe Dante filmje eltűnt a süllyesztőben, éppen ezért kutyakötelességemnek érzem, hogy felhívjam rá a figyelmet. A Bolondos dallamok tökéletes példája annak, hogy milyennek kell lennie egy filmnek, ami az élőszereplős színészeket ereszt össze rajzfilmfigurákkal. Bohókás, végtelenül játékos, egy pillanatra sem felejti el, hogy honnan jött és milyen film akar lenni. A film humora élcelődő és szabadszellemű (de nem tapló!), tele van remek gegekkel, Fraser pedig, mint kaszkadőrködni vágyó biztonsági őr imádnivaló (és megint: bizonyítja, hogy jó a humora). A sztori szinte másodlagos, de szerepet kap benne egy különleges gyémánt, hősünk színész apja, aki titokban titkos ügynök, felvonul az összes kedvelt rajzfilmfigura a Looney Tunes-világból, Steve Martin pedig önfeledten gonoszkodik borzalmas hajjal.
Semmi hirtelen mozdulat (2021)
Oké, ez egy kakukktojás. Kakukktojás, mert Fraser itt nem főszereplő, hanem egy fontosabb mellékszereplő. Viszont azért választottam ezt bele az öt filmbe, mert imádom, ahogyan Soderbergh használja őt. Az ötvenes évek stíljéhez és a film által megidézett noirokhoz idomulva ballonkabátban és kalapban jelenik meg - jelenléte tiszteletet parancsoló, tekintélyes, egyik barátom szerint Orson Welles szelleme jelenik meg vele együtt (A gonosz érintése) és ezzel nem nagyon tudok vitába szállni. Tipikusan az a film, aminek még a mellékszerepeiben is remek színészek, nagy nevek jutottak, és mindenkinek a megjelenésének lehet örülni, mert egyikük tehetsége sem vész kárba. Fraser ugyan tényleg kisebb szerepet játszik, de emlékezetes, annak pedig nagyon örülnék, ha ezentúl Steven Soderbergh minden filmjébe magával vinné (ahogyan szinte teszi azt Matt Damonnel).