Lehet-e bármi olyat írni és mondani A Gyűrűk Uráról, ami ne hangzott volna már el legalább egyszer? A világról, amely egyszerre megkerülhetetlen alappillére úgy a modern fantasy irodalomnak, mint a filmiparnak? Amely olyan szinten képezi szerves részét a popkultúrának, mint nagyon kevés másik alkotás? Nem valószínű, ezért nem is próbálkoznék ezzel. Inkább azzal indítanék, hogy mit is jelent számomra A Gyűrűk Ura. Én is azon sok millió ember közé tartozom ugyanis, akiknek meghatározó szerepet tölt be az életében J.R.R. Tolkien gazdag világa. A könyveket többször is olvastam, Peter Jackson közel tökéletes trilógiáját ha nem láttam legalább harmincszor oda-vissza, akkor egyszer sem, és a videojátékokkal is több száz órát játszottam. Egy szó mint száz: az egyik, ha nem a szívemhez legközelebb álló történetről és univerzumról van szó.
Éppen ezért hatalmas örömmel fogadtam a hírt, amikor az Amazon 2017-ben bejelentette, hogy ők szerezték meg A Gyűrűk Ura megfilmesítésének jogait, és felügyeletük alatt visszatérhetünk Középföldére egy vadiúj sorozat képében. Ugyanakkor rögtön utána belém is hasított a félelem. A félelem, hogy vajon nem csak egy egyszeri és megismételhetetlen siker volt-e Peter Jackson trilógiája? (Hiszen láttuk, hogy A hobbit-filmekkel már nem tudta ugyanazt a szintet hozni.) Hogy Jackson nélkül lehet-e egyáltalán jó alkotást készíteni ebben a világban? És hogy sikerül-e úgy elmesélni a Másodkor történetét, hogy az ne menjen szembe az eredeti művel, ne gyalázza meg Tolkien világát, és ne érződjön teljesen idegennek attól? Választ ezekre valószínűleg csak az évad (vagy a sorozat) végén kapunk leghamarabb, mindenesetre az már most elárulható, hogy a készítők jó úton indultak el.
A történet tehát a Másodkorba kalauzol el minket, több ezer évvel A Hobbit és A Gyűrűk Ura eseményei elé. A tündék már sikeresen legyőzték Morgothot, legfőbb hadvezére és potenciális utódja, Sauron immáron évszázadok óta eltűnt, orkjai pedig szétszóródtak Középföldén, és bujkálni kényszerülnek. A tündék lindoni nagykirálya, Gil-galad így kihirdeti a békét, amit örömmel fogad mindenki - kivéve Galadrielt, akit nem csak a személyes bosszúvágy hajt (testvérét ugyanis maga Sauron ölte meg), de azt is tudja jól, hogy a Gonosz még odakint lakozik, és az a célja, hogy hamis biztonságérzetbe ringasson mindenkit. Hamarosan pedig Középfölde több szegletében is olyan baljós események lendülnek mozgásba egyszerre, amelyek csakugyan erre adnak bizonyítékot.
A Patrick McKay és JD Payne showrunnerek által készített, nagyrészt Tolkien függelékei alapján készült A hatalom gyűrűi első két epizódja főleg expozícióból áll. Lassú - ám egyáltalán nem unalmas -, építkezős mederben bontakozik ki a történet, rengeteg karakter, helyszín és történetszál zúdul ránk (miközben az olyan fontos elemekből, mint például Númenor szigetkirálysága, egy pillanatot sem látunk), ami elsőre kicsit ijesztő lehet a néző számára, félő is volt, hogy elveszik a fókusz. Ám sikerült megtalálni azt a középutat, hogy ne érződjön túlzsúfoltnak az egész, de azért jusson elég idő megismerni mindenkit és magát az alapfelállását is. Ehhez kellett az első két részt rendező J. A. Bayona (Jurassic World: Bukott birodalom) is, aki kellő odafigyeléssel vezet végig minket a kezdő lépéseken, miközben néhány jelenetben már most bemutatja, hogy a sorozat képes lesz a grandiózus, lélegzetelállító jelenetekre is - és még a horror énjét is megcsillogtathatta az orkok első feltűnésénél, amely meglepően hatásosra sikeredett.
És ha már grandiózusság: a promóanyagok egyik legtöbb negatív visszhangot kapó része a látvány volt. Az előzetesek és képek sokaknál ugyanis nem hozta azt a minőséget és szintet, ami egy ekkora horderejű sorozattól elvárás lenne. Pláne, ha megnézzük a költségeket: a nyitó évadra egyedül 465 millió dollárt áldozott az Amazon, ami majdnem kétszerese Peter Jackson eredeti trilógiájának (a három film akkori árfolyamon kb. 281 millió dollárba került). És tegyünk még mellé két kifejezetten drága szériát: a Trónok harca utolsó évada például 90 millió dollárt emésztett fel (részenként 15 milliót), míg a Stranger Things 4. évada 270 millió dollárba került a Netflixnek. Elképesztő összeg, de megnyugtathatok mindenkit: A hatalom gyűrűi első osztályú lett látványvilágban. Egy-két gyengébb felvételt és beállítást leszámítva az egészet átjárja az igényes megvalósítás és odafigyelés. Legyen szó a ruhákról és páncélokról, a díszletekről, a szörnyekről vagy éppen az egyes helyszínek nagytotáljairól, a CGI és az új-zélandi táj ötvözete azonnal visszarepít minket Középföldére.
De itt sem minden tökéletes. Így is akadnak már most olyan szálak, amik nem biztos, hogy kellenének ebbe a történetbe. A tünde helyőrség egyik katonája, Arondir (Ismael Cruz Cordova) és Délfölde egyik falujának, Tirharadnak a gyógyítója, Bronwyn (Nazanin Boniadi) közötti szerelmi szál már ennyi alapján is teljesen feleslegesnek, erőltetettnek hat, és a kémia sem működik a két színész között. Ahogyan a Hobbit-pótléknak behozott Gyaplábúak is egyelőre csak a néző számára jelent valamiféle kapaszkodót ehhez a világhoz, akikkel együtt csodálkozhatunk majd rá (?) a nagyszabású történésekre. Azért itt látni, hogy velük nagyobb terveik lehetnek a készítőknek, és a potenciál igazából ott van bennük. Azt viszont most még nehéz lenne megjósolni, hogy sikerül-e őket kiaknázni, vagy tényleg csak azért kerültek bele a sztoriba, mert Hobbit-félék nélkül nem lehetne eladni egy ilyen sorozatot.
Az is fontos kérdése lesz az évadnak - és a sorozatnak is -, hogy el tud-e majd szakadni Peter Jackson örökségétől, és sikerül-e megtalálni a saját hangját. Mert akármennyire is hangoztatták ezt a showrunnerek az elmúlt hónapokban, egyelőre még nem történt meg (gondoljunk csak a már említett Hobbit-Gyapjúlábúak párhuzamára, vagy éppen a prológusra, amely ezúttal is egy montázs formájában mesél a múltról, az Első korról, és enged rövid bepillantást Galadriel gyerekkorába és a valinori tündék világába, amikor még béke honolt, és a Két Fát sem pusztította el Morgoth).
A karakterekre direkt nem térek most még ki, mert egyelőre keveset láttunk belőlük ahhoz, hogy következtetéseket vonhassunk le. Főszereplőnek a már említett Galadrielt, és a fiatal Elrondot lehetne mondani, ők szerepeltek a legtöbbet eddig, és ők tűnnek a legizgalmasabbnak is. Főleg Galadriel, a forrófejű és bosszútól fűtött fiatal tünde harcos, akit Morfydd Clark remekül fogott meg alakításban és kiállásban is. Az Elrondot alakító Robert Aramayo (a fiatal Ned Stark a Trónok harcából) pedig szintén jól és szerethetően hozza a még közel sem olyan megfontolt és akkora státuszban lévő karaktert, mint akit a trilógiából már jól ismerünk. Említés szintjén még érdemes szót ejteni Khazad-dûm - vagy más néven Mória - hercegéről, IV. Durinról (Owain Arthur), aki ugyan nem szerepelt sokat, de annál fontosabbnak tűnik az ő karaktere. Benne is nagy potenciál lehet.
Egyelőre tehát úgy tűnik, hogy minden hátszél és negatív visszhang ellenére A hatalom gyűrűinek sikerült a lehetetlen, és elkészült egy újabb jó Tolkien-adaptáció. Reméljük, a sorozat lendülete a továbbiakban is kitart, az első két órán túl is megtartja legalább ezt a minőséget, és nem fog megroppanni a saját súlya alatt. Mi drukkolunk neki.