Amikor az ember a Jurassic-széria aktuális darabjáról kezd értekezni, akkor óhatatlanul Steven Spielberg 1993-as klasszikusát kezdi elő citálni, hogy szerinte mi is tette naggyá. Én sem teszek másként, már csak azért sem, hogy megértsük, hogy miért is megismételhetetlen az eredeti. A Michael Chrichton könyve nyomán készült mozi első órájába gyakorlatilag alig látunk dinókat, Spielberg (és Chrichton) szép lassan építkezett, emellett az ember egyszerre teremtő és pusztitó természetéről is értekezett. És még úgy is sikerrel járt, hogy figurái (Ian Malcolmot leszámítva) nem voltak túlságosan rétegeltek, avagy eredetiek, de megvolt a maguk bája, hova tovább még a funkciójuk is a film egy adott pontján. Ennek a pozitív hozadéka az volt, hogy amikor igazi varázslóhoz méltóan előhúzták a raptort a kalapból, akkor egyértelműen a dinókra vetült a fény, ők voltak a sztárok. Ráadásul tették ezt jobbára érdemi, látványos pusztítástól mentesen és suspense-szel vastagon átitatva, elég csak a T-Rex filmtörténeti antréjára, vagy a raptorok konyhai kergetőzésére gondolni. Mondjuk ki bátran: horror volt ez javából! Hullottak a szereplők szép számmal és folytonos kétségek között volt a néző, hogy vajon ki éli túl, ami annak fényében, hogy mégiscsak családi kalandfilm az egész, bőven okozott addig ismeretlen izgalmakat a gyerekeknek és szívmegállást a nagypapának. A folytatásokból viszont már hiányzott a rácsodálkozás varázsa, az őshüllők száma és vásznon töltött ideje pedig nőtt, amivel együtt az ismeretlentől, valamint a bestiáktól való félelem is elillant, ennél fogva a széria nem lett más, mint egy az első rész árnyékában élő, nagyköltségvetésű B-filmes brand és ebbe még a szintén Spielberg jegyezte Az elveszett világ is beletartozik. Ez alól a legújabb fejezet, a Bukott Birodalom se tudott kitörni, de az igényes európai horrorok és drámák világából érkezett J.A. Bayonának mégis sikerült végre valamit visszacsempésznie az első rész bájából. 

Nagy kár, hogy ezt nem egy igényesebb forgatókönyv mellett sikerült tennie. Már a Jurassic World szkriptje sem volt egy kimunkált darab, inkább az első részt próbálta újrateremteni, nem kis részt a nosztalgiára épitett, akárcsak a fél évvel későbbi Az ébredő Erő, hovatovább nagyon is tisztában volt a szerepével, az újdonság varázsának a hiányával, emellett mégis remek tempót is diktált, az Indominus-Rexszel pedig egy új kérdéskört és egy viszonylag érdekes, egyéniséggel megáldott bestiát hozott be. Ugyanakkor amit eltudott bukni azt a rendezésen bukta. Jelen pillanatban is az a legnagyobb gond, hogy az első rész és az új legproblémásabb pozíciójában ugyanaz az illető ül: Colin Trevorrow, akinek kétségtelenül vannak jó (hovatovább remek) ötletei, ezeket nem igazán tudja éremben tálalni, éppen ezért is aggasztó, hogy a harmadik részre visszatér, miután ez a fejezet egy több szempontból is izgalmas felütéssel végződik. 

Mert A Bukott birodalom kétség kívül egy érdekes filmes monstrum, amit megnézve érthető, hogy mi ragadta meg benne a spanyol Bayonát. Ugyanis a film egyik legnagyobb erénye, hogy nagyban nyit és kicsiben zár. A játékidő előrehaladtával folyamatosan szűkül a közeg és nő a feszültség és ez rettentő jól áll a filmnek (no meg a szériának) és egyből megérti az ember, hogy miért voltak képtelenek hozzá összehozni egy érdemi marketinget. Mert a vulkánkitöréstől sújtotta Nublar szigeten játszódó jelenetek a közvélekedéssel ellentétben nem a film első felét teszik ki, hanem jó, ha egy harmadát. És mintha Bayona érezné is, hogy az effajta pusztítás még azután sem az ő terepe, hogy A lehetetlenben ez olyan jól ment neki (itt is vannak megkapó pillanatai) és minél gyorsabban leakarná az egészet zavarni, pedig ezek kivitelezésében is nem egyszer több ötletesség van, mint az előző részben együttvéve. Az elveszett világgal ellentétben Bayona nem hagy időt a nézőjének arra, hogy rácsodálkozzon a dinók által uralt parkra és rohamléptekkel tudja le a kötelező Jurassic Park elemeket menekülő avagy vadászó dinókkal, kétes érdekeket szolgáló katonákkal, no meg újdonságként rengeteg lávával és természeti katasztrófával. 

Aztán ahogy rohan előre a cselekmény, egyre inkább és kezd el visszavenni a tempóból, kiderül az is, hogy nem csupán egy gótikus kísértetházas horrort hozott össze dinókkal, hanem a tényleges főszereplőket sem Chris Pratt és Bryce Dallas Howard jelentik, hanem az aktuális gyerekszereplőt, Maisie-t alakító Isabelle Sermon, aki cserfes, rémült, mégsem elveszett, egyszóval ügyes és figurája még meglepetéseket is tartogat. Nagy kár, hogy ez a Pratt-Howard duóról nem mondható el. Utóbbi ugyan most nem rohangál tűsarkúban (de abban pillantjuk meg először), viszont az első részhez hasonlatos karakter ívet is nélkülözi, Prattnél pedig most igazán szembetűnő, hogy már az első részben is Űrlord karakterét kívánták tőle, ha már a figurája nem volt rendesen megírva. A kötelező lazaság nélkül Owen karaktere még Pratt karizmája - és egy izgalmas szituációban tanúsított frenetikus burleszk magánszáma - ellenére is rettentő sovány, de még mindig jobban járt, mint Ted Levine, vagy a kötelező fan service elemekhez csatolt James Cromwell figurája, viszont Rafe Spall legalább kitölti a rászabott sablon gonoszt, Toby Jones pedig rutinból megoldja a feladatát. 

Hiába, ezeknek a filmeknek még mindig a dinók a sztárjai és ezúttal is kapunk belőlük szép számmal és lényegesen kevesebb CGI bőrben, több praktikus effekttel: a T-Rex most már gyakorlatilag átadta a stafétát a cool dinók versenyében a raptoroknak Blue képében (de azért a vagány jelenetek még mindig a királyéi), a mosasaurus most is bestiális, ellenben az új hibrid, az Indoraptor hiába fest vagányabban, mint elődje, csak egy lélektelen gyilkológép. Annyit azonban mindenképpen a film javára kell írni, hogy ugyan továbbra is vissza-visszakacsint az előző részekre (Jeff Goldblum röpke szereplésén túl van egy szívfacsaró és kifejezetten szép visszacsatolás az első részre), ezúttal már sokkalta inkább a saját útját próbálja járni, amelyre Michael Giacchino gótikus zenéje is csak rájátszik, aki jobbára csak a saját témáit hozta vissza. 

Trevorrow és Derek Conelly forgatókönyve viszont nem egyszer rontja az amúgy sem makulátlan összképet a temérdek logikátlansággal, plot hole-lal és szándékoltsággal, ami vagy a logikával, vagy az állati természettel megy szembe, Bayona pedig vagy nem elég erélyes, vagy nem elég tehetséges rendező ahhoz, hogy egy hollywoodi nagyjátékfilmből kigyomlálja őket, pedig olykor meglepően ügyesen sikerült kreatív vérengzéseket belepréselnie a PG-13-as korhatár karikába. Ugyanakkor a franchise végre elkezdett új, merészebb utakra lépni, amivel együtt talán végre egyéb problémáit is kinőheti a továbbiakban, még akkor is, ha az említett varázs már sohasem tér vissza.