Az 1992-as Elemi ösztön okkal vonult be a popkultúra klasszikusai közé. Paul Verhoeven és Joe Esterhas feszült neo-noir-erotikus thriller hibridje saját iskolát teremtett - az ilyen-olyan koppintásokkal Dunát lehetne rekeszteni.
Sajnos a bő tizennégy évvel később érkező folytatás sem több egy pillesúlyú utánérzésnél. Hovatovább, a vitriolosabb tollú ítészek egyike-másika annak a meggyőződésének adott hangot, hogy inkább tekinthető megkésett paródiának, mintsem egy etalon jogos örökösének. Ezt a fogadtatás is alátámasztotta. A hetvenmillió dolláros költségvetése felét is alig összeszedő bukás rekordsebességgel merült el a feledés posványában, és a döntéshozók hallani sem akartak arról, hogy Catherine Tramell harmadjára is feltűnjön a vásznon.
Az egyetemistaként a forgatókönyvírás rejtelmeiben elmélyedő Gregory Widen esélyesen némiképp elkedvtelenedett, mivel a diplomamunkája átdolgozásával tető alá hozott Hegylakó kezdetben nem sok vizet zavart. Aztán száznyolcvan fokos fordulat következett. A közönség apránként felfedezte magának a halhatatlanok küzdelmeit bemutató akció-fantasy-t, és az eleinte szőrös szívű bírálók is megenyhültek, így fáradozásai gyümölcse lassan sikert aratott.
A receptet egy idegen bolygóval és sci-fi elemekkel megbolondítani igyekvő Hegylakó 2. - A visszatérés viszont egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mert lényegében semmibe vette az elődje által lefektetett alapszabályokat, és egyes figurák feltámasztása mellett földönkívüliekké tette a kizárólag fejük levágásával elpusztítható harcosokat. A gúnyosabb zsurnaliszták sietve leszögezték, hogy jobb lett volna, ha csak egy marad - ám Hollywood nem pihent. A jogtulajdonosok csendben kapitulálva nemes egyszerűséggel a harmadik felvonással megpróbálták kitörölni a kánonból a ballépésüket. De az A mágus alcímet viselő epizódról a legjobb amit elmondhatunk az az, hogy legalább a katasztrofális lebőgést elkerülte a stáb.
A Star Wars diadalában senki sem bízott, ám az 1977. május 25-én történelmet író űropera a várakozásokra rácáfolva pillanatok alatt hisztérikus, népes és kedvencüket közel kritikátlanul imádó rajongótábort tudhatott magáénak. Fiatalok milliói adták ki kevéske zsebpénzüket vagy kínnal-keservvel megspórolt munkabérüket pofátlanul drága, ellenben a jedik és a sithek örök konfliktusához köthető ruhákra, játékokra vagy különleges formájú finomságot készítő gofrisütőkre. De a Star Wars Holiday Special az ő tűrőképességüket is meghaladta. A szkeccsekből, dalokból, illetve animált szegmensekből álló, bekategorizálhatatlan alkotás keretsztorija a családjával ünnepelni óhajtó Chewbacca és az őt elkísérő Han Solo kalandjaira fókuszál. Nívóját ékesen illusztrálja, hogy 1979-es premierje után évtizedekig csupán kalóz-VHS-kópiákon terjesztették: hivatalosan nem merték kiadni.
A Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger nevével fémjelzett, 2013-as Szupercella sanszosan még egy lábjegyzetet sem fog kapni a jelentősebb mozgóképekkel foglalkozó lexikonokban. Azonban ezzel együtt tagadhatatlan érdeme, hogy méltóképpen hozta össze a nyolcvanas évek két legnagyobb, egymást pályájuk csúcsán elkerülő ikonját. Mérföldkőről beszélni persze dőreség, ám Mikael Håfström filmje sokakban hagyott kellemes emlékeket. De a későbbi részek azon kívül, hogy elgondolkoztatták az embert arról, hogy az anno Rambóként hódító színésznek nem kéne-e nyugdíjba vonulnia, nem sok vizet zavartak.
Végezetül ott az Amerikai pszichó 2. esete. Míg Brett Easton Ellis regényének adaptációja a megosztó műhöz hasonlóan ránk bízza annak eldöntését, hogy Patrick Bateman eszelős tömeggyilkos-e, vagy egy orvosi kezelésre szoruló álmodozó, itt erről szó sincs. A B-listás borzalom nem több egy sablonos slasher-imitációnál, és az sem sokat segít, hogy az árnyalt alakítást úri huncutságnak tartó William Shatner megcsontosodott szokásához híven irtózatosan túljátssza a karakterét.
Ha ti is ismertek ilyen, vagy ezekhez hasonló példákat, ne legyetek restek, osszátok meg velünk őket a kommentszekcióban vagy a Facebook-oldalunkon!