A 2013-as Snowpiercer - Túlélők viadala című film ugyan nem aratott olyan masszív sikert, attól még nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy az elmúlt évek egyik leghatásosabb és legizgalmasabb science-fiction disztópiáját köszönthettük "személyében". Bong Joon-ho rendező (aki az év elején megkapta első Oscarját az Élősködők című filmjéért) igazi all-star szereposztással vitte vászonra történetét, amelynek alapját az 1982-es Le Transperceneige című francia képregény képezte. Hét évvel később immáron sorozat formájában üdvözölhetjük a sebesen száguldó túlélődrámát.
De miről is van szó? A Snowpiercer története szerint a nem túl távoli jövőben az emberiség életben maradt része egy hiper-szuper, extrém hosszúságú vonaton zötykölődik, miközben a környező világ elviselhetetlenül kihűlt (konkrétan újabb jégkorszag köszöntött be). A vonat megállás nélkül megy, szeli körbe a világot, miközben belsejében ugyanúgy zajlik az élet, mintha legalábbis nem történt volna semmi. Illetve: a szerelvény amellett, hogy túlélést biztosít, egyben a társadalmi hierarchia tökéletes megtestesítője. Gazdag és szegény egyaránt megfér a kocsikban, azonban egymástól elkülönített szektorokban élnek, egymástól merőben eltérő körülmények között. A bánásmód sem azonos, míg a gazdag megkaphat minden kényelmet és kedves szót, addig a szegény a vonat leghátsó felében eltiportan küzd a maga túléléséért.
Bong Joon-ho filmje egy egyenes narratívájú túlélőfilm volt, melyben egy maroknyi csapat igyekszik a vonat egyik végéből a másikba jutni egy olyan befejezéssel, ami nem nagyon engedett túl sok pozitív kimenetelre asszociálni. Ott az akciójelenetek sodrása, a karakterek ambivalenciája, abszurditása, illetve a társadalomkritika volt az, amely húzta magával a nézőt. Ezzel együtt sem volt teljesen idegen annak a gondolata, hogy televíziós sorozat készüljön az alapötletből, viszont felmerült a kérdés, hogy miként fogják adaptálni azt. Nos, a TNT szériájának első két epizódját elnézve most már van némi fogalmunk.
A sorozat alapszituációja ugyanaz - adott egy vonat, adott a társadalmi hierarchia, a megkülönböztetés, magán a történeten azonban változtattak az alkotók. Ezúttal a felsőbb körökben elkövetett gyilkossági ügyben nyomoz egy a vonat hátulsó felében (Farok) élő egykori nyomozó, Layton (Daveed Diggs). Layton eleinte vonakodik kötélnek állni, de gyorsan meggyőzik őt, ráadásul ő maga is rájön, hogy így, lassan kiismerve a gazdagok világát, több esélyük lesz a Farok-lakóknak arra, hogy a diktatórikus rémuralom ellen lázadjanak.
Az első két epizód egyszerre igyekszik felvázolni ezt a rideg világot és beizzítani a cselekményt. Előbbi nagyjából hasonló stilisztikai jellemzőkkel bír, mint a film is bírt - sötét tónusok (már ami a szegények részlegét illeti), valamint naturalista erőszak uralkodik, azzal a különbséggel, hogy Bong alkotásával ellenben itt az abszurd humor kevesebb szerepet játszik. A néző azonban abszurd humor nélkül is mindig könnyen azonosul a szorult helyzetben lévő, térdre kényszerített emberek helyzetével - itt pedig ez hathatósan jelen van. Rám, mint nézőre ugyanúgy átragadt a kiszolgáltatottság érzése és bizony nem tudtam nem belegondolni abba, hogy én hogyan viselkednék vagy hogyan érezném magamat ebben az adott szituációban. Persze itt nagyban közrejátszik az is, hogy maga az alapszituáció érdekesnek hat (az emberiség fennmaradó része egy száguldó vonaton szorong).
Amit komolyabb hiányosságként tudok felróni, az abban rejlik, hogy a karakterek tekintetében már nem tudnak felnőni ahhoz az érdekes alapötlethez. Javarésze egyelőre vagy kevéssé beazonosítható, vagy papírmasénak hat. Nyilván akad kivétel (Jennifer Connelly például már a puszta jelenlétével emeli a nívót), de ez a néhány kivétel sem nevezhető igazán izgalmas figurának, akik maradandó nyomot hagynának. A főszereplő Layton ilyen téren némileg jobban teljesít, a szimpátiámat relatíve gyorsan elnyerte, az ő karakterét azonban más szempontból érzem problémásnak.
Layton egy részről egy karizmatikus főszereplő, aki hol humorral, hol makacs keménységgel próbálja vinni a jeleneteit, másrészről pedig furcsán oda-nem-illőnek érzem őt. Kedvelhető, de nem érzem megkeseredettebbnek és kiégettebbnek őt, mint egy harmadosztályú detektívfilm főhősét, ami - tekintve az adott szituációt (a történet szerint már hat éve tart ez az állapot), kicsit furcsán hat. Ami magát a gyilkossági szálat illeti: a mögöttes gondolat érthető, szerették volna feltupírozni a sztorit, ám mégis az az érzésem, hogy ezzel egy túl könnyű és kényelmes megoldást választottak az alkotók arra, hogy valahogy több epizódon keresztül megragadják a nézőt. Ez a szál egyelőre inkább csak indok arra, hogy ide-oda mozgassák a főhőst (és vele együtt minket is), mint teljes értékű, izgalmas cselekményfonal.
Minden fogyatékossága ellenére azonban mégis azt érzem, hogy egy szórakoztató, érdekes, helyenként kifejezetten izgalmas sorozattal állunk szemben, ami meglehet, hogy nincs tökéletesre csiszolva, de mégis leköt. A karakterek relatíve érdektelenségét kompenzálja a borongós hangulat és a társadalmi különbözőségek illusztrálása, valamint az erőszakábrázolás nyersesége. Nincsenek olyan ötletes akciójelenetek, mint a filmben, cserébe viszont többet megtudunk erről a világról, folyamatosan járjuk a vonat egyes részeit, igyekeznek az alkotók bevetni olyan finomságokat, mint a kannibalizmus, illetve igyekeznek érdemben is mondani valamit arról, hogy hogyan tarthatja fenn magát egy ilyen diktatúra és milyen feltételei lehetnek a működésének. Megvan benne a potenciál, tipikus esete az "ebből még akármi is lehet"-kategóriának. Csak el ne rontsa az esélyeit időközben.