42 év után lezárult a Skywalker család története, igaz kvázi most már harmadszor. Az 1983-as A jedi visszatér gyakorlatilag az egész történetfolyam (közel) tökéletes búcsúja lehetett volna, de aztán 1999-ben George Lucas visszarepített minket a messzi-messzi galaxisba, midikloriánokkal, kereskedelmi utak megadóztatásával, "maxi vicces" Jar Jarral, giccses szerelmi szállal és steril látványvilággal. Azonban a 2005-ös A Sith-ek bosszújával ha nem is teljes mértékben, de sikerült helyreállítani az egyensúlyt az Erőben mind a kritikusok, mind a rajongók köreiben. Aztán jött a Disney, felvásárolta a Lucasfilmet és vele együtt az egész Star Wars-brandet 4 milliárd zöldhasúért - ezzel pedig átvéve mindenféle kreatív kontrollt Lucastól - és azon nyomban be is jelentették, hogy folytatják A jedi visszatér történései után a sagát, az eredeti szereplőkkel a fedélzeten, hogy aztán 2015-ben az új trilógia nyitódarabjával, Az ébredő Erővel kezdetét vegye egy újabb történet, amely megosztó kritikai és nézői reakciókkal ért most véget. Vagyis kronológiailag az első és az utolsó rész minőségileg "szépen" keretbe foglalja az egész sagát.
Mielőtt továbbmennék, kicsit gondolkozzunk el ezen a majd fél évszázadon! Nem csupán a filmes technikák, elbeszélésmódok, elvárások, hanem az egész világ, az arról alkotott látásmódunk megváltozott, beleértve a Star Warst is. Mást jelent annak, aki a klasszikus trilógia filmjeit látta először a moziban, mást annak a generációnak, akik az előzmények idején voltak gyerekek és totálisan mást azoknak, akik nagyvásznon először Az ébredő Erőt látták, amire már számtalan játék, könyv, animációs sorozat alapozott ilyen vagy olyan formában. (Most a kánon és a legendák problematikájába direkt nem mennék bele.) Magyarán az egész jelenség túlnőtt nemcsak az egész világ kitalálóján, hanem a rajongókon is, hiszen ennyi idő alatt újabb és újabb generációk csatlakoztak be ebbe az egész, szinte már vallási áhítattal átitatott franchise-ba, avagy mondjuk ki! A Star Wars a popkultúra egyik legnagyobb bálványa, szent tehene. Ha egy ekkora tömeg számára valami kicsit is eltér a megszokottól, már azt átkozódással, avagy ellenállással fejezik ki, amit ez esetben a pénztárcájukkal fejeznek ki.
A Disney-t sok mindenért lehet szidni - a Skywalker kora után számos ponton joggal, amikbe még én is bele kívánok menni -, de érdemes egy kicsit az elmúlt éveket az ő szemszögükből is megvizsgálni. Hatalmas összegért megvásárolják a világ egyik legnagyobb brandjét, amely évek óta kiaknázatlanul hever filmes szempontból és ezek után ezt az összeget értelemszerűen mihamarabb szeretnék viszont látni. Mert a Star Wars akárhogy is vesszük, éppen annyira óriási brand a kezdetektől fogva, mint modern népmese, amely akármely stúdiónak egy igazi aranybánya. (Ne felejtsük el, hogy továbbra is filmIPARról beszélünk, a filmek rengeteg pénzből készülnek rengeteg profitért, nem pedig jótékonyságból.) Szóval, ha ezt a pénz stúdiófejesként szeretnénk viszontlátni, akkor felmérjük az igényeket. Az ébredő Erőt sok mindenért lehet szidni - a kvázi Egy új remény-remake, biztonsági játék mivolta miatt is -, de mind üzleti, mind kreatív szempontból ez volt a leginkább vállalható döntés. Lucas előzménytrilógiája hol jól, hol rosszabbul kibővítette ugyan ezt a hatalmas univerzumot, de megosztottsága abban is leledzett, hogy jellegében rettentően eltávolodott a klasszikus hármas egyszerű szellemiségétől, ami miatt ezt a világot megszerették, amiért ez a széria felforgatta az egész filmipart a maga idejében. Vagyis 6 évig a nézők jó része Hant, Luke-ot és Leiát sírta vissza az eredeti hangulattal együtt, amit a minél nagyobb nézői elégedettség (ergo pénzügyi haszon) érdekében értelemszerűen kihasznált a stúdió. Mert nem az előzménytrilógia sterilitására, vagy ismeretlen korokra, szereplőkre volt szükség, hanem az évtizedet amúgy is uraló, langymeleg nosztalgiára. Nyilván, ha nem utóbbira épít a Disney, akkor is sikeres lett volna az új film, de lényegesen kevésbé, annyira kivoltak már éhezve az emberek egy újabb Star Wars-kalandra és utána ugyanazt hallgathatták volna évekig a készítők és a rajongók, mint Lucas: "Ez nem Star Wars! Hant és az Ezeréves Sólymot akarom! Brühühü!"
Márpedig a mainstream filmipar továbbra is úgy működik, hogy nézői igényeket elégít ki, nem pedig teremti azokat. Miért láthattuk idén a John Wick harmadik, vagy a Boldog halálnapot! második részét? Mert ezeket a kisebb költségvetésű mozikat (egy nagy stúdiófilmhez képest persze) elsőre szerette a közönség és ezt a sikert az adott stúdió a lehető legkönnyebben szeretné megismételni: folytatja azt, egészen addig, amíg el nem értéktelenedik, a nézők már nem lesznek kíváncsiak rá. De a popkultúra koronaékszerével sokkalta körültekintőbben kell eljárni, nem lehet csak úgy belecsapni a lecsóba. Vagyis Az ébredő Erő esetében kőkeményen kihasználták a széria iránti szeretetet és a nosztalgiát, miközben az új generációnak is szolgáltak annyi újdonsággal, figurával (mégha a régiek lenyomatai is voltak), hogy magukénak érezzék mindezt. És bejött. Mint ahogy bejött a viharos körülmények között fogant Zsivány Egyesnél is, ami bőven használta a nosztalgiát, hiszen konkrétan az egész film az Egy új remény nyitószövegének egyetlen mondatán alapult. Ereje és ezzel együtt legfőbb erénye abban rejlett, hogy a jól ismert kort és közeget ismeretlen szereplőkkel töltötte meg, akik felé nem irányult semmilyen fajta nosztalgiából fakadó elvárás, így saját jogon tudtak létezni még úgy is, hogy csak izgalmas karakterkezdeményezések maradtak.
Aztán jött Az utolsó Jedik, amely A birodalom visszavág óta a leginkább kavarta fel az állóvizet (kinek így, kinek úgy), csak míg Irwin Kerschner egy teljesen másik korban, mindössze egy filmmel a háta mögött és közösségi média nélkül tette mindezt, addig Rian Johnson majd negyven évnyi, a kultúrába és az emberek fejében élő képpel, megmerevedett képzettel ment kvázi szembe, amelyek helyességét, avagy mibenlétét senki sem kérdőjelezte meg ez idő alatt. Csakhogy egy példánál maradjunk: mindenki elfogadta azt a tényt, hogy Luke Skywalker A jedi visszatér eseményei után fiatalemberként révbe ért, tévedhetetlen mesterré vált (a legendák - mint például a zseniális Jedi Outcast videojátékok, vagy a sokak által eredeti folytatásnak titulált Thrawn-trilógia - is unalmas, szentelkedő bölcsnek állítják be) és nem maradt ugyanannyira gyarló ember, mint mindenki más, pedig már az előzményekben is a jedik, mint Yoda és Obi-Wan tökéletlensége hozták a pusztulást a saját fejükre és a galaxiséra és Luke forrófejűsége is nem egyszer majd az életébe került, mind a Bespinen, mind a Halálcsillagon.
Az internet pedig azóta is gyakorlatilag lángokban áll, ahol mindenki Oscar-díjas filmrendezők, forgatókönyvírók és színészek kvalitásaival rendelkezik és ezen (állítólagos) szakértelem birtokában ostorozza a filmet, köt bele minden elemébe, vagy pontozza le a kritikusi oldalakon ahelyett, hogy továbblépett volna, csak mert nem jött be Johnson koncepciója. Ez nem történt meg a mai napig, erre pedig sajnálatos módon hallgatott a Disney, ami ha nem is egy förtelmes, vagy nézhetetlen, de egy végtelenül megalkuvó, gyáva filmet eredményezett a Skywalker kora képében, ami sok szempontból még rosszabb is, mintha csak szimplán rosszat, vagy klasszikus értelemben vett biztonsági játékot játszottak volna. Az pedig, hogy ezt pont minden idők legnevesebb franchise-ának a záró darabjával tették, az gyalázatos nem csupán a stúdióra és a készítőkre nézve, hanem a hőbörgő rajongókra is. Mert miért is volt a maga idejében sikeres a Star Wars?! Hogy olyat mutatott, amit előtte még soha senki sem látott és nem a közönség vélt vagy valós igényei szerint méricskélték a fordulatokat. Nyilvánvalóan manapság ezerszer nehezebb hasonló mozikat létrehozni, nem csak a túlkínálat, hanem az ezzel növekvő (sokszor irreális) igények miatt is, a nézők minél előbb, hamarabb akarnak valami újat, ami viszont csak annyira új, hogy nem esik kívül a komfort zónájukon (mondhatni erre remek példa a Marvel Filmes Univerzum). Elkényelmesedtünk, ehhez pedig a stúdiók (jobb híján) igyekeznek alkalmazkodni és minél inkább lépést tartani a felgyorsult tempóval, csakhogy a filmkészítés - mint minden kreatív folyamat - időigényes, alapos munkát követel meg és ez érezhetően a fentiek miatt nem adatott meg a Skywalker korának.
Az új trilógia abban a hálátlan szerepben volt a kezdetektől, hogy ezt tovább kellett gondolnia, ráadásul sokszor tényleg rohamtempóban (a Disney azóta elismerte, hogy kapkodtak az évenkénti filmekkel és hogy lassítanak), hiszen ha a 7-8-9 epizódot nem számítjuk, akkor az előzményekkel, valamint a Zsivány Egyessel és a Soloval együtt 5 film magyarázza a klasszikus hármast és annak szereplőit. Ez az új hármas pont azért is esik ekkora megosztottságba, mert amellett, hogy alaposan kijátssza a nosztalgia kártyát (Az ébredő Erő), a legendák gyarlóságát, ezzel együtt azok elengedését, továbblépését is szolgálja (Az utolsó Jedik), ami pont annak ikonikus gonoszában, Kylo Renben ölt testet, akit az őrületbe kerget a tudat, hogy nem válhat olyan naggyá, mint legendás nagyapja, aki kvázi egyet jelent a Star Warsszal magával. A felháborodottság a filmek irányába azért is érthetetlen kissé, mert az előzetesek sem ígértek mást, mint a staféta átadását az új generációk számára: a 2015-ös mozi első előzeteseiben ott voltak az ismerős elemek, de úgy, ahogy nem láttuk őket korábban (rohamosztagos, de sisak nélkül, aki ráadásul fekete; vadászpilóta, de űr helyett szárazföldi ütközetben; egy "sith" lovag, addig ismeretlen fénykarddal), hogy aztán a jól ismert elemek (Star Wars fanfár, az Ezeréves Sólyom, Han és Chewie) jelezzék: "Hazaértünk." Az utolsó Jedik pedig már a teaser trailerjében jelezte, hogy az elvárások felrúgásáról lesz szó, amikor a végén a leghíresebb Jedi jelentette ki, hogy a jedi rendnek el kell pusztulnia. Az, hogy ezeket rengeteg embernek a filmekkel együtt nem sikerült dekódolnia és hogy az ebből fakadó hisztinek Abramsék lefeküdtek, az végtelenül szomorú és kiábrándító és nem csak a film, vagy a franchise, hanem az egész szórakoztató ipar legnagyobb kudarcává teszik az alkotást, mégha filmként önmagában egy tisztes középszer is, ami egy Star Wars záró részhez így is kevés. Merthogy a művészetnek arról kellene szólnia - mégha az a mainstream szórakoztató iparból is jön - hogy azt adják a nézőknek, amire SZÜKSÉGÜK VAN, nem pedig azt, amit AKARNAK, ugyanis onnantól kezdve a művészet is kvázi megszűnik létezni.
Innentől viszont már tényleg SPOILEREKKEL folytatom.
A Skywalker korán tehát a közösségi média nyomása, negatív hatása mellett éppúgy érződik a rajongóknak való megfelelés és az előző mozikkal szemben a stúdió nyomása (Kathleen Kennedy mellett ugyanannyira nézzünk Bob Igerre és a teljes Disney vezérkarra), mint J.J. Abrams lényegesen rezignáltabb hozzáállása és sietsége, valamint az általa kizárólagosan ismert nosztalgia és fan service használata - az egyik videó 107 (!!!) easter egget számolt össze - és a forgatókönyvíró Chris Terriot tehetségtelensége. Ez pedig a film minden képkockáján érződik a nyitószövegtől a záró képsorokig, és John Williams minden eddiginél erőtlenebb zenéjében, amivel 42 év után búcsúzik a szériától.
Ha pedig nem a nyitószöveg, akkor a Mustafaron játszódó nyitójelenet legkorábban nyilvánvalóvá teszi, hogy Abramsék minél inkább a fanservice-re hajtanak (igen, Kylo Ren a nagyapját egykor megnyomorító bolygón talál rá a Sith iránytűre), amit Palpatine visszahozása - és annak hanyag meg (nem) magyarázása - az első percekben egyértelművé tesz, és már itt felsejlenek a film legnagyobb problémái. Palpatine az előzményekben ugyanis nagyszerűen volt végigvezetve, mint ördögi bábjátékos, a klasszikus trilógiában pedig szép fokozatosan lett felfedve, először csak említés szintjén, majd A Birodalom visszavágban egy rövid jelenés erejéig, hogy aztán A Jedi visszatérben bebizonyosodjon, hogy még a rettegett Vadernél is egy ördögibb figura. Sorsa minden tekintetben beteljesedett, amikor Vader lehajította a légaknába, visszahozása pont ezért is értelmetlen, de ha már feltétlenül szükséges volt, azt lényegesen intelligensebben is kilehetett volna vitelezni (például egyfajta sötét árnyként, Erő-szellemként, semmint testi valójában), ugyanis a megtétele a nagy gonosszá konkrétan lenullázza Az utolsó Jedikben történteket. (És nem csak ezzel, de az eredő az ő karakteréből fakad.)
Johnson mozija ugyanis meglépte azt, hogy Kylo Ren végre kontroll nélkül az Első Rend Legfőbb vezére lett, nem tartozik senkinek sem elszámolással, ennélfogva az impulzív karakter minden addiginál veszélyesebb a maroknyi Ellenállásra, akik azóta alaposan megsokszorozódtak, így Rey és Kylo szembenállása a kezdetektől fogva izgalmas lehetett volna. Abrams és Terriot viszont az első percekben semmissé teszi azt, ahogy Ren beáll az egykori Uralkodó első emberének, akinek feltámadását csak egy A Sith-ek bosszújából vett idézettel "magyarázzák meg", és aki a semmiből ránt elő egy minden addiginál nagyobb csillagromboló flottát. Mint ahogy utólagos - és hányaveti - magyarázat az is, hogy ő teremtette Snoke-ot, de ugyebár kellett a rajongóknak egyfajta eredetsztori, no nem mintha maga Palpatine sötét útra tévedése valaha is ki lett volna fejtve a filmekben, hiszen a kezdetektől ő volt az ármánykodó gonosz, mindenféle rétegeltség vagy árnyalat nélkül.
Ennél is gyávább, a közönségnek megfelelni akaró megoldás, avagy szappanoperai fordulat, hogy Rey-ről végre kiderül, mégsem egy senki, ahogy azt Johnson állította, hanem Palpatine unokája. Ezzel pedig Abramsék semmissé teszik Az utolsó Jedik egyik legfőbb üzenetét, hogy nem kell ahhoz valaki leszármazottjának lenni, hogy nagy tetteket vigyünk véghez és ezzel a döntéssel az egész Skywalker-sagát leredukálja a Skywalkerek és a Palpatine-ek családi viszályára. Ráadásul ezt a rohamtempóban olyan hányaveti módon közlik, hogy érdemben átélni, megélni sem lehet. Persze Abrams minden nyilatkozatában bizonygatta, hogy Johnson filmje nem tett keresztbe az eredeti elképzeléseinek, amiket anno Lawrence Kasdannel lefektettek Az ébredő Erő kapcsán, hanem még segítette is azok érvényesülését, de a végeredményt látva ez erősen kétséges.
Persze ilyenkor jön az a kritika az új trilógia kapcsán, hogy semmi sem volt előre megírva, bezzeg a korábbi filmeknél, ez azonban továbbra is abból a hamis mítoszból fakad, hogy Lucas jó előre megírta a trilógiák cselekményét, ami egész egyszerűen nem igaz, ha a filmek körüli forgatási anekdotákat, hercehurcákat nézzük. Alec Guinnes kérte, hogy írják ki az Egy új reményből (vagyis Lucas az eredeti terveit kukázta vele kapcsolatban), Vader eredetileg az "Obi-Wan ölte meg az apádat" mondatot mondta, Han eredetileg meghalt volna A Jedi visszatérben (Harrison Ford legnagyobb örömére), Luke lépett volna Vader helyébe, Leia lett volna a galaxis császárnője és a sort még hosszasan lehetne folytatni, hogy ennek az intergalaktikus mesének mennyire nem volt sohasem kőbe vésve a cselekménye, csupán Lucasék rendre szelektáltak a temérdek ötlet közül. Az előzménytrilógia pedig az előzmény mivoltából fakadóan az első perctől kezdve kijelölt egy végpontot, amerre tarthatott, amit már a Baljós árnyak teaser posztere (a kis Anakin árnyéka Darth Vader alakját rajzolja ki) sem rejtett véka alá, ráadásul még így is számtalan ellentmondásba került az eredeti hármassal, mint például a Ben Kenobi név meg nem említése, vagy hogy Leia emlékszik az anyjára, aki belehalt a szülésbe. Még a rendre minden franchise élére messiásként várt Christopher Nolan sem tudta, hogy hogyan végződik A sötét lovag-trilógia, hiszen ő mindig csak filmekben gondolkodott és alapvetően a filmalkotás egy rendkívül összetett, kreatív folyamat, aminél rengeteg minden az utolsó pillanatban dől el, és ez a sokszor példaként emlegetett MCU-nál sincs másként, maximum annyi, hogy ott támaszkodhatnak több évtizednyi képregényes történetre és kevésbé feltűnő, ha egy film nem sikerül, hiszen pár hónapon belül egy másik korrigálja a széria megítélését.
Azonban közös pont mindegyikben, hogy akárhogy is fogadták az adott alkotást, építkeztek a korábbiakra és többnyire következetesek voltak. Mert A Jedi visszatérben ugyanannyira a semmiből előhúzott magyarázat volt az, hogy Luke és Leia testvérek, mint itt az, hogy Palpatine-nek volt egy fia. Hogy a sok áskálódás közepette mikor és hogyan nemzette, abba ne menjünk bele - majd valahogy egy könyv vagy képregény úgy is kimagyarázza -, ahogy abba se, hogyha a kánon szerint az Erővel ő nemzette Anakint, akkor Ben Solo és Rey kvázi rokonok és ezzel már gyakorlatilag egy brazil szappanopera szintjén is vagyunk. Viszont az a fordulat számos szempontból mégis képes volt szolgálni a nagy egészet, hiszen Luke és Vader viadalának az érzelmi kicsúcsosodásához vezetett, valamint csodálatosan oldotta fel a Luke-Han-Leia szerelmi háromszöget.
Itt azonban a túlzsúfoltság miatt - még ha ez a twist valóban a kezdetektől el is volt tervezve - ezek a szappanoperai fordulatok képtelenek érvényesülni mindamellett, hogy érződik rajtuk, hogy nem őszinte alkotási vágy szülte őket, hanem a megfelelési kényszer, amelyeknek Abrams eleget is tesz. Utáltad Rose-t az előző részben?! Redukáljuk statisztává és dobjuk ki az ablakon a Finnel való kapcsolatát, mert a rajongók egy részének nem tetszett. Nem derült ki kicsoda volt Snoke?! Mondjuk azt, hogy a Külső Régiókban bujkáló Palpatine készítette, kvázi bábja volt. Logikátlannak tartottad, Holdo kamikaze (KAMIKAZE!!!) akcióját, csak mert addig nem láttál rá példát?! Magyarázzuk meg, hogy 1000 esetből egyszer, ha sikerül. Utáltad, hogy Luke bujdokolt és elhajította a kardját?! Most kérjen bocsánatot mindkettőért, na nem mintha a fináléja az előző részben nem eme tévedésének a beismerése lett volna. Miért is olyan erős Rey, ha egy senki?! Akkor legyen azért annyira erős, mert ő is Palpatine-sarj. Abrams és Terriot szépen felcsapták a Redditet, és sorban pipálták ki a legnépszerűbb rajongói teóriákat, azonban nemcsak az előző rész, de a saját döntéseik mellett sem mertek kiállni, mert vagy a stúdió, vagy a rajongók haragjától féltek. Az ügy érdekében töröljük C-3PO memóriáját véglegesen, de inkább mégsem. Áldozzuk fel Chewie-t, de inkább mégsem. Öljük meg Kylo Rent a film háromnegyedénél, de aztán mégsem, de aztán a fináléban mégis. Egyszerűen túlságosan fontos volt a mindenkinek való megfelelés (Chewie a fináléban végre kapja meg a medált, csattanjon el az első meleg csók két nő között), valamint a szereplőket védő plot armor (Chewie-t és a droidokat nyugodtan fellehetett volna áldozni ennyi év után) és ezért nem tud élni, lélegezni a film, hanem fontosabb, hogy egyik helyről a másikra rohanjanak, és a megoldás valahogy mindig kéznél legyen, mint például egy tőr vagy egy cuki robot (hangja: J.J. Abrams) képében.
Pedig, amikor tud, akkor nagyon is működik a varázslat. Például a kezdeti kincskeresős kaland egész hangulatos, a Star Warstól szokatlan, mégis annak világába szervesen illeszkedő tónust ad és jó ötlet volt, hogy a főszereplőket a film kétharmadában nem engedte el, már csak azért is, mert remekül működik a kémia a Rey-Finn-Poe hármas között, és C-3PO-nak is A Jedi visszatér óta most van a legnagyobb funkciója (még ha ez nem is sok), és a humort is leginkább ő szolgáltatja. És noha John Boyega még mindig a legkevésbé tehetséges a hármasból, valamint érdemi szálat neki sikerült a legkevésbé írni (mert Rose-t nem merték megint betenni mellé, ezért Erő érzékennyé tették), a csapattal együtt ő is hibátlan, Poe Dameron is szerethetően forrófejű még mindig (ezt a karaktert is Johnson adta neki, lévén Abrams filmjében eredetileg meghalt volna) és Keri Russell karakterével, Zorri Bliss-szel is remek köztük a kémia, csak a rohanásban sajnálatosan nincs rájuk elég idő, de alapvetően Hux pipogya karakterét is jól sikerült lezárni, Richard E. Grant pedig még egy sablonos tisztet is képes élvezetesen eljátszani. Plusz Boyega és az új karakter, a szintén ex-rohamosztagos, Jannah képében felsejlik, hogy az Erőnek önálló akarata van és ha nem a rendes medrében folyik, akkor új ösvényeken keresztül irányítja a galaxis lakóinak életét, vagyis az Erő vezérelte Finn és Jannah dezertálását az Első Rendből.
Az viszont egyértelmű, hogy Carrie Fisher halálával és a Solóhoz hasonlóan, makacsul tartott premierdátum miatt (ami miatt Johnson passzolta a rendezést) Abramsék még inkább kényes helyzetben voltak, hiszen Az ébredő Erő fináléja egyértelművé tette, hogy a trilógia mindhárom része az eredeti hármas egy-egy szereplőjét állítja kulcsszerepbe, így Han és Luke után most Leia következett... volna. És ugyan a korábbi filmekből fel nem használt anyagai miatt érezhető, hogy ezekhez a felvételekhez írtak szövegeket, amelyek miatt olyan, mintha Leia mindig elbeszélne a többiek mellett, mégis sikerült meghatóan lezárni Leia történetét és egyben kulcsfigurává tenni Kylo Ren megváltásában, aki végül mégis felért nagyapjához, amelyben anyja áldozata, annak szeretete segített neki... valamint az, hogy Rey kihasználva ellenfele zavarodottságát, leszúrta a férfit, majd meggyógyította.
És noha az előző két résszel ellentétben Rey és Kylo Ren lényegesen gyengébben muzsikál (a Halálcsillag romjain vívott viadalukban is kevesebb a svung, noha Ren ezúttal érdemben nem akar végezni a lánnyal), még mindig ők ketten ennek a trilógiának a legizgalmasabb elemei. Abrams ha máshogy nem, akkor a narratíva és az akciójelenetek révén ügyesen gondolta tovább és használta ki a Johnson által kettejük között megteremtett köteléket, amely például kifejezetten kreatív formát ölt a Kijimin való összecsapásukkor, egyikükkel a csillagrombolón, másikukkal a bolygón, vagy a fináléban a Sith planétán, az Exegolon. Kylo Ren feloldozása is - ha nem is annyira szívszorító, mint egykoron Vaderé volt - abszolút működőképes, ahogy apjával való végzetes találkozásának emléke, annak inverze adja meg neki a végső nyugvópontot, Harrison Ford pedig egy cameo képében, egy kultikus "Tudom!"-mal búcsúzik híresen utált szerepétől. (Avagy ilyen az, amikor a fan service-t a sztori és a karakterek szolgálatába állítjuk, nem pedig a rajongókéba.) És ugyan a film azt nem magyarázza meg, hogy Ben hogyan köt ki az Exegolon a fináléban hajó nélkül, Adam Drivernek kvázi szavak nélkül is sikerül egy már teljesen más figurát, egy igazi Solo-sarjat hoznia, akiben ott van a vagányság és a cinizmus, amellyel az amúgy egy metál bandára emlékeztető Ren Lovagjainak nevezett biodíszletet elintézi. Halála - még a rajongóknak megfelelni akaró csókjelenettel együtt is - sorsszerű volt (már csak nagyapja miatt is, akinek végre használhatta a fénykardját), hiszen a Skywalker Saga vége egyben az utolsó vér szerinti Skywalker halálát is kellett, hogy jelentse.
Azonban nem a névét. Abrams elmondása szerint számára sokkalta ijesztőbb azzal szembesülni, ha a lehető legrosszabb helyről jössz, mintha nem tudod honnan. Márpedig ebből a szemszögből nézve (amely mint jól tudjuk, Obi-Wan szerint az igazság függvénye is egyben) ott van Rey drámája a trilógiában végig, ahogy Johnson és Abrams ars poeticája is érdekes mód egyesül benne: nem az a válasz, amire mindig is vágyott, de egyben olyan, amellyel szervesen becsatlakozik a galaxis mindenki által ismert háborújába. Ezzel együtt Luke - aki annyi év után végre kiemeli a vízből az X-szárnyúját - ráébreszti arra, amire egykor Yoda őt, hogy "A jedi sorsa az, hogy szembe nézzen a félelmeivel." és hogy nem a vérünk határozza meg, hogy kivé válunk, hanem - ahogy az egy másik varázslatos világban is elhangzott egy bölcs mágustól - a döntéseink.
A finálé ugyan a Batman Superman ellen végét juttatja az ember eszébe (érezhető, hogy ugyanaz az író), ahogy az eleinte meghalni vágyó és unokájában reinkarnálódó, majd a Reyből és Benből az erejét kiszívó és testi alakját visszanyerő Uralkodó a villámokkal az egész Ellenállás flottáját leszedi, vagyis Abramsék megint a fokozással igyekeznek emelni a téteket (mostanra már egy csillagromboló is képes a bolygópusztításra, amelytől a tét is súlytalanná válik), viszont Rey kiteljesedése, a Jedik útjának választása itt nyer értelmet, ahogy minden korábbi Jedi ereje összpontosul benne. Ez az ötlet is éppúgy A Jedi visszatér eredeti terveiből származik, mint az Uralkodó itt látható trónja, ahol eredetileg Yoda és Obi-Wan szelleme keltek volna Luke védelmére Palpatine villámaival szemben, itt pedig minden korábbi Jedi ereje egyesül Reyben, akik beszélnek hozzá. Így Obi-Wan (Alec Guinnes és Ewan McGregor), Qui-Gon Jinn (Liam Neeson), Anakin (Hayden Christensen), Mace Windu (Samuel L. Jackson), Yoda (Frank Oz), Kanan Jarrus (Freddie Prince Jr.), Ahsoka Tano (Ashley Eckstein) és még sokan mások segítik a minden Sith erejét birtokló Palpatine ellenében, aki végül elporlad a saját villámaitól és remélhetőleg véglegesen, ha az sem volt elég, hogy lehajították, majd felrobbant a Halálcsillaggal.
A film zárójelenete pedig egyértelműsíti, hogy Rey az, akiben egyensúlyba került az Erő. Ezzel ugyan ellentmondásba kerülhet Anakin Kiválasztottságával, de ne felejtsük el, hogy ezt a szálat Lucas később, az előzményekkel hozta csak be és Yoda mester is kimondja, hogy lehetséges, hogy a próféciát félreértelmezik, ami az arroganciájuk miatt elbukó Jedik képébe tökéletesen illeszkedik. A prófécia éppúgy vonatkozhat Anakinra, mint Reyre, vagy bármely utánuk jövő Jedire (esetleg Sithre), akik bizonyos időközönként egyensúlyt teremtenek az Erőben. Ez a trilógia pedig alapvetően Rey története volt, akiben felébredt az Erő, és aki jelképesen átvette a stafétát a korábbi generációktól, hogy a széria (feltéve, ha kiheveri ezt a megosztottságot) új kalandok, új korok felé tekintsen, mint ahogy ő és BB-8 teszik a kettős naplementében. Ezt szimbolizálja az, hogy a zárójelenetben Rey ellátogat a Tatuinra a romos Lars-farmra, eltemeti Anakin/Luke és Leia fénykardját, majd amikor egy arra tévedt vándor megkérdezi a nevét (amire korábban nem tudott teljességgel válaszolni), egyik oldalán az iker napokkal, lába alatt a Skywalker-ikrek kardjaival, másik oldalán pedig Luke és Leia támogató tekintetű szellemével egyértelmű, hogy Skywalkerként definiálja magát. Nem tagadja meg a múltját, hiszen mostanra tudja, hogy Palpatine, tudja honnan jött és ki ő (vagyis megkapta az egész trilógiában leginkább őt hajtó kérdésre a választ) azonban a Skywalkerek szellemi örökségét viszi tovább, vagyis hogy a fényt és a sötétséget elsősorban magunkban kell egyensúlyba hoznunk. Ez az, amit Anakin, Luke és Ben hosszú szenvedés, eltévelyedés (a sötét oldalra tévedés, száműzetés) árán tanult meg, és ezzel Rey beteljesítette a klasszikus hős útja kritériumait. Ezt a botjából fabrikált sárga fénykardja egyértelműsíti, amely a Jedi templomok őreinek színe, vagyis Rey vélhetően egy új Jedi templomot alapít ott, ahol egykor minden elkezdődött, és amit John Williams lágyan csilingelő zenéjének címe ("A New Home") is egyszerre jósol meg, ezzel is bezárva a kört.
Ez a kör pedig kétségtelenül nem kerek, nem is lehet az 42 év alatt és főleg az utolsó tollvonás miatt sokáig keserű lesz a szánk íze. De akkor is bezárult és nekünk is majd kell idő, amíg egyensúlyba kerülünk a Skywalker-saga minden mozzanatával, de ahogy az előzmények, úgy ezek is megtalálják majd a közönségüket, pláne az elkövetkezendő generációkkal, akik már egyben ismerik majd meg ezt a történetet. Persze az is kérdéses, hogy ezek után vajon maga a franchise megtalálja-e még valaha azt a bizonyos egyensúlyt. Az új korok, új hősök ezt megkönnyíthetik a nézők számára, de ehhez az is kell, hogy a rajongók, vagy a magukat annak valló fanatikusok túl tudjanak lépni a saját gyerekkoruk nosztalgiával átitatott emlékén, és hogy a filmesek, a stúdiók ne ezen igényeknek akarjanak megfelelni, hanem a saját víziójukat, gondolataikat akarják elmesélni erről a világról. A Disney jelenlegi filmes kínálata a mese remake-ekkel és temérdek szuperhősfilmmel szkepticizmusra ad okot, de mint tudjuk, a remény képes birodalmakat megdönteni, még az üzleti monopóliumokét is. Ha pedig mindez az egyensúly megvalósul, az már mindenképp egy szebb kor kezdete lehet.