Hirdetés

Színdarabfigyelő: Mennyei hang!

|

Meryl Streep után Bánsági Ildikó is eljátssza a világ legrosszabb és egyben legboldogabb énekesnőjét, mi pedig csodálattal adózunk mindkettejük előtt.

Bármily meglepő, ezt a történetet nem Hollywood, hanem az élet írta, Florence Foster Jenkins valóban létezett. A tehetős New York-i örökösnő a komolyzene megszállottja volt, aki nem érte be annyival, hogy csendben rajongjon hódolata tárgyáért, inkább nagy összegekkel támogatta a művészetet és egyben a saját pályafutását is, így rendszeresen dalra fakadt a nagyközönség legnagyobb fájdalmára. Meg volt ugyanis győződve róla, hogy gyémánt van a torkában, a szomorú igazság azonban az volt, hogy nem volt az több egy törött bizsunál - Florence hatása és személyisége azonban sokkal többet érdemelt és érdemel a mai napig annál, mintsem bazári látványosságként kinevessük. 

Hirdetés

Az igaz történet legismertebb feldolgozása a 2016-ban megjelent film, a Florence - A tökéletlen hang, amely Stephen Frears (A királynő, Veszedelmes viszonyok, Philomena - Határtalan szeretet, Viktória Királynő és Abdul) rendezésében, valamint Meryl Streep és Hugh Grant főszereplésével készült el, de Miss Jenkins szellemét nem csupán a virtuális, hanem a való világ színpadain is megidézték. Peter Quilter darabját számos nyelvre fordították le az évek során, vígjátéka megfordult a világ legnagyobb városainak deszkáin, így csak idő kérdése volt, hogy elérje a magyar teátrumokat is. Ez idén áprilisban történt meg, amikor Quilter szenzációs vígjátéka Galambos Attila fordításában, Bagó Bertalan rendezésében mutatkozott be a Játékszínben, méghozzá Mennyei hang! néven - a címszerepben pedig egy igazi dívát, az elragadó Bánsági Ildikót köszönthetjük. 

Nagyon kényes eljátszani egy olyan karaktert, aki a "nevetséges" és a "szeretnivaló" közötti vékony határmezsgyén lavírozik, de hazánk egyik legtehetségesebb színésznője könnyűszerrel képes magába bolondítani a nézőket. Miközben az események láncolatából tudatosul bennünk, hogy Florence-et hatalmas szívvel, bájjal és lehengerlő eleganciával áldotta meg az ég, azonban ritmusérzékét, énektudását és hallását elvitte az ördög, úgy kerül egyre közelebb a bensőnkhöz ez a csodálatra méltó nő, aki semmi mást nem szeretett volna, csak önzetlenül adni. Adni a közönségnek és adni a művészetnek, ekkor érzi csak igazán boldognak magát, így van értelme az életének. Ezért van az, hogy a környezetében élő emberek szeretetből és tiszteletből szemet hunynak a mi dívánk hiányosságai felett - ez a legjobban az újonnan érkezett zongoristán (Szemenyei János hatásos megformálásában) figyelhető meg, aki a hitetlenkedő és gúnyosan kacagó fázistól eljut odáig, hogy csodálni kezdi a művésznőt.  

Nem mindegy, hogy valakin gonosz indíttatásból nevetnek vagy az ártatlan szórakozástól vezérelve. Florence Foster Jenkinsen jóízűen derült a közönsége, ugyanakkor imádta őt és azt, amit képvisel. Ezt a jellemépítő gondolatot adja át a Játékszín emlékezetes darabja is, amelynek nem csupán a főszerepben brillírozó Bánsági Ildikó és a mellékszerepben ismételten stílusos Gálvölgyi János  miatt ajánlatos adni egy esélyt, de azért is, hogy többek legyünk egy időtálló tanítással.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.