Tényleg minden jobb volt régen? Valóban annyira megváltozott a filmfogyasztásunk a streamingszolgáltatóknak köszönhetően, hogy elveszítettünk valamit? Vagy csak sznobista boomerkedés mindez, amire csak legyintenünk kell és elfogadni, hogy az idők változnak? A következő sorokban arra fogok törekedni, hogy legalább többé-kevésbé kielégítő választ adjak ezekre a kérdésekre. Lássunk is hozzá!
Martin Scorsese két évvel ezelőtti megszólalásával vélhetően mindenki találkozott. Ha akkor nem is, de azóta egészen biztosan belebotlott egy-két vonatkozó cikkbe, mémbe, hozzászólásba. Megszólalásának a lényege az volt, hogy a jelenlegi filmipart kontent-alapúnak tekinti és ezzel együtt fájlalja, hogy az igazi filmművészet kiveszni látszik a jelenlegi felhozatalból (egy másik cikkben a Marvel-filmeket illetően mondott néhány kritikusabb szót, azokat vidámparki élményként leírva).
Azt, hogy kontent-alapú, nagyjából úgy fordíthatjuk le, hogy a filmeket csupán tartalomkitöltő helynek használják fel, melynek fogyasztása mesterségesen a befogadó ízléséhez van kötve - kontent pedig a rendező elmondása alapján lehet egy cuki macskás videó, vagy éppen az Arábiai Lawrence. Scorsese tehát nem feltétlen a jó filmeket látja kiveszni a kínálatból, hanem a filmipar, a forgalmazás változott át nézőpontja szerint annyira, hogy a filmfogyasztói szokások komoly átalakuláson mentek át. A streamingoldalakon ún. algoritmus alapján javasolnak nekünk (a fogyasztóknak) filmeket, ízlésünkre, előzőleg detektált érdeklődésünkre szabva, hogy minél kockázatmentesebb legyen a fogyasztásunk, hogy minél inkább bevonzzák a kattintásunkat az adott tartalomra.
Hasonló módon emelte fel a hangját mostanában Nicolas Winding Refn is, kiemelve, hogy a legtöbbször nem gondolunk abba bele, hogy miért is kell megcsinálni a filmeket, csak arról beszélünk, hogy gyártani kell ész nélkül a tartalmakat. Ő nemes egyszerűséggel ezeket a tartalmakat üres kalóriákként aposztrofálja. [A rendező egyébként az Amazonra is készített egy sorozatot Too Old To Die Young címmel, amit Refn állítása szerint a szolgáltató egész egyszerűen nem akart promotálni, attól félve, hogy rossz színben tünteti fel őket a széria - ezért inkább csak hagyták, hogy szépen felkerüljön és csendben magára hagyták.]
Minél több az üres kalória, annál többet tudsz bevinni a szervezetedbe és annál gyorsabban tudsz túltenni rajta. Ebből fakad az ostobaság, az empátia hiánya, a tanulatlanság, mindaz, amiben a művészet képes közreműködni. Szóval rossz úton haladunk. Úgy gondolom, soha nem kreáltunk még több kontentet a történelem során, mint most a kontentgyártás időszakában és azt hiszem, az emberek inkább azon gondolkodnak többet, hogy mit ne nézzenek, semmint azon, hogy mit nézzenek.
A kultúra és a technológia változásával nehéz elképzelni, hogy a mozi újra visszanyeri azt a prominens mivoltát, amit egykor birtokolt. Úgy érzem, mindez azzal kezdődött, hogy a filmeket elkezdtük "kontenteknek" nevezni - de ez történik akkor, ha hagyod, hogy tech-emberek vegyék át az ipart. Nehéz elképzelnem azt, hogy például az indie filmek olyan kulturális hatással lennének most, mint annak idején. Nehéz elképzelni, hogy egy egész kultúra egyazon véleményen legyen, kiváltképp, ha filmről van szó.
Linklater és Refn Scorsesével kiegészülve tehát úgy érzik, valami visszavonhatatlan történt a filmiparban. Mielőtt azonban csak legyintenénk egyet, többről van szó annál, mint hogy egész egyszerűen attól félnének, eljárt felettük az idő. Scorsese ugyanúgy készíti a filmeket, ugyanúgy megkapja azt a költségvetést, amire szüksége van (sőt, ne felejtsük el, hogy legutóbbi filmjét, Az ír-t éppen a Netflix segédletével tudta tető alá hozni), Linklater szintúgy kiélheti minden művészi ambícióját, megkapja rá a keretet. Megvan a maguk művészi szabadsága, ami nem mindenkinek adatik meg ebben a szakmában. Akkor viszont mi lehet a félelmük és aggodalmuk mögött?
Ha picit visszamegyünk az időben és kitágítjuk a keretet, akkor talán jobban észlelhetjük, hogy mi is a probléma. Nem csupán a streamingoldalak, önmagukban a közösségi oldalak is mindegyre formálják mindennapi tartalomfogyasztásunkat, folyamatos ingerekkel ostromolva bennünket. Ezek az ingerek is tekinthetők üres kalóriáknak, ahogyan Refn is fogalmaz a streaminget illetően. Ahogy görgetjük a Facebookot, az Instagramot, a TikTokot, ahogyan eltöltünk ezzel akár fél-egy órákat is, könnyűszerrel beilleszthető ebbe a gondolatmenetbe. Úgy, hogy közben szívtunk is magunkba érdemi információt, meg nem is. Úgy, hogy közben csak végigfuttatjuk tekintetünket a cikkeken, a híreken, de valahogy egyre inkább elvész belőlünk az igény, hogy igazán tartalmas, izgalmas, mély írásokat, eszmefuttatásokat fogadjunk be (nem véletlen az sem, hogy a TikTok is ilyen rövid kis videókra épül, amiket két átszállás között is el tudsz fogyasztani). Nem feltétlen akarom kifuttatni mindezt arra, hogy "bezzeg régen...", de nem nehéz észrevenni a kultúra-fogyasztás közötti generációs különbségeket.
És ebben benne van az is, hogy a Netflix, a Disney+, az HBO Max zúdítja ránk a tartalmakat, algoritmus szerint kódolva és gyártva, előtérbe helyezve olyan nagy kaliberű, de csekély értékkel megáldott filmekkel, mint Ryan Reynolds és Dwayne Johnson közös akciózása, vagy Gal Gadot legújabb hősködése, a Rachel Stone: Mindent vagy semmit. Megfosztva bennünket attól az izgalomtól, ha mondjuk egy komfortzónánkon kívüli filmet látunk és rájövünk, kellenek az ilyen kulturális kockázatvállalások. Ha pedig nincsenek igazi kockázatok a fogyasztásban, akkor nehéz elvárni azt, hogy filmforgalmazói, streamingszolgáltatói szinten, nagyobb felületen, nagyobb horderővel bíró rizikókat vállaljanak. Léteznek persze olyan streamingszolgáltatók, amik ezeknél jóval kifinomultabbak, jobban kiszolgálják a sokszínűségre vágyó egyént. Például a Criterion, ami azok számára nyújt kulturális fogódzót, akiket jobban érdekel a filmtörténet minden szeglete, beszéljünk akár nemzetközi, akár műfaji frontról. Ezek az oldalak azonban csekély számban vannak jelen és sajnálatos módon nálunk például - nyilván jó okkal - nem is került még az elérhető platformok közé.
Linklater a vele készült interjúban attól is tart, hogy nem alakult ki elég erős csoport, akik életben tartják azokat a régi klasszikusokat, gyöngyszemeket, amik a filmkészítés alappillérei és amelyek formálták mondjuk az ő és kortársai ízlését, filmek iránti szeretetét.
A filmkultúra olybá tűnik beivódott egy nagyobb masszába, melynek széleskörű befogadóinak ingerküszöbét nem feltétlen érik el.
De valóban nem alakulhat ki és nem maradhat fenn a cinefil-életmód/gondolkodás a mai közegben? Az arra vevő embert ugyanúgy megtalálják a gyöngyszemek, a remekművek, ha a Netflixet böngészi vagy az HBO Maxot és ugyanúgy beindulhat valami a baráti körében, kialakíthat egy olyan filmszeretői kört, ami aztán később egyre csak duzzadhat.
Nem lehet azt se állítani, hogy a jelenlegi helyzet ne lenne bizonyos értelemben előnyösebb a régi időkéhez képest. Régen csupán limitált forrásokkal rendelkeztünk a filmek megnézésére. Ott voltak a videótékák, a filmszínházak, a televízió. És ezekben sem találhattunk meg mindent, amit esetleg kerestünk volna. A technológia térhódítása minden visszássága ellenére lehetővé tette azt, hogy a filmrajongó mindenhez hozzáférjen (és most a lehetőségekhez hozzáveszem azt is, hogy a torrentezéshez is sokan folyamodnak), de pont ez a bőség zavara is vezethet egyfajta érdektelenséghez. Ha megkaphatsz mindent, akkor semmi nem izgalmas. Az van, amit eléd raknak és ha amit eléd raknak, az picit is kielégítő (mert éppen mondjuk egy fárasztó nap után az igényszinted alacsonyabb), akkor megmaradsz annál a picit is kielégítő dolognál.
Mindebből jól érzékelhető, hogy van egyfajta kölcsönhatás: ha megelégedsz a kevesebbel filmfogyasztóként, akkor ehhez fogják igazítani mesterségesen a kínálatot, ha pedig a kínálat olyan, amilyen, akkor azt fogod megszokni. Tyúk vagy tojás volt előbb? Ki tudja. Nyilván nem lehet rásütni a filmiparra azt, hogy nem termel ki magából jó filmeket. Ugyanúgy vannak gyöngyszemek, vannak egyedi, izgalmas hangok, izgalmas történetek és emberek, akik igyekeznek mindig egy olyan spektrumon mozogni, amely kiszakítja a nézőt a kényelmes, jól megszokott közegéből. Épp csak az algoritmus okozta fehérzajban nehezebben találják meg maguknak azt az értő, szerető közönséget, ami kijárna nekik (az Eighth Grade című film is ugyan fent van az Apple TV+-on miután rövid intervallum után szépen lekerült a Netflixről, de élek a gyanúperrel, hogy még mindig kevesekhez jutott el - pedig zseniális munka). Tehát ha valami nincsen streamingen, akkor jószerivel nem kap ismertséget, de ha fent is van, rejtve lehet, fű alatt lappang, mert nincs körülötte akkora brand és akkora hátszél.
Mi lehet hát a megoldás? Mit lehet tenni azon túl, hogy megfogalmazzuk a problémát? Ha nagyon borúlátóak akarunk lenni, akkor azt mondanánk, semmit. A kultúra, a technológia változik, velük együtt az emberek igényei is változnak. Könnyen lehet, hogy Linklaternek igaza van és már mögöttünk tudhatjuk az utolsó igazán jó filmkészítői korszakot, és ezt követően már csak lejtmenet van. Vagy pedig lehetünk optimisták és úgy is állhatunk a dologhoz, hogy mi, filmszerető emberek igenis a magunk apró módján tehetünk az ügy érdekében. Felhívhatjuk bizonyos kevéssé ismert alkotásokra az emberek figyelmét, beszélhetünk róluk, írhatunk róluk (akár egy kisebb társaságban, akár egy cikk formájában, akár a Facebookon). Utóbbinál persze fennáll annak a veszélye, hogy az is eltűnik a sok másik véleménynyilvánítás között, de a másik opció a karba tett kézzel való ücsörgés.
Ahogyan Martin Scorsese sem rest készíteni a filmjeit, ahogyan a feltörekvő, ifjú filmesek is próbálják hallatni hangjukat, akik még potenciálisan magukba szívták azt a klasszikusokkal, kötelezőkkel járó tudáshalmazt. De fellendíthetik a dolgokat az olyan nagy sikert elért filmek is, mint az újonnan bemutatott Oppenheimer, vagy éppen a Barbie. Előbbi bebizonyította, hogy igenis lehet számolni a nézőkkel akkor is, ha egy háromórás, dialógusközpontú történelmi-tárgyalótermi drámáról van szó, utóbbi pedig bizonyítja, hogy az embereknek szüksége van a moziélményre, a közösségi filmélvezet aktusára, mely nem mellesleg a szórakoztatáson kívül érdemi, izgalmas perspektívát is ad társadalmunkról. De talán igazán okosak akkor leszünk, amikor már utólag beszélünk minderről és jobban átlátjuk majd ezt a korszakot minden előnyével és hátulütőjével együtt. Addig bizonyos szempontból úgyis a sötétben tapogatózunk.
És Ti, kedves olvasók hogy érzitek? Igazuk van a fent említett rendezőknek? Jók ezek a változások vagy inkább rosszak?