Ha lemaradtatok a cikk első részéről, akkor a linken keresztül elolvashatjátok!
Azt, hogy a diktatúrák kéjes élvezettel írják át a múltat, és filmiparuk elsősorban nem a szórakoztatást, hanem az éppen aktuális ideológiai üzenet felerősítését szolgálja, aligha meglepő. Ellenben alkalmasint megesik, hogy Fortuna szeszélyéből egy nagy reményekkel kecsegtető kísérlet éppen az ellenkező hatást éri el. A rendező Herbert Selpin és házi forgatókönyvírója, Walter Zerlett-Olfenius különösebb erkölcsi aggályok nélkül vágtak bele 1942-ben a Titanic munkálataiba. Hiszen nem kisebb patrónus, mint Joseph Goebbels támogatta őket a gigász elsüllyedését a zsidók és az angol nagytőke nyakába varró blődli elkészítésében.
Háborúban közel elképzelhetetlen forrásokhoz fértek hozzá: a frontról gyógyulni hazaküldött sebesültek szép hányada kénytelen-kelletlen statisztaként segítette a nagy mű tető alá hozatalát. Sőt, még egy valódi hajót, a Cap Arconát is a rendelkezésükre bocsátottak, hogy ne egy illúzióromboló makettel vegyenek fel pár, kulcsfontosságú jelenetet. Viszont a bakák gátlástalanul kikezdtek a stáb nőtagjaival, és ez hallatlanul felpaprikázta a nácikat nem szívlelő, ám a feltételeiket csendben elfogadó rendezőt.
Több sem kellett Hitlert fanatikusan éltető társának: egy indulatos tirádáján felháborodva a Gestapo kezére adta állítólagos cimboráját. Aki felfogván, hogy bár a propagandaminiszter nyilvános önkritika esetén egérutat kínált neki, ez is csak ideig-óráig mentheti meg, nem ment bele a paktumba. A hivatalos verzió szerint ezután felkötötte magát a cellájában.
Helyét Werner Klingler vette át, de hiába fejezte be a monumentális eposzt, 1943-tól más szelek kezdtek fújdogálni. A fordulat évében a német hadigépezet megtorpant, és az a veszély fenyegetett, hogy a közönség szimpatizálni fog az elveszett szeretteiket sirató angolokkal, franciákkal vagy a zsidókkal. Ahogy azt sem zárhatták ki, hogy a főhős, a germán egyenességet megtestesítő Petersen első tiszt a kapitánynak címzett kritikáit egyesek a vezérkar, vagy a Führer elleni támadásnak veszik. A 4,5 millió birodalmi márkát felemésztő, történelemhamisító próbálkozás ezért nyomtalanul eltűnt a süllyesztőben, és Zerlett-Olfenius sem úszta meg aljasságát. Előbb a pikszisből kiesett, megvetett senkiháziként szenvedett, majd árulása méltó jutalmaként a börtönt is megjárta, és annak dacára, hogy viszonylag hamar kiengedték, 1975-ben bekövetkezett haláláig mellőzött páriaként vegetált.
Tom Cruise filmje, Az utolsó szamuráj is feláldozta a realizmust a romantika oltárán. Ken Watanabe karaktere, Moritsugo Katsumoto küldetéstudatos fantasztaként van bemutatva, aki a becsületét és a tradíciókat az életénél is fontosabbnak tartja. De a hozzávetőlegesen nyolc hónapig tartó, 1877-es lázadást vezető Saigo Takamori, akiről a figurát mintázták, nem tartozott a modern eszközöket megvető, és a taktika csúcsának a frontális lovasrohamot tartó mániákusokhoz.
Pláne, mert a puskák az 1540-es évektől kezdve már a szigetországon belül is elengedhetetlen kellékei voltak a korszerű hadviselésnek. Ergo, egyetlen hadvezér sem lőhetett akkora bakot, hogy puszta büszkeségből vagy ősei tévesen értelmezett bálványozásából adódóan fittyet hányjon a fejlődésre. Főleg, mert a nagyúr elsősorban a Meidzsi-kor társadalmi reformjai ellen tiltakozva ragadott fegyvert, és természetesen tapasztalt katonaként gondoskodott róla, hogy alárendeltjei ne elavult arzenállal felszerelve hulljanak el a csatatéren.
A korszerű nyomozati módszereknek és a DNS-azonosítás forradalmának köszönhetően jóformán hetente jön hír egy anno mondvacsinált bizonyítékok miatt évtizedekre elítélt, ám minden kétséget kizáróan ártatlan szerencsétlen rehabilitásáról. Miként az sem ritka, hogy valaki a rácsok mögött ráébred, hogy súlyosan hibázott, és miközben jogilag semmi sem változik, az erkölcsi megtisztulás tagadhatatlan. De sajnos egy-egy érdekes sztori alkalmasint túlságosan is meghatja a szórakoztatóipari specialistákat, és beindul a káros mítoszgyártás.
John Frankenheimer más elismerések mellett négy Oscar-jelölést is bezsebelő drámája, az Az alcatrazi ember a hűvösön pitiáner striciből és gyilkosból ornitológiai szaktekintéllyé avanzsáló Robert Stroud előtt tiszteleg.
Az alkotás tanúbizonysága szerint a férfit egyedül kórosan túlburjánzó humanizmusáért és meg nem alkuvást ismerő habitusáért könyvelték el veszedelmes rebellisnek - ám mi sem állhatna távolabb a rideg igazságtól. Ugyanis az autodidakta kanári-specialista semmitől sem visszarettenő, kábítószeres szociopataként igyekezett morfiumot kizsarolni a rabkórházba beosztott társaitól. Ráadásul semmiféle kedvezménnyel nem lehetett megbékíteni vagy észhez téríteni - hovatovább, hírnevét kihasználva egyre többet és többet akart. Pünkösdi királyságának is hajmeresztő pofátlansága vetett véget, mivel üres óráiban egy szeszlepárlót barkácsolt, és a madáreleségből főzött kerítésszaggatóval csencselve próbálta növelni tőkéjét.
Norman Jewison 1999-ben bemutatott műve, a Hurrikán is döbbent fejvakarásra késztette a témában elmélyedőket, mert a tehetséges ökölvívó, Rubin Carter hányattatásaira fókuszáló film az ildomosnál szabadabban kezeli a tényeket. A bokszoló erőszakosságát rengeteg adat támasztja alá, és a Joey Giardello elleni meccsén sem egy lefizetett, fajgyűlölő bíró döntött az olasz javára - az egyszerűen jobban harcolt nagy riválisánál. Lecsukásakor sem egy Klu-Klux Klán tagot megszégyenítően rasszista nyomozó machninált. Alibije sehogy sem stimmelt, az őt védeni hivatott tanúk tekintélyes hányada átlátszóan hantázott, és a poligráf is többször jelezte, hogy a bunyós hazug választ adott a neki feltett kérdésekre.
Cikkünk nem lenne teljes a Pocahontas bizarr esete nélkül - mivel, bár a Disney jellemzően szirupos-rózsaszín cukormázzal borítja be múltat, itt sértő tiszteletlenséggel nyúltak az ihletforráshoz. Az indián hercegnőt Matoakának hívták - a fordítástól függően "játékos kislány" vagy "komisz kölök" jelentésű Pocahontas csupán becenévként szolgált. Szerelmi kapcsolata a feljegyzések alapján komoly, és autoriter hajlandóságú John Smith-szel igen valószínűtlen. Hacsak az éra jellegzetes kalandoraihoz tartozó, opportunista férfiú 27 évesen nem bírt pedofil hajlamokkal, és vonzódott érzékien a tíz-tizenegy körüli leányzóhoz. Az ellenben vitathatatlan, hogy a zsákmányra éhező, egyben a keresztény hitet tűzzel-vassal terjeszteni akaró angolok 1613-ban csapdába csalták, és foglyul ejtették.
Itt aztán némi - gyaníthatóan mérsékelten barátságos - nyomásra áttért az idegenek vallására, és 1614-ben hozzáment John Rolfe-hoz, egy, az új jövevények, illetve az őslakosok közötti békét a friggyel szavatolni akaró telepeshez. Kapcsolatuk viszont nem tartott sokáig: az 1617-ben Angliába utazó nő immunrendszere nem birkózott meg az ismeretlen ragályokkal, és húsz vagy huszonegy esztendősen elhunyt.
A hitvány-arrogáns cselszövőként ábrázolt John Ratcliffe pedig egyáltalán nem kapzsi elmebetegként felügyelte Jamestown polgárainak jólétét. Beszédes, hogy halálát éppen túlzott jóhiszeműsége okozta, mert elhitte, hogy a póhatanok kereskedni akarnak vele. De az alku kelepcének bizonyult, és a hatvanat taposó aggastyánra rettenetes kínok vártak: előbb elevenen megnyúzták, majd megégették.
Ha ti is ismertek ehhez hasonló példákat, akkor osszátok meg velünk őket kommentben!