Nem sok jót ígért Jaa karrierjét illetően az sem, amit az Ong Bak 3 forgatásán művelt (teljesen eltűnt a képből, bevackolta magát a hegyekbe), illetve a hírek amit hollywoodi kiruccanásával kapcsolatban hallhattunk (röviden a lényeg: nem nagyon akarták az otthoni fejesek elengedni amerikába filmet csinálni), mégis amikor meghallottam a The Protector 2 hírét, akkor azért kicsit összefutott a nyál a számban. Akárhogy is nézzük, az első rész DVD-je ott virít a polcomon, egyes jeleneteit kismilliószor megnéztem már, hát az a legkevesebb, hogy megadom neki az esélyt arra, hogy szétrúgja a seggemet. 
Még attól sem ijedtem meg, hogy ennek a filmnek a kiindulópontja egyezik az első részével: igen, szegény srác elefántját már megint ellopják, ő pedig tűzön-vízen keresztülmegy azért, hogy visszaszerezhesse a szívéhez oly közel álló állatot. Mit kell ezen fennakadni? Az első részt sem a sztoriért szeretjük, a történet szempontjából tulajdonképpen akár egy hörcsögöt is elrabolhattak volna, a lényegen ez nem változtatna. Tony Jaa megy és töri a csontokat. Értve? Ez a lényeg. Legalábbis részben. Ne vigyük le az igényeinket, természetesen kell más is azon kívül, hogy ütés meg rúgás. Kell azért valami kohézió, kell valami erő, ami viszi előre a dolgokat. Mert hogyhogynem, amennyire el lehet nézni egy hótegyszerű, primitív történetet, olyannyira rontó hatással lehet a film lényegére az, ha valami katyvaszt okádnak papírra forgatókönyv címén. Esetünkben ez a katyvasz az elefánt elrablásán kívül tartalmaz még valami harcversenyt, valami rangsorolást meg valami puccs-kísérletet és RZA-t meg valami bosszúra éhes ikerpárlányt és...Nem is sorolom tovább, annyira nem látom értelmét - az eredményt látva - annak, hogy megpróbáljam ismertetni részletesen a dolgokat. Annyi a lényeg, hogy a forgatókönyvírók minden értelem és minden erőfeszítés nélkül írták meg a cselekményt. Például nem igazán kapunk választ arra, hogy RZA karaktere mit is akar tulajdonképpen és miért lóg a szájából folyton egy csavar? Milyen funkciót szolgál a kis privát harcművészbandája, akiket megszámozott és nem is hajlandó a nevükön szólítani őket. Vagy hogy miért is rakták bele a hiányos öltözékű harcművész csajt, ha egyszer nem eresztették össze Jaa-val? Vagy hogy miért történt az, hogy egy alapjaiban véve kézműves műfajt képviselő filmben ilyen sok és ilyen béna CGI elemet használnak? Enyhén szólva csalódásként könyvelhető el mindez azok után, hogy annak idején az Ong Bak-ot még épp azért éltettük és azért értékeltük olyannyira, mert mindenféle felesleges adalékanyag nélkül készítették és nem pakoltak bele felesleges számítógépes effekteket.
Ezek az effektek egyébként önmagukban még nem volnának egyenlőek a szentségtöréssel, de amikor ilyen képeket lát az ember, akkor azért röhöghetnékje támad:
Esélyesnek látom azt, hogy ha eleve egy ilyen tudatosan hülye és tudatosan harmadrangú filmet szerettek volna elkészíteni, akkor az ilyen képeknek lett volna helyük. De így, hogy bár érezhetően nem az A-kategóriát célozták meg, de legalábbis az előző film színvonalát, csúnyán alulmaradtak. Ezen nem segít az sem, hogy RZA nem hat túl meggyőzően a főgonosz szerepében. Vitatható mondjuk az, hogy halála bevonul a filmtörténet legröhejesebb gonoszhalálai közé. Azért CGI-tűzben ilyen látványosan kevesen égtek el, mint ahogy ő tette. Ó bocsi, itt SPOILER kellett volna.
Nem csak a forgatókönyvíró végzett trehány munkát, de sajnos ezúttal Prachya Pinkaew rendező is. Ezúttal nem láthatunk olyan felemelően eredeti és izgalmas akciójeleneteket, mint amilyen a The Protector első részében voltak (több perces, egyetlen snittben felvett harcjelenet például). Az igyekezet megvan, igyekezett használható ötleteket kifundálni, de ami jellemző, az inkább a fáradtság. Hiába nem rontják el ezeket a jeleneteket az amerikai filmekre olyan jellemző idióta vágástechnikával, akkor sem érződnek sem frissnek, sem pedig különösebben izgalmasnak. Vannak olyan pillanatok, amikor éppenhogy erőre kap a film (a maga röhejességével egészen szép az a kis jelenet, amelyben az ütésekhez áram vegyül), de csak egy pillanatra, már vissza is huppan a kényelmes kis középszerébe. Így Tony Jaa se tudja igazándiból bizonyítani a saját nagyságát. A mozgása, a dinamikája és az ereje ugyan megmutatkozik, de közelébe se ér a fentebb említett filmekben látottakhoz. Az egyik legnagyobb gond az, hogy nem használták ki a tehetségét. A másik, hogy a cselekmény a végéhez közeledve az idiotizmusnak olyan szintjét üti meg, amit nehezen tudok lenyelni. Ez az idiotizmus pedig még szomorúbb úgy, hogy az egészet körbelengi az unalom bűze.