Lewis Wallace magnum opusa, a Ben Hur - Regény Krisztus urunk korából ugyan nem büszkélkedhet annyi átirattal mint a Drakula, a Frankeinstein vagy a Hamlet, ám így is az élmezőnyben foglal helyet. Az 1880-ban kiadott, és egyből a keresztény irodalom fénypontjai közé emelkedő művet 1905-ben, 1927-ben, 1959-ben, 2003-ban és 2010-ben is feldolgozták.
Tehát mikor Timur Bekmambetov bejelentette, hogy ő is ezüstvászonra álmodja a zsidó herceg történetét, többen gyanakodni kezdtek. Mert a kazah specialista főleg a Wanted-hoz és az Abraham Lincoln, a vámpírvadászhoz hasonló CGI-orgiákkal írta be nevét a szakma krónikáiba - ergo, döntése minimum érdekesnek tűnt. A rossz benyomást később tovább fokozta a beharangozott gárda: Morgan Freeman kivételével kizárólag úgy-ahogy jegyzett, de sztárnak semmiképp sem nevezhető tagokkal bővült a stáb. Ebből adódóan a szakértők felemás érzésekkel várták a premiert, és őszinte bánatukra 2016 augusztusában kisült, hogy balsejtelmeik beigazolódtak. A bazárian olcsó számítógépes effektektől hemzsegő, és legfeljebb választott hivatásuk becsületes iparosainak nevezhető színészeket felvonultató történelmi dráma semmi emlékezetessel vagy maradandóval nem ajándékozta meg a nézőket. Hovatovább, lényegében közmegegyezés született arról, hogy Bekmambetov egyetlen eredeti gondolatot sem adott hozzá az alapanyaghoz, és arcon köpte annak szellemiségét.
Persze, az efféle fiaskók egyáltalán nem ritkák a szórakoztatóipar ezen ágában. Cikkünkben ezért a legbizarrabb adaptációké a főszerep!
Egy beteges sorozatgyilkos garázdálkodását egyedül egy börtönben ülő, felettébb kétes múlttal rendelkező géniusz és egy kisebbségi komplexustól szenvedő, traumatizált ügynöknő akadályozhatja meg. Ráadásul a párosnak sietnie kell, mivel a kegyetlen bestia egy magas rangú politikus gyermekét is elrabolta - természetesen mi másról lehetne szó, mint az indiai Sangharshról. A forgatókönyvet jegyző Mahesh Bhatt eleinte nem titkolta, hogy kölcsönvette, és a kelletlen szövetségesek közötti szerelmi szállal kiegészítve papírra vetette a Bárányok hallgatnak sztoriját. Ám később esélyesen a jogi hercehurcát elkerülendő, azt hangoztatta, hogy szó sincs túlzásba vitt, posztmodern intertextualizációról, hanem bűnügyi újságcikkek indították be fékeveszetten csapongó fantáziáját.
Az efféle furcsa véletlenek egyébiránt a jelek szerint gyakoriak az országban. A Bollywood hagyományaihoz illeszkedve totálisan funkciótlan, és nemritkán a semmiből lecsapó táncbetétekkel megtűzdelt Bichhoo is deja vu-t idézhet elő. De legyünk korrektek: kinek nem jutott eszébe, hogy egy bérgyilkos segíthetne egy ostoba apja drogügyletei miatt árvaságra jutott, és halmazati büntetésként egy elmebajos, korrupt rendőr által üldözött nőnek?
Gus Van Sant 1998-as Psychója is megdöbbentette a publikumot. Azt, hogy a Good Will Hunting után a népszerűségben sütkérező direktor miért érezte szükségét annak, hogy kockáról kockára lemásolja az egyik legikonikusabb filmet, sosem fogjuk megtudni. Ám a tény tény marad: fáradozásai fülzsírízű gyümölcse azt leszámítva, hogy színes, szinte semmiben sem tér el Hitchcock 1960-as klasszikusától. Ez pedig, tekintve, hogy a sztori fordulatait mindenki álmából felverve is fújja, tragikus döntésnek bizonyult. Ahogy az sem sokat segített az összképben, hogy a rendező orbitális bakot lőve Vince Vaughn-ra testálta Norman Bates megformálásának feladatát. Elvégre a majd két méter magas óriásból teljesen hiányzik Anthony Perkins a karakternek sajátos zamatot adó kisfiús sármja. Vagyis egy anyja megölésébe beleőrült, babaarcú elmebeteg helyett egy frissen borotvált favágóra hajazó tucatgyilkost kapunk a pénzünkért. Beszédes, hogy a nem sokkal korábban ünnepelt fenegyereket a kevésbé szívbajos kritikusok lényegében plágiummal vádolták, és még az engedékenyebbek is megjegyezték, hogy olcsóbb lett volna digitálisan felújítani az eredetit. Míg a közönség demonstratív távolmaradásával tüntetett, és a tartalomhoz mérve hajmeresztően drágán, hatvanmillió dollárból tető alá hozott próbálkozás költségvetése szűk kétharmadát termelte meg. Nem meglepő hát, hogy a férfi idővel bevallotta, hogy kísérlete egyetlen haszna az, hogy a már-már szolgai kopírozás sem képes megragadni a sikerhez elengedhetetlen, misztikus többletet.
Az ukrán-német halálmeccs hamis legendájának egyetlen pozitív hozadéka, hogy megihlette Fábri Zoltánt, és megszületett a Két félidő a pokolban. Az 1961-es dráma az élni akarás elemi vágya és a legméltatlanabb körülmények között is makacsul megőrzött emberi méltóság keserű tanmeséje. Hogy John Huston milyen megfontolásból nyúlt hozzá, azt örök homály fedi. Viszont sajnos a munkaszolgálatosokat a szövetségesek hadifoglyaira cserélő, 1981-es Menekülés a győzelembe csupán az etalon külsőségeit idézi meg, és a szenvedéseket zárójelbe tevő, blőd happy end sem hiányzik.
Az 1973-as A vesszőből font ember okkal-joggal nemesedett a folkhorror egyik sarokkövévé. Az ősi pogány hittételeket követő szigetlakók viselt dolgai után nyomozó Neil Howie őrmester kálváriáját bemutató alkotás erőteljes atmoszférájával és hitelességével megbabonázta a borzongásra éhezőket. Mert a megtekintése után közel lehetetlen szabadulni a kényszerképzettől, hogy egyes, részben zárt kommunák lakói a mai napig szentségtelen rítusokat űznek. Azaz leszögezhetjük, hogy a 2006-os variánsnál merész lépésnek bizonyult a középpontba a visszafogottságot gyengeségnek tekintő, és alakításait elvi alapon túljátszó Nicholas Cage-t állítani. Az energikus színész akarva-akaratlanul is burleszkké silányítja a papíron hideglelős koncepciót - mivel trükkös röhögés nélkül kibírni, ahogy medvekosztümbe öltözve pofozkodik, vagy az arcát csipkedő méhektől retteg.
Záróakkordként, bár ezúttal egy sorozatról van szó, cikkünket aligha zárhatnánk mással, mint az Egy rém rendes család Budapesten csúfos kudarcával. Ugyan az Ed O'Neill nevével fémjelzett széria az első vetítése során sosem ért el pazar-parádés nézettséget, rögtön a kezdetek kezdetén tisztes rajongótáborra tett szert, és az ismétlések csak növelték renoméját. Emellett külföldön is aratott - így a licencjogok tulajdonosai megannyi, az adott ország sajátosságait figyelembe vevő verzióra adták áldásukat. A Bándi famíliára és szomszédjaikra, Vastagékra fókuszáló szituációs komédia előkészületeinél maga az ünnepelt etalon produkciós menedzser Fran McConnell is részt vett a castingon - de hogy minek, az sanszosan sosem fog kiderülni. Hiszen az elegánsan visszafogott Szervét Tibor nem szándékos paródiának hatott nagyszájú, bunkó, hímsoviniszta cipőkereskedőként. Igaz, ezzel magasan ő vitte a prímet, mert kollégái a csapnivaló és a hitetlenkedő fejcsóválásra késztető között ingadozó teljesítményt nyújtottak. Ezért az, hogy a forgatókönyvírók páratlan teljesítménnyel kiherélték a komplett generációkat megnevettető poénokat, nem osztott és nem szorzott. Az eleinte főműsoridőben vetített, mozgóképnek álcázott reaktorbalesetet négy epizód után egy későbbi sávba rakták át a TV2 illetékesei, és némi agónia után belátták, hogy bakot lőttek.
Ezzel cikkünk végére értünk. Ha úgy érzitek, hogy kedvencetek kimaradt a felsorolásból, ne legyetek restek, osszátok meg velünk a kommentszekcióban!