Utolsó Jedik Ligája - Filmzene

|

Hosszabb kimaradás után ismét kitárgyaljuk az elmúlt hónapok filmzenéit. Van mit.

Folyamatosan húzódott, halasztódott a legújabb filmzene kitaglaló már ősz óta és miután észbe kaptam már 2018-at is írtunk. Pedig az év vége nem csak filmekben, hanem filmzenékben is jócskán besűrösödik, nem csak mennyiség, hanem minőség tekintetében is, éppen ezért most csak röviden (jelentsen bármit is ez a szó) megyünk bele a termésbe.

Hirdetés

Blade Runner 2049 - Hans Zimmer & Benjamin Wallfisch

Dennis Villeneuve rendszerint Jóhann Jóhannssonnal dolgozik együtt, akinek egyedi, atmoszférikus zenéi nagyban hozzájárultak a francia-kanadai rendező munkáihoz, legyen szó akár a Fogságbanról, a Sicario-ról, vagy az Érkezésről. Kezdetben itt is így volt, azonban Jóhannsson zenéje sehogy sem akart működni a képek alatt, így kezdetben csak segítségként, végül a teljes zenéért felelősként érkezett segítségül Hans Zimmer és a 2017-ben rengeteget dolgozó tanítvány, Benjamin Wallfisch. A zene maradt atmoszférikus ambient, amely tökéletesen folytatja a Vangelis által lefektetett alapokat, azonban önmagában, a film nélkül már kevésbé élvezhető - ellentétben a Dunkirkkel - különösen majd másfél órában.

Értékelés: 75%

Snowman - Marco Beltrami

Szegény Marco Beltrami rendre pocsék filmekhez alkot felejthetetlent és nem egyszer jó filmekhez felejthetőt, vagy egyenesen borzalmasat. A Hóember szerencsére (?) az előbbi és a skandináv thrillerekhez méltó rideg, mégis érzéki, hangulatos score-t alkotott. A főtéma fülbemászó a zongorával és a hegedű játékával, de természetesen a feszült tételeknek sincsen híján az album. Kár, hogy a zene és a film ezúttal sem passzol egymáshoz, már ami a minőséget illeti, mert így Beltrami munkája is jó eséllyel a feledés homályába vész.

Értékelés: 80%

The LEGO-Ninjago Movie - Mark Mothersbaugh

A szerző egy érdekes figura, aki korábban Wes Anderson filmjeinek aláfestéséért felelt, mígnem a helyére jött Alexandre Despplat, de A LEGO-kaland zenéiért is ő felelt, ellenben a LEGO-Batmanével, ami kommerszebb és jobban is fogyasztható volt elődjénél. Most Mothersbaugh visszatért a kockauniverzumba és egy valamivel kiforrottabb, a szinti hanzást a nagyzenekarral jobban egyensúlyba hozó zenét alkotott, amely nem felejt el ezúttal sem játékos lenni. Markáns stílusnak és motívumoknak azonban így is híján van.

Értékelés: 70%

Thor: Ragarok - Mark Mothersbaugh

Éppen a fentiek fényében különös, hogy egy ekkora költségvetésű és volumenű film zenéjét Mothersbaugh-ra bízták, habár Taika Wautiti személyéből kiindulva, abszolút passzolt hozzá a megbízás. Ugyanis egyfajta "szuperhősös bulizenét" alkotott, amelyben a szintetizátor, az elektronikus részleg csak még inkább kiemelik azt a Flash Gordonos hatást, ami a filmnek is a sajátja. Viszont Patrick Doyle és Bian Tyler munkáival ellentétben képtelen igazán maradandó dallamokkal szolgálni, legfeljebb megoldásokkal, így a zene is akkor működik a leginkább, amikor a régi dallamok valamelyke, vagy a Led Zeppelin Immigrant Sonhja csendül fel.

Értékelés: 70%

Murder On The Orient Express - Patrick Doyle

Ha pedig fentebb szóba került Patrick Doyle: az első Thor-film dallamaiért is ő felelt, mint jóbarátja és kollégája, Kenneth Branagh minden rendezése esetében. Agatha Christie újabb feldolgozása azért sem könnyű feladat, mivel egy krimiben a zene éppenúgy árulkodó lehet, mint egy gyanús tekintet. Doyle viszont jól megoldja a feladatát, noha közel sem maradandóan. Híján van a maradandó megoldásoknak, de erre a film se nagyon enged lehetőséget (leszámítva a nyitótracket), viszont kellemes hallgatni való, akárcsak az albumot megkoronázó betétdal Michelle Pfeiffer előadásában.

Értékelés: 75%

Justice League - Danny Elfman

Kevesen kaptak annyit az utóbbi időben a filmzenekedvelőktől a fejükre, mint Danny Elfman. Hovatovább az is példa nélküli, hogy egy petíció keretében - még ha ez elsősorban a filmnek is szólt - egy zeneszerző munkájának a lecserélése mellett kardoskodjanak. Ez a kardoskodás pedig jobbára pont annak szól, hogy Elfman miért nem Zimmer-típusú zenét alkotott és miért dobta el a Batman Superman ellen után a zsánerből távozó Zimmer és a helyére lépő Junkie XL témáit és használta a saját klasszikus Batman-témáját. Egyrészt Joss Whedon révén a film tónusa is megváltozott, másrészt Junke XL eddig egyedül csak két ízben nem lőtt mellé nagyköltségvetésű film esetében (300, Mad Max), a Deadpool jól bizonyítja, hogy egyedül nem birkózik meg ekkora filmmel, harmadrészt pedig mit szépítsük? Elfman Batman-témája a maradandóbb, a klasszikusabb, a hősiesebb, a dúdolhatóbb, amelyek Burton-filmjeinek, valamint az animációs sorozatnak hála bevésődtek a filmes kultúrába és jobban is illett a könnyedebb tónushoz. Akárcsak Williams klasszikus Superman-témája, amit Elfman kicsit meg is variált, de emellett megtartotta azért Wonder Woman-témáját Zimmertől és a többi figurához is alkotott pár kisebb motívumot, amelyek közül Flash-é lett a legmarkánsabb. De a témákon túl egy nagyon is masszív, nem a közönséget, hanem elsősorban a képeket, a dramaturgiát szolgáló score-t alkotott, aminek kell jó pár hallgatás, hogy minden hangjegy, a szerző teljes koncepciója a helyére kerüljön. Az albumot indító Leonard Cohen feldolgozás Sigrid-től pedig gondoskodik a Snyder-i hangulatról mindazok ellenére, hogy ezért a dalválasztásért (is) Joss Whedon felelt.

Értékelés: 85%

Star Wars - The Last Jedi - John Williams

A hamarosan 86. életévébe lépő John Williamset addig kell megbecsülni, amíg még alkot és nem azt elvárni tőle, hogy ugyanolyan bombasztikus témákat alkosson, mint ereje teljében 30-40 éve. Ehhez képest mégis temérek új és fülbemászó témát alkotott AZ ébredő Erőhöz is (csak nyilván nem volt több évtized arra, hogy kívülről fújjuk őket), mégis csodálkoztam azon, hogy mennyire elmarasztalták akkor a Mestert és most, amikor jóformán nem alkotott igazán új témákat kevesebb volt a zenét ért kritika. merthogy Williams többszörösen is különös helyzetbe került Az utosó Jedikkel: egyrészt ez az első olyan film, ami szoros folytatása elődjének, ebből adódóan nem is igazán igényel új motívumokat, másrészt pont ebből fakadóan (is) szembemegy az elvárásokkal, akárcsak Rian Johnson mozija így inkább a képeket szolgálja Williams zenéje. AMi nem jelenti azt, hogy ne hozná vissza a jól ismert témákat, nem csak az előző részből (Rey, Kylo Ren, az Ellenállás), hanem régebbről is (Binary Sunset, Leia, Luke & Leia, Darth Vader, Tie Fighter) és még egy inkább derűs, semmint maradandó új témára is futotta az Ellenállás számára.  Reméljük, hogy semmi sem szól közbe és 2019-ben méltósággal búcsúzhat a Mester a főművétől a IX. résszel, de azelőtt is hallhatjuk majd Star Wars-os munkáját, ugyanis a Han Solo-spin-off főtémájáért ő felel majd.

Értékelés: 85%

Ferdinand - John Powell

Ha animációsfilm, akkor még mindig biztosra lehet venni John Powell nevét, akinek virtuozitása és tehetsége továbbra is megkérdőjelezhetetlen, ahogy most is. Spanyolos, kasztanyettás, egyszerre játékos és temperamentumos score-t alkotott most is. Csupán az érdemi újdonság, az átütő erő hiányzik belőle, noha a Carlos Saldanha-val alkotott korábbi animációs mozijaik (Jégkorszak 2-4, Rio 1-2) sem voltak sokkal különbek. Jót fog tenni neki, hogy ismét kimozdul ebből a közegből, ráadásul a messzi-messzi galaxisba, hiszen a Solo - Egy Star Wars történet zenéjét ő jegyzi, miközben John Williams a főtémáért felel majd, amivel máris 2018 egyik leginkább várt filmzenéje az övé.

Értékelés: 70%

The Greates Showman - VA

Ha az adamantiumkarmokat maga mögött hagyó Hugh Jackman dalolászásba kezd életének egy meghatározó korszaka után, annak illene negyot ütnie. Szerencsére ez többé-kevésbé sikerült, már ami a dalokat illeti, ami nem véletlen, hiszen azokért a Kaliforniai álomban is közreműködő Benj Pasek és Justin Paul felelt. Viszont Justin Hurwitz és Damien Chazelle nélkül a pop hatásra, a rádiókban való játszhatóságra feküdtek rá, ezért hangzik úgy majd minden szám, mintha a rádiók slágerlistáira és nem egy filmbe szánták volna őket. Annak viszont remekek, már rögtön az elején megfogja az embert Jackman éneklése és ez későbbse nagyon hagy alább. Persze, ha modern musicalről van szó történelmi környezetben még mindig a Moulin Rouge az igazi, de ennek sikerült egész közel kerülnie hozzá.

Értékelés: 80%

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!