Vámpírok Alkonya – Filmzene

  Carter Burwell – Twilight (2008) Annak idején nagy valószínűséggel a készítők se gondolták, hogy (anyagilag) mennyire bele nyúlnak a tutiba. Éppen ezért a stáb összeállításán is érződik, hogy nem állt a producerek rendelkezésére korlátlan anyagi háttér, ami a Smallville-t idéző látvány és színészi teljesítményen kívül a zenén is érződik. Carter Burwell hosszú évek óta az álomgyárban tevékenykedik, de leginkább a Coen-testvérek házizeneszerzőjeként híresült el, az igazán nagy volumenű filmek pedig rendre elkerülik. Nagy valószínűséggel erre a filmre se tekintett másként, mert a zene inkább a film alatt működik igazán, különhallgatva már kitűnik, hogy mennyire kiforratlan, vagy nem éppen hallójárat barát, ahogy arra a leginkább a vámpírcsapat érkezését aláfestő „Nomads” is rávilágít. Burwell – nyilván a fiatal célközönség miatt – a basszusgitárra alapozta a könnyedebb hangvételt, de ez felemásan sikerült. Noha a rajongók jó része a zongorán előadott „Bella’s Lullaby”-ért van oda – ezzel Burwell akarva-akaratlanul is meghatározta a későbbi részek érzelmi vonulatának stílusát – személy szerint sokkal jobban oda vagyok az általam csak vámpír-témaként aposztrofált dallamsorért. Ez már az első számban („How I Would Die?”) feltűnik, és végig vonul az albumon, de igazán hangulatosan az „I Know What You Are”-ban és a „The Skin Of A Killer”-ben érvényesül. Azonban a folyamatos gitárnyúzások valamint a gyors stílusváltások – mint amilyen a „Humans Are Predators Too”-ban is van – többet ártanak a zenének, mint használnak. Azonban a már említett zongora futamok, mint amilyen a rövid „I Dreamt Of Edward” kifejezetten kellemesek, főleg annak tudatában, hogy ezt az utolsó két részben Burwell némileg továbbgondolta. Kár, hogy nem tette meg hamarabb.   Alexandre Desplat – The Twilight Saga: New Moon (2009) A sikoltozó lányrajongók anyagilag meglepően sikeressé tették az első részt, így egy év múlva jött is a folytatás, némileg megnövekedett költségekkel, és új rendezővel az élen. Chris Weitz 2007-ben látványosan nagyot bukott a jobb sorsra érdemes – valamint több, mint korrekt – Az arany iránytűvel, aminek zeneszerzői posztját Alexandre Desplat látta el. A francia szerző ekkor már túl volt néhány komoly kritikai sikeren – mint például az Oscar-díjra jelölt A királynő megkomponálásán – valamint pár korrekt thriller (Túszharc, Tűzfal) zenéjén, de Weitz mozijával sikerült bebizonyítania, hogy egy komoly blockbuster aláfestését is rá lehet bízni. Noha a mozi bukott (180 milliós költségvetésből alig több, mint 70-et hozott vissza), és a zenének is sokan felrótták a túlzott tematikusságot, jól összebarátkozott a rendezővel, aki a második Alkonyat mozihoz, az Újholdhoz is hozta magával a komponistát. Desplat lényegesen eltérőbb, sőt, hovatovább intelligensebb zenét készített Burwell-hez képest, mivel ő inkább a klasszikus oldalról közelítette meg a filmet, ez pedig az albumot keretbe foglaló és a főtémát adó „New Moon” – „Full Moon” kettőséből is kitűnik, ami képes elhitetni a hallgatóval, hogy egy valóban halhatatlan, mindent legyőző szerelemről szól a történet, nem pedig a logikus gondolkodás és viselkedés hiányáról. A zene mélysége leginkább az album egyik csúcspontjának számító, bánatosan visszafogott „Dreamcatcher”-ben szembeötlő, ami ha nem tudnánk, hogy egy olyan jelenet alá íródott, amiben Taylor Lautner félmeztelenül pózol a szemét meresztgető Kristen Stewart-nak (valamint a nézőnek), akkor azt hihetnénk, hogy valódi, komoly érzelmek zajlanak a vásznon. A „történetben” fontos szerepet betöltő vámpírklán is kapott egy tetszetős témát. A „The Volturi Waltz” inkább egy kellemes Keresztapa előtti tisztelgésnek is mondható, ellenben a több, mint kilenc perces „To Volterra” második fele a folyamatosan növekvő feszültséggel – amit a vonósok mellett szintetizátor és csőharang bevonásával ér el a szerző – már több, mint nagyszerű. Az ezt követő „The Volturi” olykor horrorisztikus feszültségkeltése már kevésbé működik, ellenben amikor az egész zenekar belelendül – különösen a rezes és az ütős szekció – a konfrontációt alátámasztandó, az valóban pazar. Kár, hogy pont ezt az erőteljes részt száműzték a filmből, így annak minden súlyától megfosztották a jelenetet, már ha volt neki egyáltalán. [embed]https://www.youtube.com/watch?v=HCBbCIJLvFY[/embed]   Howard Shore – The Twilight Saga: Eclipse (2010) A producerek annyira vérszemet kaptak az első rész sikerét látva, hogy az Újhold bemutatóját követően fél évvel már a mozikba is került a harmadik rész Napfogyatkozás, amit az a David Slade rendezett, aki a (valódi) vámpírokról szóló 30 nap éjszakát is készítette. Személye azért is érdekes, mert korábban ő maga is ostorozta az egész Alkonyat-szériát, valamint az azt körülölelő hisztérikus jelenséget. Noha az alapanyaggal ő sem tudott mit kezdeni (abból a bizonyosból várat építeni ugyebár nem lehet), sikerült egy olykor meglepően élvezetes és önironikus epizódot összehoznia. Az újabb zeneszerző általános megdöbbenésre az a Howard Shore lett, aki a Gyűrűk Ura trilógiához komponált aláfestésével írta be magát a filmtörténelem halhatatlanjai közé. Kétségtelen, hogy a két franchise, nemhogy Makó-Jeruzsálem, hanem minimum Nap-Föld távolságra van egymástól, így érthető, hogy a komponista nem tudott olyan sokszínű és változatos zenét összehozni, mint a Középföldén történtekhez, de a film ezt meg sem követelte, a végeredményért pedig a legkevésbé sem kell szégyenkeznie. Shore ugyanis tökéletesen megtalálta az egyensúlyt Burwell elektronikától túlfűszerezett szerzeménye és Desplat érzelem gazdag műve között (utóbbiról a szerző igencsak elismerően nyilatkozott). Már a fenyegető nyitó tételben, a „Riley”-ban jól tetten érhető a szerző David Fincher és David Cronenberg filmjein edződött stílusa, egyben ez a szám vezeti fel az ellenlábas Victoria témáját is. A basszusgitáron, de főleg dobokon alapuló téma az album egyik vezérmotívuma, amely a lágyabb, romantikus tételek közé beékeltetve sikeresen érzékelteti azt a fenyegetést, amit pár alul táplált tini jelent a főhősökre. A zenekar is értelemszerűen ekkor van a legjobban megdolgoztatva, mint ahogy arról például a „Victoria”, a „They’re Coming Here” vagy a valóban bombasztikus finálé, a „The Battle/Victoria vs. Edward” is tanúskodik. Az újabb érzelmeket aláfestő tételek is jól sikerültek. Az egyik ilyen téma Bellához készült („Compromise/Bella’s Theme”), érdekes mód mégsem ez lett a hangsúlyosabb motívum, hanem Jacobé. A bánatos dallamsor először az „Imprinting”-ben csendül fel, de a címadó „Jacob Black”-ben a szériában hangsúlyos szerepet betöltő zongorán előadva is szépséges. A két téma csodálatosan – és kétségtelenül némileg hatásvadász, de erőteljes módon – a „The Kiss”-ben olvad össze, hogy aztán a farkas fiú témájától a szomorú „As Easy As Breathing”-el vegyünk búcsút, Shore munkájától pedig a „Wedding Plans”-szel, utóbbi számba a Metric nevű együttes is becsatlakozott.   Carter Burwell – The Twilight Saga: Braking Dawn – Part I. (2011) A Harry Potter széria ötletességét (de főleg bevételeit) megirigyelve a producerek úgy döntöttek, hogy a befejező kötetet ők is két részben mutatják be, csak azt nem vették figyelembe, hogy a fent említett varázsló kalandjaival ellentétben itt nem áll a rendelkezésükre néhány olyan apróság, mint például a történet, vagy a karakterek, hogy a színészi teljesítményt már meg se említsem. A „halhatatlan finálé” ledirigálására az a Bill Condon került, aki kritikailag már bizonyított a Kinsey, valamint a Dreamgirls című mozikkal. Az első felvonás azonban kétségtelenül az egész széria mélypontja (ezzel is igazolva a mondást, hogy mindig van lejjebb), ugyanis egyértelmű, hogy nemhogy kettő, de egy filmre való alapanyag sem volt Stephanie Meyer ponyvájában, aminek első órájában az ég adta világon semmi sem történik. A filmzenerajongók a rendező kinevezésekor jól tudták, hogy az első részt is jegyző Carter Burwell visszatér a fedélzetre, hiszen a komponista Condon házi zeneszerzőjének is számít. Szerencsére a szerző az első rész zenei hangulatát nem kívánta visszahozni – két nagynevű elődje/utódja elismerései után ez felért volna egy ön tökön rúgással – sokkal inkább Desplat és Shore stílusát kívánta megidézni, vegyítve néhány korábbi szerzeményének a velejével, mint amilyen az első epizód Bella témája is volt. Erre jó példa rögtön a nyitótétel, a „The Kingdom Where Nobody Dies” is, de az album tele van a korábbi filmek zenéire tett utalásokkal, mint amilyen a horrorisztikus „Wedding Nightmare” is, vagy Shore ütős szekciói és fanfárjai előtt tisztelgő „A Wolf Stands Up”, melybe azért belevegyül itt-ott az elektromos gitár. Mégsem lehet azt mondani, hogy Burwell munkája igazán kiforrott lenne. Noha sokkal gazdagabban hangszerelt, mint elődei, ami részben az egzotikus helyszíneknek és az abból fakadó fúvós és ütős hangszerek használata tesz változatossá, nincs egy valamire való vezérmotívum, ami végigvonulna az albumon – azt viszont el kell ismerni, hogy az akusztikus gitáron alapuló „A Nova Vida” valóban egy kellemes és romantikus szám. Hiányzik egy olyan erős téma, mint Burwell első szerzeményében a vámpírok motívuma, igaz most a farkasok kaptak egy – szó szerint – ütős témát, de ez nem egyszer hajlamos teljes káoszba átcsapni („It’s Renesmee”), ha csak pillanatokra is. Ugyanakkor az onnan megtartott és némileg továbbgondolt Bella-téma működik az olyan számokban, mint például a „Hearing The Baby” vagy az albumot záró, csodálatos „Bella Reborn”.   Carter Burwell – The Twilight Saga: Braking Dawn – Part II. (2012) Mivel a finálét hollywoodi jó szokás szerint egyben forgatták le, így a „mindent elsöprő finálé” változatlan stábbal készülhetett el, ami Carter Burwell eddigi legjobb teljesítményét hozta magával. A befejezés első felének cselekménynélküliségével érezhetően Burwell se tudott nagyon mit kezdeni, a második félidőre azért jutott egy kis puskapor (amit a film készítői végül ügyesen le is hugyoztak), és ez már a szerzőnek is jobb kiindulási alapot biztosított. Rögtön a nyitótételben („Twilight Overture”) kellemes meglepetés éri a hallgatót, ugyanis Burwell saját szerzeményét vegyíti Desplat és Shore jól ismert motívumaival. Kétségtelenül ügyes és szép gesztus, az egyetlen hátulütője, hogy a fent említett két szerző olyan erős témákat írt, hogy azok minőségét Burwell nem tudta beérni, de harmadik nekifutásra majdnem összejött neki. Ezúttal sikerült egy kifejezetten markáns témát is hoznia a befejezéshez. A Volturik témája a legközhelyesebb megoldással él, amivel a gonoszokat zeneileg ábrázolni szokták: a férfi kórus mély kántálásával. Ugyanakkor a Bella-téma alapjait felhasználó motívum kifejezetten jól működik, így tudjuk, hogy a csuklyás gonoszok mikor vannak jelen. Első ízben a „The Immortal Child”-ban bukkan fel, de a jól ismert Bella-téma továbbgondolásában, az ezúttal is zongorán előadott Renesmee-hez rendelt, gyermekien ártatlan dallamsorba („Renesmee’s Lullaby/Something Terrible”) is nyugtalanságot hoz. A téma és vele együtt a zenekar is a finálé alkalmával teljesedik ki igazán. Impozáns a kórus munkája az ütősökkel vegyítve a „Gathering In The Snow”-ban és az alig egy-két perc hosszúságúra szabdalt tételekben. Viszont ez a szabdaltság az oka, hogy mielőtt átragadna ránk a nyugtalanító érzés, már véget is ért a szám, valamint a Burwell-re jellemző kakofónia is képtelen igazán érzékeltetni a jelenet grandiózus voltát. Ezt leginkább az „Irina Loses Her Head”-ben hallhatjuk, de az elektromos gitár kelleténél erősebb bevonásával élő „Exacueret Nostri Dentes In Filia” is ki tudja zökkenteni az embert. Ugyanakkor elismerésre méltó, hogy Burwell próbálja vegyíteni a nagyobb témákat (Belle, Renesmee, Volturi) a különböző vámpírok motívumaival, még ha nem is sikerül maradéktalanul. Egyrészt azért, mert korábban csak rövid ideig (alig egy percig) követte le az új szereplőket, mint például az amazóniai („The Amazon Arrives”) vagy a jenki vámpírokat („A Yankee Vampire”), utóbbi esetében természetesen újabb gitárnyúzással. Ráadásul a kelleténél erőteljesebben tette mindezt, mint ahogy az ildomosabb lett volna, és a kiforrott témák ütközése ezekkel a kidolgozatlan, de hangos motívumokkal felemásra sikerültek. Ugyanakkor az olyan számok, mint a „Chasing Renesmee” vagy az összecsapást záró „Aro’s End” rövidségük ellenére is egész jól működnek, hogy ezt, valamint az egész franchise zenei anyagát a megnyugtató, de semmi kiemelkedőt nem nyújtó „That’s Your Future” – „Such A Prize” zárja.   A rajongók körében elsősorban a minden részhez kiadott válogatásalbumok a népszerűek – az már más kérdés, hogy a számok 90%-a el sem hangzik a filmekben – pedig a három szerző, több, mint jó munkát végzett, főleg az érzelmek zenei megjelenítésében. Desplat zenéje érzelmekben gazdag, míg Shore műve erőtől duzzadó, Burwell viszont csak harmadjára találta el úgy ahogy a célt, noha a korábbi két munkájában is voltak jó pillanatok. Ha a filmek pár éven belül ki is kopnak a kollektív emlékezetből, a hozzájuk készült aláfestések, pontosabban a bennük szereplő szerelmi témák még könnyedén a műfaj halhatatlanjaivá válhatnak.

Oldalak: 1 2