Hirtelen felindulásból elfogyasztottam a Netflix által ajánlott Restaurants on the Edge sorozat első részét, mivel igen kíváncsi voltam, hova fejlődött ez a valóságshow-dokumentarista-konyhashow jellegű zsáner, aminek a Gordon Ramsay-féle változatát (A konyha ördögét) kiskoromban rengeteget néztem. Meg amúgy is ismerjük ezt a fajta stílust, hiszen a normális dokumentumszériák helyett a Discovery csatornán már évek óta ilyen sorozatok mennek, melyek 20 perces tartalmát előre- és visszautalásokkal és rengeteg reklámszünettel húzzák ki másfél órára, legyen szó vadászós, autóépítős, avagy aranyásós témáról.
Miért voltam kíváncsi, hogy lehet-e olyan minőségbeli ugrás, ami lenyűgöz? A hasonlóan Netflix gyártású The Toys That Made Us és a The Movies That Made Us bizonyította, hogyan lehet egy játékfigurás-filmes témát informatívan, humorosan, szórakoztatóan (és ha indokolja a mögöttük álló történet, akkor érzelmesen) tálalni pont annyi öniróniával, hogy éreztük, tudja a sorozat, mennyire kell magát komolyan vennie.
A Restaurants on the Edge első epizódja annyi pozitív meglepetést tartogatott, hogy A konyha ördögére jellemző kínos, vásári konfliktusok itt nem képzeték a koncepció részét, inkább egy laza, jókedvű étterem renoválásról van szó, ami sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a környék megismerésére és a tájak fényképezésére. Ez eddig rendben is van, tényleg gyönyörű snittekkel látnak el, és a streamingre gyártás okán a rész későbbi pontjairól se vágnak be jeleneteket, félve hogy pár perc után átkapcsolunk a sportcsatornára.
Ezek mellett viszont minden más szegmens színvonala pontról pontra megfelel annak, amik miatt elmenekültem a kereskedelmi csatornák fertőjéből. Nem értem, mi ez a túlzott pörgés, miért ilyen harsány mindhárom műsorvezető, miért kell akciófilmes vágásokkal feltornászni a feszültséget. Az egész emberközeliségét veszti el a show a túldramatizálással, azzal, hogy önmagát rettentő komolyan veszi, és hogy folyvást érzelmi hatást próbál kicsikarni a nézőből. Nincs jelenet, ami alatt ne lenne zenei aláfestés, folyamatosan szólt egy hangulatadó dallam, ami mint retardáltnak rágta a számba, hogy milyen érzelmet kell érezni egy-egy jelenet alatt. A máltai focista drámája önmagában véve átélhető lenne, mert egy rendkívül autentikus és azonosulható figurát találtak az első részbe, de az ő monológjai alá se bírták ki, hogy ne erőltessenek be könnyfakasztó zongorafutamokat, hisz a buta néző ezek nélkül úgyse értené, mit kéne érzelmileg megélnie.
Túl gyors, túl harsány, túl szájbarágós, mintha annak az önbizalomhiányból fakadó túlkompenzálásnak kéne 50 percig a befogadója lennünk, hogy a sorozat alapjáraton nem érzi magát annyira érdekesnek, hogy bízzon abban, nem kapcsolhatunk el bármelyik pillanatban. De ez egy streaming sorozat, itt nem a színesség-szagosság és a hangerő versenyzik a fogyasztók figyelméért, hanem a minőség, a koherens élmény, amit az egész epizód átad, és a stáblistánál a konzekvencia, hogy ez bizony jó cucc volt. És amíg egy zsáner nem képes felnőni ehhez, addig nincs is okom folytatni ezt és hasonszőrű társait, hogy a kereskedelmi csatornák rosszízű nosztalgiázásában részt vehessek.