10 éve mutatták be a Családi üzelmeket, ennek kapcsán frissítettük fel a cikket!
Rawson Marshall Thurber (Kidobós - Sok flúg, disznót győz, Különösen veszélyes bűnözők) filmje bizonyos elemeiben megidézi a 11 évadot megélt, máig klasszikus Egy rém rendes családot. Bundyék abban voltak formabontóak, hogy az addig az amerikaiak szemében szent és sérthetetlen család elé görbe tükröt tartottak azzal, hogy ezt a közösséget nem a szeretet tartotta egyben, hanem sokszor a pénz, vagy más anyagias, önző érdekek, és ennek tetejében nem féltek politikailag inkorrektek is lenni.
Millerék részben az ő 21. századi inkarnációjuknak feleltethetőek meg (ezért is vicces, hogy az egykori "konkurens" jóbarát az egyik főszereplő), akik talán kevésbé karizmatikusak, de annál szókimondóbbak. Ez pedig simán elég ahhoz, hogy az utóbbi egyik legjobb vígjátéka legyen.
A drogcsempészésre kényszerült díler, és alkalmi partnerei valóban üdítően hatnak a nyári hőségben, és nem csak az alapötlet miatt. Ugyanis a poénok tényleg hatásosak, szórakoztatóak, és ami a legjobb, szókimondóak. Már Sudeikis fodrászos monológjának - amivel gyakorlatilag összefoglalja az Amerikai szépség teljes mondandóját - ott volt a helye az év legviccesebbjei között, és ez a későbbiekben sem nagyon változik. Ilyen téren érthető is a konzervatív kritikusok ellenszenve: egy "család", amely nem egyszer rávilágít arra, hogy a mai világban az ilyen társadalmi egységeket nem egyszer csak az érdekek tartják össze a sokszor hangoztatott szeretet helyett. Viszont Millerékben (Bundyékhoz hasonlóan) az a furcsa, hogy minden inkorrektségük, minden széthúzásuk ellenére mégis igazi családként funkcionálnak, és a filmnek kell nemegyszer emlékeztetnie minket arra, hogy ez nem így van. Sőt. Hovatovább már-már normálisabbnak tartjuk őket, mint a szeretettől túlfűtött, de a házasságba és a hétköznapiságba belefáradt konkurenciát.
A karakterek ugyan sablonosak, és a köztük lévő viszonyrendszert is nem egyszer láttuk már, de mindvégig szerethetőek maradnak, ami például a lúzer Kenny-t megformáló Will Poulter részéről nem kis szó, ha azt vesszük figyelembe, hogy előtte pár éve Narniai kalandozásánál minden idők legidegesítőbb gyerekszereplője címért szálhatott volna versenybe. Szerencsére a rendező a túlhúzott játékidő és panel sztorielemek ellenére sem erőlteti agyon Aniston és Sudeikis kapcsolatát, így a kevesebb több alapon a kémia is jobban működik közöttük. Előbbi dögös táncára pedig sokan fogják csorgatni a nyálukat, pedig az esetlen Rachel figura - már csak a helyszín miatt is - jobban működött volna az adott szekvenciában. Ellenben Emma Roberts karaktere sokszor bántóan semmilyen lett, az eredetileg stand-upos Tomer Sisley (Largo Winch I-II.) gonosza pedig kiaknázatlan maradt.
Mindezek ellenére Millerék könnyen a nézők szívéhez nőnek, amiben Jennifer Anniston bájai most is nagyban közrejátszanak. Nem minden téren passzolnak egymáshoz az elemek maximálisan, de mint egy igazi család, a közös cél érdekében (tehát a nézők szórakoztatása) összetart az egész, és ennek tetejébe az egész szemtelenül vicces. Mint mondtam, az utóbbi évek egyik legjobb vígjátéka. És ezt véletlenül sem a Mexikóból kapott fű hatására mondom.