A cikket a film 10. évfordulója kapcsán frissítettük fel.
James Wan érti a dolgát. Nem korszakalkotó mestere szakmájának, de decensen végzi munkáját és hozza a frászt a nézőkre. Nincs ez másként most sem, és nem volt ez másként tíz évvel ezelőtt sem, mikor kijött a legelső Démonok között. Wan ezen filmjével tartotta a filmográfiáját illető trendet és a horrorfilmek oltárán áldozott, miután rájött, hogy költségénél fogva meglehetősen kifizetődő zsáner. Meg egyébként is ért hozzá.
Itt is a misztikumot, a természetfölötti témáját boncolgatja és teszi ezt a hetvenes évek horrorjainak modorában. Vagy legalábbis próbálkozik a jeles dekád hangulatának vászonra vitelével és többé-kevésbé sikerül is neki a csel. Míg kortársai többségének döcögősen megy a horror-biznisz, vérben és mocsokban próbálnak utazni, vagy pedig túlságosan vízízűre főzik filmjeiket, addig Wan van annyira élelmes és leleményes, hogy nem próbálja meg a parasztvakítást, sem pedig finomkodni. A Démonok közöttben például pont annyi az ijesztő elem, amennyi kell ahhoz, hogy egy kiadós, jófajta horror-élménnyel legyünk gazdagabbak. Nyilván nem volt sok alapja azoknak a kritikáknak, akik az új Az ördögűzőként titulálták eme mozit (ahhoz azért túl finom és túl családias), de ha egy közepesnél ijesztőbb, mérsékelten félelmetes és mégis szórakoztató horrort szeretnénk nézni, akkor nehéz könnyebb megoldást találni.
Ránézhetünk a sztorira, a premisszára és nem ütközünk semmi olyanba, ami újdonságként hathat. Ó, már megint egy kísértetek járta ház, megint a démonok, megint a, megint a… Szóval fogott egy agyonhasznált és kifejezetten népszerű témát és feldolgozta azt a maga módján (egyébként állítólag igaz történet alapján készült, de tekintsünk el tőle szerintem, nézzük fenntartásokkal, ha észben is tartjuk közben). Itt pedig az a lényeg, hogy milyen a feldolgozás. Mert ugyan ki kíváncsi egy unalomig ismert történetre, ami rosszul van megcsinálva? Ellenben, ha egy bizonyos unalomig ismert történet JÓL van megcsinálva, az már más. Akkor bizony hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy "Ezt már láttuk néhányszor." Nem számít. Tényleg nem számít. Itt a stílusról van szó és a rendezői tehetségről. Hogy miként tudja a direktor levezényelni azokat a momentumokat, amikor az embernek ki kéne ugrania ijedelmében a székéből, vagy azokat a pillanatokat, amikor a nézőnek le kéne rágnia a körmét izgalmában. A hangulatkeltés. A feszültségkeltés. Wannak mindez szépen megy. Stílusa is van, figyelemreméltó érzékenységgel és odafigyeléssel húzza be a nézőt a filmben. Okosan csinálja, mert időt szán a karakterekre. Bemutatja őket, megismerjük őket, megismerjük a szituációt és majd csak aztán húzza ki alólunk a szőnyeget, de azt is inkább lassan, ráérősen, fokozatosan. Hol nagyobbat húz, hol kisebbet, de végül így is úgy is hanyatt vágódunk.
A történet tehát sokat hallott, ami néminemű újdonságot csempész a dologba, az a démonűző-házaspár Patrick Wilson és Vera Farmiga szerepe. Kettejük párosának is szentel legalább annyi időt a film, amennyit a családnak, így az ő kálváriájukat is ugyanúgy figyelemmel követhetjük, értük is tudunk aggódni valamennyire. Ez ad egy kis pluszt.
A film hangulata nem vérszomjas, nem erőszakos, inkább olyan az egész, mint Sam Raimi Pokolba taszítva című darabja volt, mínusz a morbid humor. Félelmetes, ahol annak kell lennie, izgalmas helyenként, a fináléban elszabadul a pokol, ahogy kell, és mindezt teszi Wan kimért eleganciával, ahogyan a nagyok csinálják. Tudja, hová kell helyezni a kamerát (akad a filmben egy-két igencsak dicséretre méltó egy snittből álló felvétel). Tudja, mikor kell vágni és csak nagy ritkán hagyatkozik a jump scare-nek arra a típusára, amely csak szórakozik velünk (tehát amikor szívat minket a direktor és igazából nem is a démon érinti meg hátulról a vállunkat, hanem csak egy kölök), inkább próbálja a normálisan fokozni a feszültséget és rendesen ijesztgetni. Egyébként pedig örvendetes, hogy valaki még képes ilyesmire és nem mismásolja el a dolgot. Old-school horrornak mindig örülni kell.
A Démonok között tehát egy tisztességes darab. Nem okoz álmatlan éjszakákat az edzettebb zsánerbubusoknak, de gyorstalpalónak szép, rutinmunkának tökéletes. Nem hinném, hogy sokan fogják tövig rágni a körmüket, de azért nem árt vigyázni. Amit ad ez a film, az egy szórakoztató és jól megrendezett szűk két óra hiteles színészi alakításokkal és néhány remek ötlettel, valamint jó néhány ijesztő momentummal. Mondanám, hogy "csak ennyi", de igazából tényleg szép munka ez is. Nem szabad alábecsülni.