Az amerikai polgárháború előtt járunk két évvel. A rabszolgatartás még virágkorát éli, fehér és fekete még abszolút ellentétként kerülnek fel a palettára. Ebben a világban él Django (Jamie Foxx) is, aki csupán egy rabszolga a sok közül. Egészen addig, amíg egy német származású fejvadász, King Schultz (Christoph Waltz) fel nem szabadítja őt annak fejében, hogy segít neki megtalálni két csirkefogót. Kettősük annyira jól működik, hogy végül abban maradnak, duettjüket addig folytatják, amíg Django feleségét meg nem találják és szabaddá nem teszik őt is.
Legutóbb, amikor Antoine Fuqua filmjét, az Emancipációt néztem, önkéntelenül is eszembe ötlött Quentin Tarantino tíz évvel ezelőtti filmje, a Django elszabadul. Nem csak azért, mert nagyvonalakban egyazon témát boncolgatnak, a rabszolgaság kérdéskörét és a felszabadulásét (és nem csak azért, mert Robert Richardson az operatőre mindkét filmnek), hanem mert az Emancipáció sem nevezhető a szó hagyományos értelmében vett, száraz adatokkal és tényekkel telített történelmi filmnek. Még akkor is, ha valós eseményeken alapul.
Az Emancipáció a téma iránti alázatosságot és az azt megkövetelő komolyságot igyekezett házasítani egyfajta műfajisággal, akciófilmes dramaturgiával. Egy olyan fekete karakterrel a főszerepben, aki mintegy szuperhősként (megtört szuperhősként, vitán felül) töri magának az utat és öl meg bárkit és bármit, ami célja elérésének az útjába kerül. A Django elszabadul sok szempontból egy teljesen más állatfaj, de abban hasonlít Fuqua filmjéhez, hogy műfajban és akciójelenetekben is mer gondolkodni. De míg az Emancipáció kikéri magának, hogy szórakoztasson és nem mellesleg, két vállalásában a két szék közé csúszik, addig Tarantino filmje a western stíluselemeiben való dagonyázás közepette képes volt egyedi, izgalmas, új perspektívából láttatni egy olyan témát, amit addig ilyen formán kevésbé dolgoztak fel.
No persze, nagyon jó vitaindító volt az, hogy az amerikai történelem egy mélysötét fejezete műfaji szemüvegen keresztül lett megvizsgálva: Spike Lee rögtön a film és alkotója ellen is fordult, kiemelve azt, hogy ennél azért ez az időszak, ez a téma jóval komolyabb és kevésbé a szórakoztatást megcélzó bánásmódot igényel. Az, hogy mennyire van neki igaza, nehéz megítélni, a magam részéről úgy gondolom, bármennyire is komoly az adott téma, nem zárja ki azt, hogy picit más megközelítést használjunk és a szokottól eltérő hangnemben beszéljünk róla. Másrészről pedig Tarantino éppen olyan, a filmnyelvi eszközöket változatosan, azokban tobzódva, filmtörténeti szemmel-fejjel használó rendező, mint amilyen Lee maga, és mindkettőnél megvan a saját maga által ábrázolt világ felé mutatott alázatosság és empátia. Arról nem is beszélve, hogy a Django elszabadul korántsem kívánja elmismásolni a korszak borzalmait. Sőt, Tarantino filmjei bár mind erőszakosnak mondhatók, az itt látható erőszak jóval megrendítőbb, sokkolóbb tud lenni, mint mondjuk a Kill Bill bármely vonatkozó szcénája.
A Django elszabadul nem csupán az erőszakábrázolás és a téma miatt más picit, mint a többi QT-film. Narratív szempontból jóval egyenesebb az előrevezető út (nincsenek időbeli ugrálások, épp csak egy-két flashback szakítja meg a cselekmény zavartalan menetét). Némileg mesébe illőbb a történet. A szerelmi szál eddig a rendezőnél soha nem látott hangsúlyt kap. Jóval letisztultabb a western-jelleg (ez az első filmje, ahol a western ikonográfiáját nem csak itt-ott szúrja be, hanem egyenesen, mindvégig használja). Nyilván ez utóbbihoz hozzá kell fűzni, hogy a western itt sem természetes közegében helyeződik el, hiszen délen játszódik és egy fekete rabszolga a főszereplője (épp ezért ildomosabb southernnek nevezni a filmet), de a western műfajának szövetét és azt, hogy mik a fő jellemzői annak idején az olasz westernek amúgy is éppen eléggé megbolygatták, így ebbe már szinte nem is valid dolog belekötni. Ez a film pedig éppen azok előtt hajtja meg a fejét.
Tarantino a rabszolgatartás kérdéskörét egy fantazmagóriával ütközteti, csak úgy, mint ezelőtt a Becstelen brigantyk című filmjében. Ott azzal a gondolattal játszott el, hogy néhány fegyveres lókötő magát Hitlert és egész sleppjét intézik el, itt pedig azzal, hogy egy rabszolgaságból kitörő férfi fegyvert ragad, lóra pattan és odamond, odaszól, odalő azoknak a fehér embereknek, akiknek kijár. Mindkettő bosszúfantázia, az a fajta, ami meglehet, bizonyos szögből nézve akár gyermetegnek is hathat, éretlennek akár, de - mint ahogyan azt már írtam fentebb - Tarantino karakterábrázolását illetően az empátia, a megértés kísérlete, a történetmesélés nagybetűs szeretete kulcsfontosságú szerepet játszik. Így a rabszolgaság szörnyűségei mellett belekap a Nibelunk gyűrűje mondavilágába (és itt lépteti be központi motívumként a mindenen áthidaló, nagybetűs szerelmet), már-már pepecselős részletességgel vezet be minket egy alkufolyamat részleteibe (amilyen körmönfont és kacifántos, olyan élvezet nézni, ahogy Schultz elmagyarázza, mit, miért, hogyan) és váratlan helyeken, váratlan módon vezeti be a humort (az ominózus ku-klux klan rajtaütést és a baszakodást a lyukakkal). Nem meglepő a rendezőtől, de mégis, ugyanúgy dicséretet érdemel, hogy mindezt gond nélkül olvasztotta egybe úgy, hogy a megfelelő helyeken tudja megnyomni azokat a bizonyos nézői reakció-gombokat. Arról nem is beszélve, hogy a meglepetés erejével is képes élni. Még akkor is, ha ez a meglepetés az utolsó harmadban némileg megtöri a film lendületét.
Két és fél órás játékideje ellenére rendkívül sodró lendületű film, még úgy is, hogy érezhetően nem sieti el a dolgokat. Dialógusai a rendezőtől megszokottan terjedelmesek és szellemesek-dallamosak, a gegek működnek, azok a bizonyos apróságok pedig itt is ugyanúgy jelen vannak, mint a többi filmjében. A színészek közül Christoph Waltz a nyelvét lehengerlően penderítő fejvadászaként a lenyűgöző, Samuel L. Jackson a házinéger szerepében harsány, komikus és félelmetes egyszerre, DiCaprio pedig élete talán legjobb alakítását nyújtja itt. Tíz év után még mindig így érzem, mert játékában ott van egy egész élet elkényeztetett zsúrpubisága, ott van az alapoktól mentes sznobizmus és egyfajta gyermeki butasággal karöltött féktelen agresszió. Egyedül Jamie Foxxot érzem picit haloványabbnak a palettán, de talán azért, mert az ő karakterének kevésbé adatik meg az, hogy kinyilvánítsa magát, inkább az elfojtás szerepel nála az eszközöknél - az asztal alatt matatás a pisztollyal, az "előveszem, nem-veszem-elő"-dilemmája.
Picit azt is éreztem, hogy Tarantino az arányokat elvétette nála, több idő kellett volna a játékidőből ahhoz, hogy lássuk, miként válik egyszerű szolgából fegyverforgató hős. Ezt tíz éve is így éreztem és most, újranézéskor is ugyanez fogalmazódott meg bennem. De ez csupán apróságnak tűnik a nagy egészhez képest. Ettől még Django vagány, a film végi leszámolása katartikus (mind a kettő, a maguk pompás vérgejzírjeivel), ahogyan áll az omladozó, lángokban álló ház előtt mosolyogva, szerethető piperkőc módjára, amint tapsol neki kitörő örömmel Broomhilda (Kerry Washington kis szerepben van, karaktere inkább szimbolikus, de élénk jelenség).
Mindent figyelembe véve így tíz év után is elmondhatom erről a filmről azt, hogy piszkosul szórakoztató és bravúros darab. Boldogat neki!