Nem teljesen fair egy adott színész viselt dolgaival kezdeni egy kritikát, túlságosan nem is kívánok belemenni a témába, de tény, ami tény: Will Smith a szerencsétlenül elsült legutóbbi, Oscar-jelenését követően ismét mozgóképen látható. Ilyenkor mindig benne van a pakliban az, hogy erősen befolyásolja a befogadóra tett benyomást, esetleg már nem tudunk ugyanúgy tekinteni a színészi munkájára. Viszont a jó hír, hogy az Apple+-on megtekinthető Emancipációban Smith tényleg törekedett arra, hogy kevésbé Will Smith-t lássuk, hanem inkább azt az embert, aki erőnek erejével próbál változtatni saját sorsán. 

Az Emancipáció egy 1863-ban nyilvánosságra hozott fénykép ("Whipped Peter") mögé enged bepillantást. Ez a fénykép, mely azóta körbejárta a világot, megmutatta az embereknek, mégis mi az a rabszolgaság és milyen az, ha egy embertől elveszik mindazt a szabadságot, amely alanyi jogon járna. A feketék rabszolgasorsáról megannyi film készült már, akár ha az elmúlt pár évet, akár ha a régebbi évek filmtermését vesszük figyelembe. Quentin Tarantino vagány, vériszamos és katartikus fantazmagórián keresztül mondta fel a történelemleckét (Django elszabadul), Steve McQueen fájdalmas és ólomsúlyú erővel regélte el egy rabszolga históriáját (12 év rabszolgaság), de arra is volt már példa, hogy Steven Spielberg egy kissé pátoszos, de epikus tárgyalótermi dráma keretein belül csapja fel a történelemkönyvet. Hogy van még mit mesélni erről a korszakról, erről a témáról, az kevéssé kérdéses, az viszont jogos aggály, hogy Antoine Fuqua rendezőnek van-e mondanivalója ez ügyben, valamint hogy birtokában van-e azoknak az eszközöknek, szenzibilitásnak, ami egy ilyen történet elmeséléséhez szükségeltetik.

Na de mi a történet? A filmben megismerjük Pete-et (Will Smith), akit a film elején elszakítanak családjától és egy másik telepre kerül, ahol sokadmagával egy vasúti sín építésében kell részt vennie. A nyomorult körülmények, a körülötte tapasztalt kegyetlenség és a halál folyamatos jelenléte arra sarkallja őt, hogy megszökjön a táborból és Louisiana mocsárvilágán keresztül átvágja magát Abraham Lincoln seregéhez, hogy segítséget kérjen tőle. Ha már egyszer úgy alakult, hogy Lincoln közben véget vetett a rabszolgaságnak. Szökése első körben sikeresnek bizonyul, de útja során meg kell küzdenie az őt üldöző vadásszal (Ben Foster), valamint a természet ilyen-olyan veszélyeivel. 

Az Emancipáció innentől kezdve egy túlélőfilm, aminek fő narratív csapásvonalát az üldözés adrenalinja, valamint a különféle, úton felbukkanó legyőzendő akadályok adják. Fuqua tehát nem teljesen hazudtolta meg magát: filmjét akciófilmes dramaturgiával vértezte fel, épp csak mindeközben végig úgy éreztem, hogy egy presztízsdráma is szeretne lenni. A kettőt ugyan össze lehetne egyeztetni, de ez nem olyan könnyű meló, Fuqua pedig hiába rendezett már drámai filmet is pályafutása során (Kiképzés, Brooklyn mélyén, A nap könnyei), itt a két szék közé esik.

Fuqua nem bánik kesztyűs kézzel az erőszakos jeleneteket illetően, rezzenéstelen arccal mutatja meg a rabszolgák levágott fejeit, de ha arról van szó, akkor egy ember-aligátor küzdelmet is gond nélkül prezentál. Itt, ezen a ponton kezdtem el érezni, hogy igazából egy B-filmet nézek (vagy, hogy másként fogalmazzak: egy exploitationt), ami több akar lenni. De ahogyan Innaritu A visszatérője sem tudott minden nyögve akarása közben komoly és mindenekfelett álló művészfilm lenni (ha már túlélőfilmről beszélünk, úgy ez a párhuzam jutott eszembe), úgy az Emancipáció sem képes felülemelkedni béfilmes dramaturgiáján. Pedig Robert Richardson operatőri munkája figyelemreméltó, ahogyan megfosztja a filmet az élénk színektől, ahogyan leredukálja az egész képi világot egyfajta monokróm tompaságra, valamint ahogy sokszor horrorfilmszerűen snittel fel bizonyos jeleneteket. A két alkotó szenzibilitása és tehetsége azonban nem tud egymásra csatlakozni. Egyikük próbál egy komoly drámát készíteni, de csak egy kegyetlenségekkel telített egyszerű akciódrámáig jut, addig a másik próbálja felemelni amazt egy magasabb szintre, csak épp önerőből nem mindig megy neki. Erre szokták mondani, hogy nem baj, a szándék megvolt. Mindkét részről. 

Hiába tehát minden külső segítség, a forgatókönyv nem elég pontos a karakterek érzelmi vetületeit illetően, nem fedezi fel kellőképpen főhősének a mélységeit. Az egyik jelenetben előadott monológja, mely szerint Isten még a rabszolgákkal is ott van (minden kegyetlenség ellenére), nincs kibontva, pedig megért volna egy misét. Will Smith játéka tisztességes és alázatos, szó szoros értelmében eltűnt a szerepben (ezt méltányolom). Éreztem a megjelenésén, hogy nem azt akarja, hogy a sztárt lássuk, aki éppen kúszik-mászik a mocsárban, hanem egy ember lelki-fizikai kálváriájának akar méltó emléket állítani (ráadásul feltűnően kevés szöveget kapott, amit szintén méltányolok - nem kell minden főhőst feleslegesen túlbeszéltetni). Fura módon mégsem éreztem, hogy a karakter igazán pulzálna. Nem tudjuk meg igazán, ki ő, csupán azt, hogy mi hajtja, ez pedig bizonyos pontig definiálja őt, de a rendezés mégsem képes igazán izgalmassá, élővé, érdekessé tenni őt. Pedig ha valaki egy filmben megküzd a rabszolgatartók mellett egy aligátorral is, az végképp megérdemelné a jobb bánásmódot.

Smithen kívül Ben Foster jutott még fontosabb szerephez. A vadász képében mintha a Börtönvonat Yumában látott karakterének szociopata vonásai öröklődtek volna át, de bármennyire is azt éreztem, hogy ez egy tipikus Foster-féle negatív szerep, a színész kellő intenzitással keltette életre őt. Egy monológ erejéig pedig még picit a fajgyűlölet működésébe és miértjébe is beletekinthetünk, Foster előadásmódja pedig egészen lebilincselő itt (is).  

Összességében tehát az Emancipáció nem lett egy rossz film, csak éppen felnőni sem tudott teljesen a feladatához. Kicsivel több érzelmi töltetet elbírt volna a sok pőre brutalitás mellett, de a képi világ, az egyes jelenetek feszültsége és az adekvátan nyomott hangulat, a mocsaras vidék fülledtségének ábrázolása miatt nem éreztem eltékozolt időnek. Viszont az már erősen kérdéses, hogy mennyire fogjuk később felemlegetni a korábban felsorolt filmekkel egy sorban. Gyanítom, hogy minden jó szándéka ellenére nemigen fog megtörténni és csak a rendező filmográfiáján belül fogjuk valamelyest kiemelkedőként elkönyvelni.