A mutáns univerzumból nemhiába a legnépszerűbb karakter Farkas (tudom, hogy a karakter neve eredetileg mást jelent, és a képregényekben sem így fordították, de 17 év alatt ezen már igazán túl lehetne lépni, mert ez már így marad). Állatias külseje egyfajta nyers férfiassággal párosul, ami a mai, egyre kifinomultabb világban vonzó a nőknek, és imponáló a férfiaknak, pláne ha ez még egy kis cinizmussal is meg van fejelve. Viszont ahogy azt a legutóbbi különálló kaland is bizonyította, ez a fajta, magányos hőstípus nem - pontosabban nem olyan mértékben - adható el, ahogy azt a dollárjel pupillájú mutációval rendelkező emberek (nevezzük őket producereknek) Hollywoodban látják. Másodjára sem.
"De hogy ez hogyan lehetséges, ha az X-Menekben is ő volt a legcoolabb karakter, és még Az elsőkben is az ő feltűnése volt a legemlékezetesebb pillanat?" - kérdezhetitek, a válaszra pedig van egy teóriám. Farkas attól volt egyrészt igazán szerethető figura a trilógiában, mert ott volt mellette egy tucat másik figura, saját problémákkal, akik szintén érdekesek voltak a különböző mentalitásuk vagy nézetük ellenére is. Azonban a másik lényeges szempont, amiről megfeledkeznek - elsősorban Hollywoodban - hogy Logan a kívülállók között is kívülálló. Ők teszik elsősorban őt különlegessé, és valamelyest igaz ez fordítva is. Azért csak valamelyest, mert az X-Men: Az elsők bizonyította, hogy nélküle is van működő mutáns mozi, amennyiben a középpontban a - Bryan Singer szerint mindig is - két igazi főszereplőnek számító mutánsvezér áll. Ezeket a figurákat mindig Xavier és Magneto éppen aktuális viszonya határozta meg, így Logant is (és innen üzenem Hollywoodnak, hogy a különálló Magneto mozi ezért is rossz ötlet, mert ha kivesszük mellőle Xaviert, akkor csak egy őrjöngő pszichopata marad hátra). És pár éve láttuk már, hogy mit kapunk, ha csak Farkast hagyjuk az egyenletben: egy - az X-Men 2 fényében teljesen felesleges - mezei akciófilmet, teljesen sablon karakterekkel, mögöttes mondanivaló nélkül. Most már valamivel jobb eredményt kaptuk, miközben a képletben csak a változókat cserélték ki.
Pedig a projekt még kifejezetten ígéretesen indult, hiszen a gyeplőt kezdetben Darren Aronofsky (Rekviem egy álomért, A pankrátor, Fekete Hattyú, A forrás) tartotta kézben, akinek ez lett volna az első nagy, hollywoodi stúdiófilmje, de aztán a hosszadalmas, Japánban zajló forgatás miatt, ami távol tartotta volna a családjától, inkább dobbantott. Viszont jött helyette egy James Mangold, akit bizonyos értelemben joggal lehetne nevezni a szegény ember Steven Soderberghjének, mivel ő sem rendez kétszer ugyanolyan filmet, csak talán ezek a mozik kevésbé mélyek és intelligensek. De aki összehozott egy Észvesztőt, egy Börtönvonat Yumábant, vagy egy Azonosságot, az valamivel több, egy a Kezdeteket jegyző Gavin Hood féle iparosnál.
Ez a többlet pedig az ambíciókban mutatkozik meg, hiszen a főhős megint kívülálló lesz, csak ezúttal egy másik, nem csak számára idegen kultúrában, ráadásul egy szövevényes - vagy inkább annak szánt - yakuzás, nindzsás összeesküvésbe bonyolódik, miközben nem csak öngyógyító képessége mond csődöt, hanem a múlt fájdalmas emlékeivel is szembe kell néznie a minden 20. percben mellé befekvő Famke Janssen képében. Hogy ezek alapján mégse lett az egyik legjobb mutáns mozi, a fent felvázolt okok mellett sok egyéb másnak is köszönhető.
Az egyik, hogy hiába próbálnak a főhősnek érdemi karakterfejlődést írni, ennek a belső útnak az ígérete beváltatlan marad a keleti környezet és Hugh Jackman talán minden eddiginél jobb játéka ellenére is. A szövevényes történet - már amikor a készítőknek eszükbe jut azzal is foglalkozni - pedig hol átláthatatlan a folyamatos családi és üzleti összeesküvésekkel (amiben talán a nehezen megjegyezhető japán nevek is közrejátszanak), hol pedig tökéletesen kikövetkeztethető. A többnyire jellegtelen karakterek itt is adva vannak, csak itt a keleti értékrend ad nekik egyfajta sajátos ízt (Viperának még ez sem adatott meg), de ettől még nem egyszer magyarázat nélküliek vagy érthetetlenek a cselekedeteik. Ezt pedig még megfejelik az akciójelenetek, amik közül a beharangozott vonatos hajcihőt - amit a majd 20 éves M:I hasonló jelenete még mindig röhögve aláz - már az első harmadban ellövik, és ez után csak esik a színvonal, hogy végül egy hegy lábánál álljon meg, és nem csak képletesen szólva. Ebben még közrejátszik, hogy az akciószekvenciák felvételénél valaki mindig kilophatta az állványt az operatőr kamerája alól, mert az csak nagy kínkeservek árán tudta egyensúlyban tartani, és ennek tetejébe valakik még feleslegesen 3D-be is konvertálták.
Mondhatnám ezek alapján, hogy a Farkas a leggyengébb rész, de ez nem lenne igaz, mert a már említett ambíciók miatt ha néhány adamantium-karomnyival is, de jobb lett elődjénél. A készítők szerencsére mellőzték a manapság nagyobbat-látványosabbat elvét, a Japán környezet minden eddiginél jobb alapot ad a test-testelleni harcoknak, amik már sokszor a 18-as karikát súrolják (DVD-n legalább megkapjuk a plusz korhatárt), ennek tetejébe mellőzi a felesleges szuperhősös pózolást, ezzel pedig inkább egyfajta régi vágású thrillerre hajaz, és az egészen érződik a görcsös igyekezet, hogy megpróbál több lenni, mint ami. Hogy mégsem lett az, az nem (csak) a hősén múlott, de a stáblistás jelenet legalább bizakodásra ad okot, hogy az eljövendő múlt napjaiban a filmesek ambíciói nem lesznek hiábavalóak.