Több folytatás, egy tévésorozat, egy reboot és jónéhány film, ami bevallottan inspirációt merített Chucky "kalandjaiból". Tom Holland (nem összekeverendő a fiatal színésszel) filmje a slasher-filmek egyik legemblematikusabb figuráját teremtette meg a Gyerekjátékkal, most pedig - harmincöt évvel a bemutatót követően - megnézzük, hogy miként indult ez az egész.
Ekkorra volt már véresre égett arcú, álmokban hentelő sorozatgyilkos, William Shatner-maszkos mumus, hokimaszkos, macsétával kaszaboló bumfordi figura, volt bohóc, aki gyerekeket édesgetett magához lufikkal. És ez még csupán a jéghegy csúcsa, a horrorfilmek történelmében számtalan variációjával találkozhattunk már a félelmeink megtestesítőjével - hogy aztán 1988-ban a közönség szembesüljön valamivel, amivel ha találkozott is már, mainstream filmben nemigen (vagy elvétve): egy játékbabával. Egy játékbabával, ami alapjaiban ártalmatlannak hat, hiszen ki feltételezné egy babáról azt, hogy majd késsel neki támad? Nyilvánvalóan a bemutató óta már gyanakodva nézünk minden vöröshajú kis műanyagdarabra, de ez már csak filmes műveltségünk és kultúránk része, amiben nagy szerepet tölt be Tom Holland filmje és annak több évtizedes öröksége.
A történet szerint egy özvegy, kisfiát egyedül nevelő édesanya, Karen (Catherine Hicks) gyermekének Andy-nek (Alex Vincent) a születésnapja alkalmából vásárol egy úgynevezett Good Guy-babát. Egy babát, amelyet úgy promotálnak, mint a kisgyerek ultimate barátját, aki beszél, aki kedves szavakat mond és akiben akkor is támaszt lelhet a kölyök, ha őt teljesen felemészti a magány. A baba azonban elkezd furán viselkedni, amikor pedig a kisfiúra vigyázó nő kiesik az ablakon, akkor végképp elkezd gyanússá válni, hogy valami nincs rendjén Dániában.
A Don Mancini forgatókönyve alapján készült film eredetileg egy olyan történetnek indult, amely jóval ambivalensebben kezeli a gyilkos kilétét (lévén, hogy Mancini ötlete eleve abból indult, hogy megfigyelte, milyen erővel bír a konzumerizmus már a gyerekek személyiségére vonatkozóan is), de ezt lényegében már a nyitójelenetben kikukázza és később csak a hatás kedvéért húzza az időt, amíg Chucky teljesen felfedi magát. Az első percekben láthatjuk, amint egy nyomozó üldözőbe vesz egy Fojtogató néven ismert bűnözőt (Brad Dourif alakításában, aki Chucky hangját kölcsönzi), hogy aztán egy ponton egy játékboltban, valamilyen ősi varázsigét mormolva szépen áttranszformálja tudatát egy élettelen babába még a halála előtt. Hogy ez az átültetés mennyire lett sikeres, azt egyből ugyan nem tudjuk meg, de mindannyiunk számára kellően gyanús lehet már az, hogy a baba a fotelből nézi az esti híradót.
Bármennyire is hangzik röhejesnek a kiindulópont mindezzel a vudus halandzsával és háttérsztorival, ennyi természetfelettiséggel még szépen elbír a film. Nincs túlírva, túlmagyarázva, egész egyszerűen csak elénk tálalja a film szögegyenesen, mellébeszélés nélkül. A lényeg a nap végén úgyis az, hogy ez a vöröshajú rohadék diszkréten a frászt hozza ránk (vagy legalábbis jelenlétével és puszta látványával nyugtalanítson bennünket). A már említett hatásfokozás is jól működik, ami azt illeti meglepően jól.
A film feléig a hús-vér karakterek viszik a cselekményt, az anya és fiú kapcsolata bár mellőzi a kimondott drámát (nem tudjuk, mi történt, miért nincsen képben az apa, mióta áll fenn a csonka család státusz), van benne annyi, hogy átérezzük kettejük közös magányát. Az anya magára utaltsága a piszok és követelőző főnökkel, a fiú elszigeteltsége a Good Guy-figurák iránti rajongásával együtt pár perc alatt körül van írva. Pont annyira, hogy érdekeljen a sorsuk és hogy érezzük a srác későbbi kétségbeesését, amikor a pszichiátria ablakából meglátja, amint Chucky a lépcsőn mászik fel, hogy elkapja őt. A mellékszereplőként jelenlévő nyomozó már inkább csak töltelékszerep, kvázi külső segítségként van jelen függetlenül attól, hogy funkciója nem elhanyagolandó, hiszen ő volt az, aki megölte emberalakban a gyilkost. Az viszont kellemes meglepetés, hogy semmilyen szerelmi szálat nem erőltettek bele - ez egyértelműen jön Mancini eredeti ötletéből, amely a saját gyerekkorából, saját gyerekkori élményeiből fakadnak. Apjával nem volt túl jó a viszonya, ezért sem szeretett volna apafigurát beleépíteni a szkriptbe.
Kifejezetten értékelem, hogy a gyilkos babán túl is igyekezett újítani a film (vagy legalábbis filmélményeimhez képest mindenképp új), ami a kisfiú szerepeltetésében is megnyilvánul. Az anya szerepe hozzá képest ugyan aktívabb, de a megszokotthoz képest jobban előtérbe kerül ez a nyolc-kilencéves forma gyerek, ezt a korosztályt pedig addig inkább csak mellékszerepben láthattuk slasherben. Lásd: Halloween. Itt viszont érezhető az a szándék, hogy előtérbe helyezze őt a forgatókönyv. Nagyrészt ugyan tehetetlen, passzív főszereplő, aki vakon követi a baba utasításait (tetszett, hogy a film feléig csak azt látjuk, hogy teljesíti a kéréseket, viszont a kéréseket egyelőre nem halljuk - jelentősen hozzátesz a cselekmény feszültségéhez), de akkor is központi karakter, nem az anya itt az egyedüli "final girl".
Holland rendezése gyors, hatásos, a horrorelemeket pedig főként a feszültségkeltés és nyugtalanító hangvétel szolgálatába állítja, kevésbé a vérben való pacsmagolásban utazik. Habár az utolsó harmadban ezen a téren is bevet egy-két kreatívabb gyilkosságot: a vudubabás kínzás és kivégzés például szépen kapcsolódik vissza a leheletvékony természetfeletti vonalhoz. A finálé pedig az alap elvárásokhoz igazodva kellemesen erőszakos és elvadult, ahol minden további nélkül elhiszed azt, hogy egy játékbaba képes téged megölni. Ezen a ponton persze már egyértelmű, hogy a konzumerizmus kritikája egyáltalán nincsen terítéken, de annyira szórakoztató és izgalmas mindaz, ami történik a filmen, annyira élvezetes megnézni, honnan indult ez az egész Chucky-kultusz, hogy bánja a fene.
Ami Chucky-t illeti, jelenléte effektív, szórakoztató és olykor ijesztő, ehhez pedig jelentősen hozzátesz Brad Dourif harsányan őrült orgánuma, habzó szájú, pszichotikus karakteressége. Dourif egyébként később se nagyon tudott szabadulni a romlott karakterektől: A Gyűrűk Ura: A két torony-ban ő volt Kígyónyelv, aki áskálódásával, borotvált szemöldökével borzolta az idegeket és a kedélyeket. Nem kevésbé emlékezetesen, mint itt.
Az MGM égisze alatt készült film végül kellő mennyiségű bevételt zsebelt be magának (44 millió dollárt, ami a 9 milliós gyártási költséghez képest tényleg nem rossz), ami szinte automatikusan hozta is magával a két évvel későbbi folytatást (itt viszont már átvette a projektet az Universal). Innen pedig nem nagyon volt megállás, a filmek egyre inkább Chucky-ra fektették a hangsúlyt (ahogyan az a slasher-filmeknél lenni szokott, mindig a gyilkos válik az igazi sztárrá és nem az áldozat), olyannyira, hogy egy idő után a kis vörös ördög feleséget is kapott, akinek a hangját a Fülledtség című filmből ismert Jennifer Tilly kölcsönözte. Tilly köteléke a babához pedig jelenleg ugyanolyan szétszakíthatatlannak tűnik, mint Dourifé Chucky-hoz.