Plata és Salud pilóták. Nem mondható el, hogy a szó hagyományos értelmében professzionálisan végzik a feladatukat, de előnyükre szóljon, hogy ha arról van szó, hogy valamit le kell szállítaniuk, akkor azt maradéktalanul teljesítik - még akkor is, ha a szállítandó alany az út végén úgy dönt, hogy soha többé nem száll inkább repülőre.
A Mindent bele, fiúk! ezt már az első percekben demonstrálja: Salud (Bud Spencer) egy Popeye-képregény lapjait bújva vezeti repülőjét, miközben Plata (Terence Hill) jóízűt szundít, majd amikor leszállásra kerül sor, fittyet hánynak minden szabályra. És még egy autót is eltulajdonítanak. Két jó indulatú zsivánnyal van dolgunk, akiknek a néző elnézi ezeket a csínytetteket, mert nem mást látnak a bőrükbe bújva, mint Bud Spencert és Terence Hill-t. Ugyan ki merne rájuk haragudni?
A '72-es Mindent bele, fiúk! a későbbi tradíciókat megelőlegező és a korábbiakat folytató Spencer-Hill darab egyetlen fontos újítással: ez az első olyan filmje a párosnak, amely nem western környezetben és nem kalózos közegben játszódik, hanem az akkori jelent teszi meg háttérnek. A rendezői székbe visszatért Guiseppe Colizzi (ő tette le az asztalra az ingadozó kvalitásokkal rendelkező Cat Stevens-trilógiát), aki ezúttal sokkal bátrabban felvállalta a páros dinamikájából fakadó humort amellett, hogy a dráma iránti fogékonyságát is megtartotta egyes pillanatokban, mely a film humánusságát hivatott kiemelni. Az eredmény tehát egy érző szívvel rendelkező alkotás, amelynek komolytalannak tetsző hangvétele van, ám a kettő szerencsére nem oltja ki egymást. Mi több, még támogatja is egyik a másikat.
A történet középpontjában Az ördög jobb és bal keze-filmeknek köszönhetően a párost illetően szinte tradicionálisan helyet foglaló témaként az önkényuralom az elnyomottakkal történő konfrontálódása foglal helyet. A két pilóta - akárcsak Barboni filmjében - a szegények pártjára áll a bűnös eszközökkel gazdagságra szert tevő erőszakoskodókkal szemben, miközben ők maguk sem vágynak egyébre, mint arra, hogy dúsgazdagon lógassák a lábukat életük hátralevő részében. A különbség csupán annyi, hogy hőseink bár közel kerülnek az anyagi boldogsághoz, sose válik teljesen tulajdonukká az a vagyon, amiért éjt nappallá téve áhítoznak. Ennek oka egészen prózai: a rászorultakkal való empátiájuk állít akadályt gazdagságuk útjába. Tematikailag a film tehát szellemi rokonává lesz Barboni kiváló alkotásainak, csak épp a közeg és a szituáció az, amely változásra kényszerült.
A későbbiekben is nagy szerephez jutó motívum, a hétköznapi civilizációtól távol eső kis sziget (csak hogy a jövőbe tekintsünk: Kincs, ami nincs) hőseink potenciális megélhetési forrását biztosítja. Egy szerencsétlen hiba folytán zuhannak le az őserdő kellős közepén, ahol később az ott élő népség felvilágosítja őket arról, hogy a kereskedelem minden apró cérnaszála egyetlen kézben fut össze. Mr. Ears (a név ironikus: Mr. Ears süket, mint az ágyú) irányít mindent. Csakis és kizárólag az ő emberei szállíthatnak ételt, italt, természetesen busás fizetség fejében. Salud és Plata ezt a szigort törik meg azzal, hogy önkényesen úgy döntenek: nemhogy kereskedésre adják a fejüket, de ráadásul mindezt teszik Ears engedélye és felügyelete nélkül - ezzel jócskán magukra haragítva a nagybetűs HATALOM embereit. Ennek következményeként a néző részéről hatalmas kacagások (minimum széles mosolygások) által jutalmazva röpködnek a pofonok és hullnak ki a fogak.
A rossz megkapja, ami neki jár, a jó fiúk fizetsége pedig csupán a tiszta lelkiismeret és annak biztató tudata, hogy végül megmentették a napot a csalárd, alamuszi gazfickóktól. Ebből a szemszögből nézve tehát nem mondható, hogy túl sok újdonság lenne Colizzi ezen filmjében, az viszont kijelenthető, hogy egyes motívumok egyre erősödnek, a két főszereplő közötti kémia pedig szintén egyre kiforrottabb formát ölt. Hill az optimista, rugalmas, az élet minden örömét maximálisan magáévá tevő férfi, míg Spencer a zsörtölődő, elutasító morcos embermedve, akit azért a nap végén bármennyire is az ellenkezőjét érzékelteti, csak érdekel, hogy jót cselekedjen. Nem feltétlen a pénz az ugyebár, ami boldoggá képes tenni az embert. De azért nem rossz, ha van.
A meggazdagodni vágyás fonalára van felfűzve a film legtöbb mozzanata, illetve a karakterek maguk is. Akik középpontban állnak, mind gazdagságra vágynak. Vagy űzik, vagy már elérték, vagy ott van az orruk előtt, de képtelenek elkapni. Első körben ott van a Spencer-Hill párosnak segítő kezet nyújtó öregember, aki bár első ránézésre nem tűnik másnak, mint egy szenilis, eszét szeszbe fojtó vén kurafinak, a végén azért az ő nevéhez köthető a film legérzelmesebb pontja. Mondhatjuk azt is, hogy ő áll Colizzi filmjének emocionális középpontjában: meglepő módon nem válik a karakter olcsó poénforrássá, inkább jelképpé változik. Habár egész életében smaragdra "vadászott" és a gazdagságot űzte, ez élete végéig csupán egy konstans elérendő cél volt, ami munkában tartotta a ketyegőjét. Amint elérhető közelségbe került a kincshez, máris véget ér egy élet.
Ami a film humorát illeti, nagyjából ugyanazon a szinten mozog, mint a páros komikus darabjaié: hangos pofonok, Hill és Spencer torzsalkodik, szituációs komédia (a repülőgép lezuhanása) és vizuális komédia. A két karakter torzsalkodásához köthető a film egyik (számomra legalábbis) legtréfásabb momentuma, amikor is a film végén egymást gyepálják több napon keresztül, míg végül már csak a lökdösődéshez van energiájuk. Jól mutatja azt, hogy milyen szerepet tölt be ezekben a filmekben a bunyó: nem csupán az ellenfél/ellenség leküzdésére való, de arra is, hogy barátainkkal való érdekellentéteinket rendezzük. Nem konkrétan az erőszakosság az, ami eszünkbe jut, inkább afféle verbális kommunikáció áthidalására történő eszköz. Vitákat beszéddel is lehet rendezni, de egyrészt az vizuálisan kevésbé mulattató, másrészt, ugyan miért is beszéljünk, ha olyan jóízűeket tudunk csapni, mint ez az imádni való duó?
A Mindent, bele fiúk! nem egészen ér fel Az ördög jobb és bal keze-filmek nagyságához, de a szórakoztató-faktort mindenképp hozza. Elegendő humor és ormótlan báj van benne ahhoz, hogy a mai napig lekösse a nézőt, amikor a televízióban sugározzák, ráadásul a főcímzenéje is belefészkeli magát a hallójárataidba, hogy aztán csak nagy nehezen tudjon onnan kiszökni. Az eddigi összképet nézve (értsd: a páros eddigi filmjeit), az a megállapításom, hogy a kezdeti döccenők után egyre stabilabban vannak jelen bizonyos témák (szegények és gazdagok szembenállása, sanyargatók és áldozatok, gazdagságra való áhítozás), illetőleg a Spencer-Hill páros közti interakciók és viszony szinte betonbiztosan van jelen. Hiába no, nyerő koncepción változtatni nem mindig ajánlott, ha egyszer valami bejött, akkor azt kár lecserélni.