Öt férfi besétál egy utcaszéli, franciaországi csehóba. Sört kérnek, cigarettáznak, méregetik egymást, majd pedig szép lassan kiderül - ahogyan azt a néző is sejti -, hogy egy céllal érkeztek oda. Hogy beszervezzék őket egy elvégzendő feladatra. A feladat egyszerű: megszerezni egy aktatáskát. Ehhez pedig össze kell dolgozniuk és ki kell találniuk, mégis hogyan abszolválják mindezt.
John Frankenheimer filmje egy szikár és lényegre törő film, amiben a tetteknek, a szavaknak súlya van és amiben egyetlen kávésbögre is döntő fontosságú lehet arra nézve, hogy a másiknak milyen képességei vannak és mit rejteget. A Ronin az első negyed órában relatíve gyorsan, de legalábbis tűpontos hatékonysággal felvázolja a megoldandó problémát, hogy aztán a cselekmény lényegi része kezdetét vehesse és kizárólagosan a megoldásra összpontosíthassunk.
A David Mamet (ekkor már mögötte volt az Aki legyőzte Al Caponét írói kreditje) forgatókönyvéből készült filmben magányos farkasok, ún. roninok (avagy gazdátlan szamurájok) csoportját követhetjük nyomon, akiknek a magánéletéről nem tudunk meg a film folyamán semmit (talán nincs is nekik), csak annyit, amennyit éppen a küldetés követel magának. Mind ért valamihez, mindegyiküknek megvannak a maguk módszerei, hogy hozzátegyenek a küldetéshez és bár ketten közülük szorosabb kapocsra lelnek egymásban, illúziók nincsenek: csak a feladat van, azon túl pedig a magány. Mamet szkriptje szellemes, de pengeéles párbeszédekkel és helyzetekkel operál, legyen szó akár egy akcióterv megvalósításáról, vagy éppen arról, ahogyan Robert De Niro karaktere leteszteli a gyanúsan nagyszájú és fennhéjazó viselkedésű csapattagot (szeretem, hogy Sean Bean az Aranyszem határozott fellépésű, zord gonosztevője után egy ilyen megjátszós figurát kelt életre). Felesleges mellébeszélések nélkül, lényegre koncentrálva, játszi könnyedséggel átadva a helyet annak, ha megkezdődik maga az akció.
Az akció pedig a Ronin egyik legnagyobb erőssége: utcai harcok és autós üldözések váltogatják egymást Párizs utcáin és mindegyik gondos precízióval előállított csörte. A fegyverek fülsértő dörrenése egyszerű, stilizáltságot nélkülöző koreográfiával párosul (leginkább a Szemtől szemben elhíresült utcai fegyverharcához tudnám hasonlítani), míg az autós üldözések gördülékeny és lehengerlő dinamikával söprik le az összes '98 óta megtörtént hasonszőrű próbálkozást az asztalról. Érezhető az eredményen, hogy Frankenheimer minden részletre kiterjedően megtervezte ezeket a jeleneteket, törekedve nem csak arra, hogy az eredmény izgalmas, de autentikus és realisztikus is legyen. Segítségére voltak profi versenyautósok, akik segítettek a koordinációban és a sokszor őrült sebességgel történő vezetésben - kerülve mindenféle számítógépes trükköt vagy egyéb csalást (például azt, hogy felgyorsítják a képkockákat, hogy úgy tűnjön, mintha...).
Jellemző a filmre, hogy - amint arra már utaltam - sok mindent homályban hagy, ezek a homályfoltok azonban nem a rejtelmet hivatottak szolgálni. Részben betudható annak, hogy a főszereplő férfiak nem arra játszanak, hogy a kelleténél jobban, akár érzelmileg is bevonódjanak a történtekbe, a film pedig arra törekszik, hogy a befogadóra is átruházza ezt a perspektívát. Éppen ezért bár a kérdése annak felmerül, hogy mégis mit tartalmaz az aktatáska (amiért a bőrüket viszik vásárra), de a válasz leginkább csak abból a szempontból lényeges, hogy bomba van-e benne, vagy éppen valakinek a csuklójához van-e rögzítve adott esetben. Minden más másodlagos. A végére sem kapunk meg minden választ, sose tudunk meg többet egy-két utalásnál a "tolószékes férfiról", a nagyobb motivációkról sem. Csak a végrehajtás számít, semmi más.
Ezek a férfiak részben emlékeztetnek Michael Mann hőseire: eltökéltek, precízek, csak a munkájuknak élnek, munkájuk pedig egyben megszállottságuk. Ám míg Mann-nél mélyebbre ásunk és betekintést nyerhetünk abba, hogy mindez milyen destruktív módon hat az emberi kapcsolataikra, Frankenheimer a szikét nem engedi ennél alább, nála ha meg is történik hogy két ember összejön (De Niro és Natascha McElhone karaktere), az érezhetően pusztán egy egyszeri kaland, semmi több. Éppen ezért is hat olyan szépnek és férfiasan szívet melengetőnek nézni, amint De Niro és Jean Reno kettőse felfedezi egymásban a bajtársat és a barátot - még ha mindketten tudják, utóbbi inkább csak plátói lehet (azért remélem valamikor újra találkoznak és vaskos csendek közepette elszívnak egy szál cigarettát).
A színészek felhozatala mai szemmel is illusztris: De Niro, mint kvázi főszereplő viszi a pálmát a marcona, sokatpróbált, de faarcú humorát is mindig készenlétbe helyező férfi szerepében, ahogyan Jean Reno, Sean Bean, Stellan Skarsgard, Jonathan Pryce és Natascha McElhone is megállják a helyüket, mind hozva a maga kis fűszerét a filmbe. Skarsgard szemüveges, aktakukac benyomását keltő, elszántságában bármire képes karaktere kifejezetten emlékezetes, de McElhone egyedüli női szereplője sem rest kiemelkedni a sok szőröstökű macsó között.
A Roninról könnyen kijelenthetjük, hogy a kilencvenes évek utolsó igazán jó akciófilmje volt és már ebben az időben is egy anakronisztikus darabról beszélhettünk. Frankenheimer már ekkor arról beszélt, hogy nem egy CGI-orientált filmet szeretne készíteni, hanem egy filmet, amiben emberek szerepelnek. Egy akciófilmet, ami realisztikusságra törekszik. Most, 2023-ban végképp kiemelkedik minden stilisztikai és forgatókönyvbeli megoldásával a film, old school, kézműves akciófilmmé nemesítve a végeredményt. Szikársága egyfajta esszenciális maszkulinitással vegyül, megidézve a régebbre nyúló francia bűnfilmes hősöket, mint amilyen Alain Delon volt (Melville Zsarujában vagy A szamuráj című filmben - csak hogy tematikailag helyben legyünk).
Frankenheimer ezt követően már csak egy filmet készített, ez a Hulla, hó, telizsák volt, amit a kritikák finoman szólva sem öleltek keblükre, a Ronin előtt pedig a szintén mostoha fogadtatású (és még mostohább forgatási háttérrel rendelkező) Dr. Moreau szigetét rendezte, így jelen tárgyalt film tényleg egy rég várt remekmű volt a rendezőtől. Akárhogy is, 2002-es halálával egy sokatlátott, rutinos rendezőt veszített el az amerikai filmipar - abból a generációból, akik kvázi dinoszauruszoknak hatottak a sok újonnan érkezett ifjú között.