Sweeney Todd története régre nyúlik vissza: a 19. század közepén tűnt fel először a penny dreadfulnak nevezett brit folytatásos ponyvaregények lapjain, olyan szereplők mellett, mint Dorian Gray vagy Frankenstein doktor és teremtménye. Bár az eredeti sztori számos változáson ment át a némafilmkorszaktól kezdve Tim Burton 2007-es feldolgozásáig, a démoni borbély alakja állandó maradt.
Stephen Sondheim és Hugh Wheeler az 1973-as, hasonló című Christopher Bond által írt darab alapján alkotta meg zenés színházi előadását, amely számtalan alkalommal szerepelt sikerrel a Broadway-n, és elnyerte a legjobb musicalnek járó Tony-díjat.
Már Bond műve kibővítette az egyszerű öldöklésről szóló rémmesét Benjamin Barker, vagyis Sweeney Todd pszichológiai háttértörténetével és tettei mögötti motivációival, miszerint a borbélyt száműzte London nagytekintélyű, kíméletlen bírája, majd megerőszakolta a feleségét - ezért tér vissza később a városba, hogy bosszút álljon Turpin bírón.
A filmes adaptációk közül azonban legismertebb talán Tim Burton változata, ahol a rendező Sondheim és Wheeler musicalét alapul véve álmodta vászonra a Fleet Street-i borbély tragédiáját. Sweeney Todd szerepében Johnny Depp látható, a vele az emberhús-bizniszen osztozó pitesütöde vezetője, Mrs. Lovett pedig Helena Bonham Carter. Turpin bírót Alan Rickman, míg annak segédjét Timothy Spall alakítja. Egy rövid, de annál jelentősebb szerepben láthatjuk Sacha Baron Cohent is egy vetélytárs borbély képében, illetve a Todd lányát a bíró fogságából megszöktetni vágyó Anthony Hope-ot az újabban a Stranger Things gonoszaként számontartott Jamie Campbell Bower alakítja.
Azonban nem csak az illusztris szereplőgárda miatt lett felejthetetlen a 2007-es verzió. Hiába a kiváló alakítások - számos más elismerés mellett Johnny Deppet az Akadémia Oscar-díjra is jelölte a főszerepért -, Burton egyedi látásmódja elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a történetben rejlő tragédiát egyszerre félelmetesnek, groteszknek, humorosnak és szívszorítónak mutassa be.
Mivel musicalről beszélünk, a műfaj alapvető szervező eleme a zene, ezért a színészeken, de a castingért felelős részlegen is nagy volt a nyomás. Nem egyszerűen neves hírességeket kellett felkutatniuk egy olyan különleges karaktercsoporthoz, ami távol áll a szokványostól, hanem olyan hangszíneket kellett találniuk, amelyek képesek az intonációjukkal is kifejezni a figuráik jellemét. Ugyanakkor a látványvilág szorosan összefonódik az álomszerű, a valótlanságokat a fikcióba építő - például, hogy dalban kommunikálnak - műfaji sajátossággal; a Sweeney Todd fakó, komor, minden ízében romlottságot és boldogtalanságot árasztó színei; sötét, kontrasztos képei; nyomort sugárzó díszletei és jelmezei páratlan atmoszférát kölcsönöznek a filmnek.
A német expresszonizmus küllemét magukon viselő karakterek tökéletes összhangban vannak a füstbe burkolózó Londonnal, a történet főhőseit pedig olyan gyarló motivációk hajtják, mint a bosszúvágy, a pénzsóvárság és a szexuális ösztönösség.
A késsel hadonászó borbély drámája mégis inkább a horrorhoz áll közelebb: a musicalek állandó szerelmespárja itt csupán mellékszereplő; az explicit gyilkosságok tocsognak a vérben; az emberhúsos pite látványától minden gyomor felfordul, és - kis kivételtől eltekintve - gonosz figurák lepik el az egész rothadó várost. A horror és a musical találkozása nem példa nélküli: a Rocky Horror Picture Show vagy épp a Rémségek kicsiny boltja is próbálja összefésülni a legtávolabbi műfajokat. Azonban míg ezek poénos köntösbe öltöztetik, és burleszkszerűvé alakítják az összeférhetetlenséget, addig a Sweeney Todd húsba maróan nyomasztó sorscsapások sorozatává változtatja az epikus orgonajátékkal felduzzasztott mesét. Ennél fogva Burton filmjében is fekete humorként funkcionálnak a szélsőségek, azonban nem vonják el a figyelmet az elkeserítő tragédiákról.
A Sweeney Todd brutalitása és fenyegető atmoszférája ellenére Benjamin Barker sorsának beteljesülésével zárul - ez mennyire tekinthető happy endnek? Rajtunk múlik. Abszurditása, egyedi, lehangoló látványvilága, zseniális színészei és vészjósló, ugyanakkor gyönyörű zenei betétjei okán vált klasszikussá, ami még a Burton-életműben is meghatározónak számít.