Sylvester Stallone, mint über-zseni szökőművész, akin nem fog ki semmilyen ember által épített börtön, egyszer csak olyan cellában találja magát, ahonnan első blikkre lehetetlennek tűnik a szökés. Szerencséje van, hogy pont ott sínylődik a szomszédban Arnold Schwarzenegger is, így már könnyebb lesz megszerezni a szükséges kellékeket, melyek az évszázad szökéséhez szükségesek.
Tipikusan olyan film a Szupercella, mely annyit nyújt - nem többet és nem is kevesebbet -, mint amennyit ígér nekünk.
A Szupercella egy izgalmas, saját határain belül maradó film, mely nyilván azért kapta meg tíz éve a maga reflektorfényét, mert a két akciósztár (Sly és Arnie) végre együtt játszanak főszerepet (mert ugye a The Expendables - A Feláldozhatók filmekben Schwarzenegger inkább mellékszereplő volt). Így lehetőségük nyílott arra, hogy egyrészt jót mulassanak és néhány apró mozzanatban szimbolikusan, de kevésbé szubtilisen pontot rakjanak egykori rivalizálásuk végére, és hogy együtt, közös erővel billentsék fenéken a gonosz, halálra méltó egyedeket.
És tényleg, kettejük párosát valóban öröm nézni és jó tudni, hogy még mindig számítani lehet rájuk, ebben a digitális korban ilyen analóg hősökre, akik puszta ököllel küzdenek és még mindig kicsit a múltban érzik magukat. Azért mondom "kicsit", mert azért érződik rajtuk, hogy tisztában vannak a korukkal. Schwarzenegger például helyes (várj, fogalmazzunk másként: badass), ősz kecskeszakáll-félét növesztett, Stallone pedig… oké, megfogtál. Stallonén kevésbé látszik, hogy tisztában lenne az idő múlásával, az egója még mindig rendesen érződik a filmen és néha úgy éreztem, hogy túlságosan rányomja a bélyegét és túlságosan próbálják lenyomni a torkunkon, hogy az általa játszott karakter bizony a legjobb, nála profibb nincs, satöbbi, satöbbi.
Végül is mindig ez volt, én meg vállaltan ezzel együtt (néha ennek ellenére is) nagyon szeretem őt, mint színészt és mint akciósztárt, itt azonban a nagyobb és emlékezetesebb teljesítményt azt kell mondjam, hogy Arnold nyújtotta. Az ő alakításán érződik, hogy nem a szokásos, megszokott stílben dolgozott, elővette nem egyszer a drámai oldalát (mikor elkezdett németül beszélni), nem akcióhős-üzemmódban működött, ettől függetlenül azonban a gépfegyver a fináléban ugyanolyan jól állt a kezében, mint egykoron.
Kiemelendőnek tartom még a sima modorú, gyűlölnivaló gazfickó szerepében Jim Caviezel-t, aki meglepő rátermettséggel és karizmával keltette életre a hőseink életére törő börtönigazgatót. Az ő alakítása, a két akcióikon jelenléte, valamint az akciódús és csavaros finálé az, amely elemeli az átlagtól ezt az amúgy néhol olcsónak ható és ódivatú filmecskét, amelynek így is megvan a maga rajongóbázisa Schwarzenegger és Stallone különleges párosának köszönhetően.