Franciaország vitán felül az európai filmtörténet és művészet egyik legnagyobb hatású résztvevője, már ami a meghatározó alkotókat és reformáló irányzatokat illeti. Ám még ezzel együtt is viszonylag ritkán esik meg, hogy egy hazai produkció még a tengerentúlon is széles közönséghez eljut, és szinte azonnal kultstátuszba kerül. A Taxi erőlködés nélkül érte el mindezt, és még az idő próbáját is kiállta: kúlságából és bájából mit sem veszített az elmúlt 25 év során (nálunk 1999 júliusában mutatták be). Gérard Pirés és Luc Besson 1998-as akció-vígjátékát Besson 65. születésnapja alkalmából elevenítjük fel.
A Taxinak nem sok idő kellett, hogy egy életre beleégjen a kollektív nézői emlékezetbe, lévén egy veszett hangulatos intróval nyitja meg az élményt: egy szemtelen lazasággal vezetett robogót követ a kamera, vizuális trükkök helyett helyett az operatőri kreativitást az előtérbe helyezve. A hangulatot eközben Marseille kikötővárosának utcái és egy görög népdal, a "Misirlou" modern feldolgozásának fülbemászó (és halálosan menő) dallama biztosítja. A Dick Dale által surf rockosított verzió egyébként a Ponyvaregényben felcsendült, ám 10-ből 10 ember valószínűleg azonnal a Taxira asszociál a Black Eyed Peas által is feldolgozott zene hallatán. Az a fajta tökéletes fúzió ez, amit tudatosan kiválasztani talán nem is lehet, hanem csak jószerencsével belehibázni - a Taxi ennek hála már a nyitójelenetével előre lefekteti, hogy milyen életérzésre számíthatunk a másfél órás játékidő során.
Luc Besson nagyjából 30 nap alatt írta meg a Taxi forgatókönyvét, mialatt arra várt, hogy a Columbia Pictures megadja a zöld utat Az ötödik elem fejlesztése előtt. A filmet látva valószínűleg ezt nem sokan vonnák kérdőre, hiszen ennél egyszerűbb cselekményt és karakterdinamikákat már-már kihívás lenne írni. Daniel (Samy Naceri) a frissen leszerelő motoros futár négy kerékre cserélte munkaeszközét, ám versenyzői vénáit nem tudja meghazudtolni, így egy méretes gyorshajtást követően az anyuci kedvence rendőrtiszt, Émilien (Frédéric Diefenthal) elő is állítja. Danielnek szerencsés napja van viszont, mert mert megérkezett a városba a német Mercedeses rablóbanda, akik most Marseille bankjait szemelték ki, mint bevételi lehetőség. Émiliennek pedig szüksége van egy dörzsölt sofőrre, aki segíthet a csapat lekapcsolásában. Daniel tapasztalata és zsiványsága pont kapóra jön, így a srác jogsi bevonás helyett új melót kap a marseille-i rendőrség kötelékében. Ezzel pedig össze is állt a későbbiekben ötfilmes franchise-á duzzadó széria ikonikus duója.
A Taxi nem bonyolította túl a dolgokat, mindenekelőtt egy könnyed, szórakoztató vígjáték szeretett volna lenni, felesleges körök lefutása nélkül. Nyilván ebből adódóan ma már a közönség egy bizonyos szegmensének könnyen elképzelhető, hogy kevésnek hathat Pirés filmje, főleg a különböző, egymásra rálicitálni vágyó hollywoodi vígjátékok között - teszem hozzá, melyek nagy százaléka jóval gyengébb arányérzékkel valósítja meg saját koncepcióját. Persze, a harsány francia humor itt is képes alaposan mellélőni, de a szűkre szabott másfél órás játékidő alatt egyszer sem válik töménnyé vagy irritálóvá. Főleg, hogy azért olyan kaliberű gagekből is kapunk párat, mint a koreai taxisok jelenet, ami Naceri és Diefenthal alakításának köszönhetően ma is veszettül működik. Bár az a visszatérő, komikusnak szánt elem, hogy Daniel az egész cselekmény sorál próbál összefeküdni a barátnőjével, de valahogy mindig pont megzavarják őket, épp annyira fárasztó, mint anno - az ekkor rendre felcsendülő, három dallamból álló nyálas és giccses melódia csak hab a tortán, fájdalmasan rosszak ezek a jelenetek. Szegény Marion Cotillard is kimaxolta a pejoratív, de ebben az esetben teljesen helytálló "biodíszlet" fogalmát.
A többségében egyszerű, ma is könnyedén befogadható humornak hála a Taxi jól állja az idő próbáját, ahogy az ekkor még kifejezetten visszafogott autózásokat is üdítő nézi. A széria további epizódjai alaposan elszálltak ilyen téren, ám itt nem is a klasszikus értelemben vett autósüldözéseket látunk, hanem szépen megkoreografált és jó szemmel fényképezett örömvezetéseket. A főszerepben nem robbanások vagy ripityára törő verdák vannak, hanem a gyönyörű, hófehér Peugeot 406-os és maga Marseille - nem véletlen, hogy a Taxi azóta is imázsfilm a város számára. Viszont egy percig sem arról van szó, hogy ezek a jelenetek elmaradnának a kortárs hollywoodi üldözésektől, épp ellenkezőleg. A Taxi jelenetei nem lezárt versenypályákon lettek felvéve, hanem valóban a város utcáit használták forgatási helyszínként. Élmény nézni ezeket a szekvenciákat, melyeket kimagasló hozzáértéssel és hangulati érzékkel raktak össze Bessonék - egyértelmű, hogy a Taxi ezekért a jelenetekért készült el, az pedig kész szerencse, hogy egy kompetens vígjátékot is sikerült írni alá.
Gérard Pirés és Luc Besson filmje remek példa arra, hogy az amúgy bájosan gyenge sztorit és dramaturgiát tökéletesen lehet ellensúlyozni azzal, ha a filmed jelenetről-jelenetre szórakoztató, és az is képes szórakozni önmagán. Az "inkompetens rendőrök" archetípusnál szerintem kevés fárasztóbb létezik, ám a Taxi francia hip-hop dalokkal aláfestve még ezt is laza, szerethető mód tálalja. Daniel és Émilien kezdődő barátságában sem érdemes nagy megfejtéseket keresni narratív szempontból, de egyszerűen öröm nézni a duójukat. Remekül kiegészíti egymást nemcsak a két karakter, hanem a két színész karizmája is - amikor pedig egy rázós nap után közösen szívnak egy slukkot a garázsban, valóban elhisszük, hogy itt épp két barát próbálja megfejteni az élet értelmét. Triviális dolgok ezek, de mégis rengetegszer épp az ilyen alapvető dinamikák megteremtésén (vagy inkább megtalálásán) buknak el a hasonló produkciók.
A Taxi nemcsak a francia filmgyártás, hanem világviszonylatban is egy meghatározó darab, főleg ha az akció-vígjátékok megannyi mellélövésével teli műfaját nézzük. Egyszerű és könnyed, de még inkább szórakoztató darab, ami hiteles és fantasztikusan fényképezett autósszekvenciákkal válik igazán emlékezetessé, de vígjátékként is megállja a helyét még a mai klímában is. Peugeot, Marseille, francia hip-hop és egy ütős főszereplő páros - ennyire egyszerű a recept a sikerhez, de csak kevesen tudnak úgy főzni belőle, mint ahogy Gérard Pirés és Luc Besson tette 1998-ban.