A Pixar animációs stúdiójának munkái kapcsán rendre megállapítjuk - habár a közelmúltban egy fokkal kevésbé -, hogy mennyire egyedülálló és különleges az a kreatív színvonal, amellyel a filmjeiket megalkotják. Így 15 esztendő távlatában viszont nyugodtan kijelenthetjük, hogy Andrew Stanton rendezésében a szemétszedő kis robot, Wall-E története máig a Pixar felhozatalának egyik, és egyre fényesebben csillogó ékköve.
Aktualitásából mitsem veszítve mi is újra elővettük a Pixar remekét, és nagyon úgy fest, hogy a filmtörténet egy kortalan darabkáját tették le az asztalra 2008-ban Pete Docterék.
Nem szokatlan a Pixar-művektől, hogy izgalmas szettingekkel vonzzák be a fiatalabb és idősebb korosztályt egyaránt, ám a Wall-E koncepciója 2008 táján határozottan bevállalós húzás volt a stúdió részéről. A játékidő tetemes része a jövőben magára hagyott Földön zajlik - a tompa színvilágú, barna-fekete árnyalatokból összetevődő, végeláthatatlan szemétdomb pedig teljes egészében egy posztapokaliptikus film környezetére emlékeztetett, mintsem az általunk is ismert és alig megbecsült anyabolygóra. Ez már önmagában is jelentős és éles váltás volt a Toy Story, a Szörny Rt., a Némó nyomában vagy akár A hihetetlen család élénk, könnyedebb látvány- és hangulatvilágához képest, és akkor tartalmilag még nem is érintettük a Wall-E-t.
Falra tudok mászni attól, amikor már egy közepesen megírt és komplex blockusterre is ráaggatjuk a "társadalomkritikus hangnemet ütött" cédulát, ezzel érdemben semmit nem állítva az adott produkcióról, mégis egy ilyen nehezen meghatározható, üres piedesztálra emelve azt. A Wall-E esetében viszont a máig különleges látványvilág mellett az első dolog, ami beugrik egy visszaemlékezés kapcsán, hogy mennyie konkrétan beleállt az ember környezet és önpusztító természetébe. Bőven azelőtt, hogy az ilyen jellegű szerepvállalások - akár blockbusterek részéről is -"divatossá" váltak volna. Andrew Stanton filmjének a zsenije mégsem ebből fakad, hanem hogy egy ennyire elkeserítő szettingbe és jövőképbe csomagolva egy olyan szívderítő, csodálatos (szerelmi) történetet mesélt el, amiben még csak nem is emberek a főhősök. Pont, hogy nem emberek!
Adott a Wall-E egészen elképesztő, és még ma is döbbenetes színvonalú látványvilága, ami ugyan számos stilizált elemmel dolgozott - úgy mint karakterei, az emberek megjelenítési módja vagy éppen az űrhajók és technológiák ábrázolása -, eközben viszont a szeméttengerben úszó, magára hagyott Föld látképe ijesztően valóságosnak hat. Majd innen az Axiom megnevezésű űrhajóra látogatunk, mely a megannyi hasonló állomás egyike, ahová az emberiség áthelyezte székhelyét azt követően, hogy tönkretették otthonukat. Ekkor, bőven a film második felében jelennek meg először emberi figurák, akikben a teljes életképtelenség mellett a kóros elhízás jelenti a közös pontot - elvégre a nap nagyrészét egy lebegő fotelban töltik a nagy semmittevéseik közepette. Szörnyen kiábrándító és vészjósló ez a fajta jövőkép, a Wall-E pedig egy ilyen kontextusba helyezi el egy imádni valóan emberi, őszinte és megindító kapcsolat történetét - teszi ezt ironikus-jelképes módon éppen két kis robottal.
Ki ne emlékezne azokra a jelenetekre, amikor felcsendült Louis Armstrong dzsessztrombitás La vie en rose feldolgozása, majd kifejező táncra perdült a rozsdás Wall-E és a futurisztikus, patyolattiszta EVE? Kettejük ábrázolásában is megjelenik a Föld állapotának és az Axiom dizájnának kontrasztja, Wall-E csótánybarátjával való kapcsolata, vagy elnyűhetetlen szorgalma aziránt, hogy megtisztítsa a bolygót az emberi hulladéktól és romoktól. Minden ilyen visszatérő, vagy akár egyszeri jelenet gondos tudatosággal van elhelyezve a filmben, amivel nem pusztán az átívelő narratívát támogatja meg, hanem olyan gondolatokat tud közvetíteni, melyeket csak nehezen, vagy egyáltalán nem lehetne a különleges körítés hiányában. A Wall-E környezete és felütése nem pusztán egy jól mutató tálalás, amiben újból elmesélik nekünk valamelyik jól ismert sztorit immáron ezredjére, hanem maga a szetting lép előtérbe a film karakterei és érzelmei által.
A korábban fejtegetettek mellett hasonlóan bátor húzás volt a Pixar részéről, hogy a film főhősének egy olyan figurát tett meg, aki olykor egy-egy szó erejéig igen, de lényegében egyáltalán nem beszél. Sőt, a film első 20 percében egyetlen beszélt dialógus sem hangzik el! A teljes játékidő során egyébként mindössze 862 szó hangzik el - eggyel sem több, mint amennyire szükség van. A kommunikáció ugyanis ettől függetlenül állandó és folytonos, melyet elsősorban Wall-E testbeszéde, mechanikus és digitális zörejei vagy éppen végtelenül kifejező szempárja közvetít.
Ugyan közel minden Pixar-film egyedi (Lightyear, te állj ki a sorból...), a Wall-E ezen aspektusai miatt még 2023-ban is egy olyan élmény, amihez hasonlót azóta se nagyon láthattunk, az animációs színtéren kívül sem, és melynek vészjósló aktualitása mit sem halványult. Végtelen kreativitás, egyre ritkább merészség és szívmelengető báj keveredik Stanton filmjében, mely egyúttal ékes példája annak, hogy milyen csodákra képes az animációs műfaj.