35 éve mutatták be a Willow-t, ami remek apropót szolgáltat számunkra, hogy kicsit visszatekintsünk Ron Howard klasszikus fantasy meséjére. Ami, mint megannyi dolog a 80-as évekből, igazán csak évekkel, évtizedekkel később harcolta ki azt a státuszát, ami jelenleg is körülövezi.
A '80-as évek megannyi őrült koncepciónak adott otthont, és köztük kiemelkedtek azok a fantasy filmalkotások, melyeket manapság már csak a legelvetemültebb filmrajongók ismerhetnek - többségük ugyebár a Conan, a barbár mintájára mutatta be izmos hősök harcát gonosz varázslók ellen. Adta magát a lehetőség, hogy egy nagyobb büdzsével akár egy valamirevaló fantasy-t is össze lehetne hozni, amihez kapóra jött George Lucas eredeti története.
A Willow végül hozzávetőlegesen 35 millió dolláros büdzséből valósult meg, és 114 milliót hozott a konyhára, ami szép teljesítménynek számított 1988-ban. Ennek ellenére - főleg hazánkban - szinte úgy pörögtek le a '90-es évek, hogy kevesen hallhattak erről a filmről, akiknek nem adatott meg a lehetőség, hogy még a premier évében megtekinthessék azt a moziban. Csak a 2000-es évek elején, amikor berobbantak A Gyűrűk Ura, illetve a Harry Potter filmek, a kereskedelmi tévécsatornák akkor jöttek rá, hogy akadt még egy-két vállalható alkotás a közelmúltból. Mai napig emlékszem, hogy az RTL-en úgy promózták be a Willow-t, mint ami A Gyűrűk Ura és a Harry Potter filmek előtt játszódott valamikor nagyon-nagyon régen.
Itt pedig érdemes ismét felemlegetni George Lucast, no meg a nevével egybeforrt Star Wars franchise-t, hiszen a Willow effektjeiért is az az Industrial Light & Magic felelt, mint a messzi-messzi galaxis vizuális megjelenítéséért. Igazán megmosolyogtató a hasonlóság egyes szörnyek dizájnjában, melyek akár a Star Warsból is előléphettek volna.
Amíg azonban a messzi-messzi galaxis filmjei alapvetően felnőtteknek szóló történetként készültek el, a Willow egy-két merészebb húzástól eltekintve (a film eleji vadász malackutyák gyilkolása igazán sokkoló!) hű maradt a mese mivoltához, ami egy igazán szívmelengető sztorit mutat be a nézők számára a jó és a gonosz örök harcáról. Van itt minden, ami elengedhetetlen egy meséhez: prófécia a gonosz legyőzéséről, egy fiatal, saját útját kereső főhős (Warwick Davis), egy humorforrásként is jól funkcionáló harcos (Val Kilmer), szörnyek, valamint kalandok varázslatos tájakon.
Különösen érdekes 2023-as perspektívával nézni a Willow-t - a színészi stábból és a felsorakoztatott karakterekből is hiányzik az etnikai és nemi diverzitás, ami a szivárvány koalíció túltolásába belefáradt néző számára igazi felüdülés lehet, hiszen a narratíva és a szereplők közötti dinamika ezek nélkül is jól működik. Ezt a homogenitást azonban gyaníthatóan orvosolni fogják a sorozatra, ami ismét parttalan vitacunamikat fog elindítani a liberális és konzervatív nézők radikális szárnyai között.
A Willow legnagyobb erénye a szerethető karaktereken és a klasszikus mese jellegén túl, hogy egy kerek történetet mesélt el. Szintén szembetűnő a mai filmekhez szokott néző számára, hogy a Willow egy önálló sztorit akart bemutatni, aminek volt eleje, közepe és vége, és a záró képkockákkal nem a következő felvonást akarták megalapozni. Ebből kifolyólag lehet morfondírozni azon is, hogy a sorozatnak mekkora a létjogosultsága, de erről az évadkritikánkban beszéltünk bővebben.
Az eredeti 1988-as film ettől még egy üde színfoltja marad a '80-as éveknek. Egy hamisítatlan fantasy kaland került bemutatásra, mely szemet gyönyörködtető tájakon játszódik, a korszakhoz képest tisztességes vizuális megoldásokkal operál (azért 2023-as szemmel már egy-két megjelenítés erősen kirívó a negatív tartomány irányába), és olyan hősöket vonultat fel, akiknek szívből tudunk szurkolni - és akik mellett őszintén tudunk nevetni. Nem rajtuk, hanem velük.