Váratlanul érkezett a tavalyi év első felében a hír, miszerint 34 év után folytatást kap George Lucas 1988-as fantasy meséje, a Willow, méghozzá egy nyolcrészes széria formájában. A Disney+-on novemberben debütáló sorozat pedig a múlt héten le is engedte a rolót, már ami az évadot illeti, és ahogy azt sejteni lehetett, az írók gondoskodtak róla, hogy potenciálisan folytatódjon a történet. Most már csak a Disney-n és a nézői számokon múlik, mert bizony Jonathan Kasdan író-fejlesztőnek már kész tervei vannak a második évadra - ám kérdés, hogy kíváncsiak leszünk-e még rá.

Az első három rész alapján már értekeztünk a Disney+ fantasy szériájáról, amivel akkoriban még bizakodóan nyilatkoztunk. Sajnos azonban az évad előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá vált a sorozat problémája, miszerint a készítőknek nem sikerült eldönteniük, hogy egy Willow folytatást vagy lényegében egy teljesen különálló tartalmat akartak-e legyártani. Végül pedig az az érzése támadhatott a nézőnek, hogy Kasdanék már csak a stúdió birtokában lévő jogok miatt is kendőzetlenül kölcsönözhettek - lophattak? - karaktereket a régmúltból, hogy ne kelljen nulláról felépíteni valami teljesen újat.

Az eredeti Willow egy klasszikus fantasy mese volt. Olykor a gonosz nagyon gonosz tudott lenni, de alapvetően esendő hősök szerencsével tarkított kalandjait követhettük végig, és az út végén a jó és a gonosz eposzokba illő csatája zárta le a történetet. Természetesen ahol beleillett, ott kaptunk humort is, ellensúlyozandó a néha túlkapásba hajló gonoszságot, de a kettő együtt sosem került egyszerre vegyítésre.

A 2022-es Willow széria ezzel szemben csak a legalapvetőbb dolgot vette át az eredetiből: esendő hősök konfliktusát egy gonosz hatalommal szemben. A 2020-as évek szellemét megelevenítendő, és a Marvel-filmek receptjét másolandó, sokszor indokolatlan poénkodás kerül alkalmazásra a legádázabbnak beállított harcok közepette, valamint olyan modern betétdalokat hallhatunk a játékidő közben, illetve az epizódok végefőcíme alatt, amire már az MTV által legyártott Shannara krónikái is azt mondta volna, hogy "túltoltad öreg".

A Disney+ szériája 17 évvel a film lezártát követően veszi fel a fonalat. Tir Asleen királyságát Sorsha (Joanne Whalley) királynő irányítja, az első film kifigurázott antihősétől, Madmartigantől (Val Kilmer) pedig két gyereke is született: Kit (Ruby Cruz), illetve Airk (Dempsey Bryk). A királyságban látszólagos béke honol, bár senki sem tud Elora Danan, illetve Madmartigan hollétéről sem. Egy este, amikor az érdekházasságba belehajszolt Kit megszökne a királyi udvar börtönéből, ősi legendák szörnyei csapnak le a várra, és elrabolják Airk herceget.

Kit, szembesülve a felelőséggel, vállalkozik arra, hogy kiszabadítsa fivérét egy gonosz boszorkány fogságából. Vele tart Jade (Erin Kellyman), akihez titkolt románc is fűzi, Airk szerelme, Gerle (Ellie Bamber), Kit érdekvőlegénye, Graydon (Tony Revolori), valamint egy Thraxus nevű harcos (Amar Chadha-Patel), aki Madmartigan bajtársa volt régebben. Ezzel pedig egy klasszikus fantasy/mesekaland veszi kezdetét, és csodás tájakon át vezet hőseink útja előbb Willow Ufgoodhoz (Warwick Davis), majd onnan tovább a világvégéig, ahol a gonosz boszorkány tartja fogságban Airket.

Kezdjük a pozitívummal: a látványvilág, mely egyértelműen az 1988-as film egyik leggyengébb pontja volt - vagy legalábbis az az elem, amin leginkább fogott az idő vasfoga - nagyszerű ráncfelvarráson esett át. Tényleg szemet gyönyörködtető tájakon viszi végig a nézőt a széria, illetve a különböző fantázialények is egyediek és dizájnosak lettek.

A másik erénye a szériának az az LMBTQ reprezentáció. Már a pilot ismertetőben is kiemeltük, hogy szerencsére az első három részben nem kaptunk erőszakos propaganda üzenetet, mint ami mostanra már minden Netflix szériára jellemző - pedig a két karakter közötti leszbikus szálról gyorsan lerántották a leplet, úgyhogy hamar elkezdett rezegni az a bizonyos léc. A készítők viszont ezen a téren legalább következetesek maradtak az évad során, és továbbra is meggyőződésem, hogy ha ilyen formában és tempóban kerülne bemutatásra más tartalmakban is az LMBTQ tematika, akkor bizony csak a legvérmesebb ellenzőknek lenne kifogása a jelenség ellen - de ők ezen a téren amúgy is örökre kiengesztelhetetlenek maradnának. A szóban forgó két karakter románca nincs erőltetve, nem tolakodó, sőt, igazából teljesen természetesnek hat, amiért külön dicséret jár a készítőknek egy olyan korszakban, amikor mintha kötelezően lenne előírva az LMBTQ beleerőltetése minden ötperces szegmensbe.

Ezzel azonban a pozitívumok végére is értünk. A Willow széria sokszor burkolódzik infantilis köntösbe, ami így egy teljesen csapongó atmoszférát kölcsönöz az egész évadnak. Gonosszá vált szövetséges vadászik a hőseinkre, majd farmernadrágos favágónőkkel találkozunk. Koboldok vermében készülnek kínzásra a vendéglátók, ám olyan együgyű kommunikáció zajlik közöttük, hogy gyorsan komolytalanná válik a szituáció.

A széria nem tudja feloldani az ebből fakadó súlyos problémát, miszerint hiába visszatérő elem a közelgő világvége, hiába segítene rá a képi világ is a tét kihangsúlyozására, a fenti példáknak, no meg az érthetetlen modern kori betétdalok használatának hála ebből az ítéletnap hangulatból semmit sem érez át a néző. De komolyan, nem volt senki az utóvágás során, aki felszólalt volna, hogy egy üldözéses jelenet alatt hallható popzene nem teszi vagánnyá a jelentsort, hanem inkább kínos röhejt válthat ki a nézőből?

Ami viszont ennél is súlyosabb hiba volt a készítők részéről, az a karakterek kezelése. Ebben a tekintetben is a következetlenségből fakadnak a problémák, ugyanis ügyesen indítanak el szálakat, amiket ki is bontakoztatnak egy darabig, hogy aztán semmilyen érdemi következménye ne legyen, ha éppenséggel beüt a konfliktus a karakterek között. Viszont ennek ellenkezőjére is van példa: Airk hercegről alig tudunk meg valamit a fináléig, így a rá épülő katarzis is csak szánalmas mosolyt csalhat az arcunkra. Mivel ennyire felszínes minden, még talán ezzel magyarázni is lehetne, miért nem viseli meg túlságosan hőseinket egyetlen áldozathozatal sem.

Amennyiben ez nem egy Willow folytatás lenne, hanem valami teljesen új történet új szereplőkkel, akkor lehetne az a verdikt, hogy itt egy középszerű széria egyedi stílussal és néhány kifejezetten szimpatikus megoldással. Azonban ez egy Willow folytatásként elkészült és eladott történet, ami egyedül a látványvilágában képes az eredetit felülmúlni, minden másban csúnyán elhasal. 2023-ban pedig mégiscsak szomorú, hogy egy folytatás egyedül a kötelező "vizuális upgrade-del" dicsekedhet el. Ám jobb, ha ehhez hozzászokunk, mert bizony a cliffhanger is ugyanazt az infantilizmust ígéri, mint ami már az első felvonásra is rányomta a bélyegét. Persze még okozhat a Disney+ meglepetést, és lendítheti a kaszát - bár erre valljuk be, kicsi az esély.