Ha még nem olvastátok az első részt, akkor a linken keresztül pótolhatjátok!
Lenin egy gombával
A Szovjetunió felbomlásakor Oroszországban milliók figyelték sokkos kábulatban, hogy az évtizedeken át beléjük sulykolt, állítólagos alapigazságokról sorra kisül, hogy légből kapott, propagandaszagú ostobaságok. De ahogy az lenni szokott, az ezeket korrigálni igyekvő, igényes-precíz téziseken túl megjelentek a bicskanyitogatóan hatásvadász, bazári marhaságok is. Szergej Alekszandrovics Jeszenyin költő esetében például úgy kísérelték meg igazolni, hogy nem öngyilkosságot követett el, hanem megölték, hogy egy, a temetéséről készült fotón lévő férfire fókuszáltak. Majd kijelentették, hogy mivel az illető másfele fordul, mint a többiek, rossz a lelkiismerete - ergo száz százalék, hogy az elhunytat eltették láb alól.
Ez a vérlázítóan ostoba, ám termékeny talajra hulló okfejtés megihlette Szergej Kurjohint. Aki ezután szentül hitte, hogy ha sikerül megkonstruálni egy elvileg logikus, gyakorlatilag viszont az ok-okozati összefüggést logikai bakugrásokkal áthidaló láncolatot, akkor egyesek lényegében bármit elhisznek. Pláne, ha lazán kezeli a tényeket, és szakmájuk tekintélyes űzőire hivatkozik. Emiatt a beszédes című Lenin egy gombával nem kis feladatra vállalkozott.
Ezzel célul tűzte ki, hogy bebizonyítsa a bolsevik teoretikusról, hogy kedvelt, nemritkán pszichedelikus anyagokat is tartalmazó csemegéjének fogyasztásának folyományaként ő is egy kalapos-tönkös kis teremtménnyé alakult át. Ennek érdekében gátlástalannál gátlástalanabb, de szórakoztató trükköket vetett be: a hippi-mozgalmat és az ősi dél-amerikai kultúrák szokásait is bedobta a zagyva keverékbe - más, nettó ostobaságokat nem is említve. Ám eközben gondosan ügyelt arra, hogy kapaszkodót adjon a szellemileg kevésbé felvértezetteknek - idővel az is kisül, hogy a nemzet atyja részben rádióhullámmá is áttranszformálta magát.
Háborús játék
A hidegháború egyik legfurcsább kommunikációs fortélya tagadhatatlanul a nukleáris fegyverekhez, pontosabban fogalmazva, azok hatásaihoz való viszonyulás volt. Hiszen a nagypolitika beavatottjai természetesen tudták, egy atomháborút senki sem nyerhet meg, de ezt egyszerűen nem közölhették nyilvánosan, nehogy pánikhullám söpörjön végig a lakosságon. Ebből adódóan kifejezetten bátorították a semmire sem jó pótcselekvéseket, dezinformációkat terjesztettek és általában véve próbálták kisebbíteni a veszélyt. Persze, aki vette a fáradtságot, hogy kicsit kutasson a témában, az hamar ráébredhetett erre a piszkos játékra. Ám vajmi kevés esélye nyílott arra, hogy felvilágosítsa környezetét arról, hogy a sugárzástól nem véd meg a civil kurázsi.
A harmincas évei elején járó, brit Peter Watkinst szabályszerűen az őrületbe kergette ez az aljas mentalitás, és eltökélte, hogy tesz ellene. Fáradozásai gyümölcse, az 1966-os Háborús játék betöltötte ezt a fontos szerepet. A felsőbb körök figuráinak a későbbiek tükrében hazug nyilatkozataival megspékelt drámája ugyanis kegyetlen őszinteséggel mutatja be, hogy miképpen is zajlana le egy efféle konfliktus. Élelmiszerhiány, reménytelenség, zéró orvosi ellátás, kegyelemből kivégzett sebesültek, nyomor és totális téboly. A gyorsan pergő képkockák köszönőviszonyban sem állnak az asztal alá bújással vagy a kert végében ásott veremmel kibekkelhető tündérmesékhez - a rendező azonban mégsem örülhetett felhőtlenül. Mivel a BBC vezetői arra jutottak, hogy művét a belátható jövőben nem vetíthetik le a tévében - így egészen 1985-ig kellett várnia arra, hogy a publikum elé tárhassa kendőzetlen rémlátomását.
A turné
Az A turné is megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, mert Rob Reiner a fiktív Spinal Tap bandát bemutató, 1984-es remeke pazarul parodizálja az efféle, többnyire katasztrofálisan pózer művek stílusát. Ráadásul hemzseg a zeneipart kikarikírozó utalásoktól - vagyis a téma szerelmesei jókat kacaghatnak a városi legendák és bizarrul hangzó, ellenben megtörtént esetek átültetésén. A nem éppen éles elméjű muzsikusokra koncentráló etalon nívóját jól érzékelteti, hogy az USA kongresszusi könyvtára a megőrzendő, esztétikailag jelentős mozgókép-kincsekhez sorolta.
Woody Allen munkássága
Záróakkordként, annak dacára, hogy ezzel kissé messzire kalandozunk el cikkünk eredeti irányvonalától, nem mehetünk el szó nélkül Woody Allen munkássága mellett sem. Mivel a jeles direktor a pályája során gyakran épített a művi eszközökkel megteremtett, realista atmoszféra és a hihetetlenül abszurd események közötti, kétségkívül szórakoztató kontrasztra.
Az 1969-es Fogd a pénzt és fuss! Virgil Starkwell, a botcsinálta bűnöző-antitalentum interjúbetétekkel, bejátszásokkal és kitalált ál-életrajzi elemek kidomborításával operáló krónikája. Az 1983-as Zelig aztán tovább emelte a tétet. A mindenhez és mindenkihez tökéletesen alkalmazkodó, hébe-hóba a testsúlyát vagy a bőrszínét is megváltoztató kaméleonember kálváriája abszolút arra törekszik, hogy történelmi visszatekintésnek nézzék. Stílusa ezért hibátlanul hozza a régi idők a megkérdőjelezhetetlen alaposságú dokumentumfilmjeinek formanyelvét, bevett fogásait és manírjait.
Holott a hol pajeszos zsidóként, hol pedig burgonyavészről panaszkodó írként szerencsétlenkedő balfék hányattatásai groteszkebbek nem is lehetnének. Míg az 1999-es A világ második legjobb gitárosa anekdotákkal és visszaemlékezésekkel emeli piedesztálra a sohasem létezett Emmet Ray-t.
Ha esetleg kihagytunk egy általatok kedvelt alkotást, ne habozzatok: osszátok meg velünk a Facebookon vagy a kommentszekcióban, hogy ti miről is írtatok volna.