[embed]https://www.youtube.com/watch?v=aatNiBuTaj0[/embed]
Michael Kamen – X-Men (2000)
Az ezredfordulón talán sem a stúdiók, sem pedig a rendező, Bryan Singer nem gondolhatták, hogy az új évezred egyik legjövedelmezőbb franchise-át, valamint divathullámát indítják az útjára. Az első X-Men mozi a korábbi képregényadaptációkkal szemben – mint amilyenek az akkori Superman vagy a Batman mozik voltak – teljesen komolyan vette karaktereit, és úgy beszélt a diszkriminációról, homoszexualitásról vagy fasizmusról, hogy az az átlagnézőnek fel sem tűnt, ráadásul sokaknak a karrierjét indította be, vagy adott hatalmas lökést neki.
Singer a zeneszerzői poszt ellátására természetesen főiskolai jóbarátját és kollégáját, a filmjein vágóként is közreműködő John Ottman-t szerette volna felkérni, de Ottman akkoriban éppen első (és nem hiába mindmáig utolsó) mozifilmje rendezésével, a Rémségek könyve 2. – A végső vágással volt elfoglalva. Singernek tehát új komponista után kellett néznie, és noha első körben John Williams-et szerette volna, a zenész legenda túlságosan elfoglalt volt, így esett a választása végül egy másik veteránra, Michael Kamenre (Die Hard 1-3, Halálos Fegyver sorozat, Robin Hood – A tolvajok fejedelme), aki annak idején a tudtán kívül fektette le a későbbi részek zenei alapjait.
A készítők Kamentől egy az elektronikát és a szimfónikus elemeket egyenlő arányban tartalmazó score-t kértek, amely a szerző stílusától kissé elütött, ráadásul minden szereplőhöz szerettek volna valamilyen témát rendelni, ami azt eredményezte, hogy a zene eléggé csapongó lett. Ez ugyan a képek alatt kevésbé tűnik fel, de külön hallgatva már annál zavaróbb.
Pedig lennének jó megoldások, mint a Magneto karakterét heves, Mystique-t sejtelmes vonósokkal kifejező „Magneto’s Lair”, ami a végére szépen kiteljesedik, vagy a drámai „Cerebro”, de az olyan ugráló és eléggé hallójárat kísérletező tételek, mint az „Ambush”, a „Train” vagy a ”Statue of Liberty” jelentősen rombolják az összhangot.
Mégis az album második fele erősebb, hála az X-ek témáját teljes pompájában kifejtő „The X-Jet”-nek, vagy a végső összecsapás alatt hallható „Final Showdown”-nak. Sőt, olykor Kamen zenei káosza képes összeállni egyfajta sajátos egésszé, mint amilyen a „Museum Fight” is. A nyugodtabb, meghittebb pillanatoknak is jutott hely, mint amilyen a kellemesen induló, majd unalomba fulladó „Mutant School”, vagy a bánatosan szép záró tétel, a „Logan and Rogue”. Utóbbi a nyitószám „Death Camp” keserű zongora dallamaival – amely Magneto múltját és a karakter alapjait jelképezik – pedig keretbe foglalja a szerző kaotikus művét.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=padpEYIkq4c[/embed]
John Ottman – X2 (2003)
Az első rész sikere után a 20th Century Fox gondolkodás nélkül bólintott rá a folytatásra, ami 2003-ban, azonos stábbal elkészülhetett. Itt Singerék tovább tudták mélyíteni a történetet és a karakterek közti kapcsolatrendszert, habár néhányan így is margóra kerültek, de ez betudható annak, hogy ennyi figurát nagyon nehéz mozgatni, így a túlnyújtott játékidő ellenére is az ember azt érzi, hogy nem jutott mindenkire elegendő idő. Ugyanakkor nem hiába tartják a második részt a széria és egyben a műfaj egyik legjobbjának.
Az új epizód zenéjének komponálását ezúttal már John Ottman láthatta el, aki ugyan nem hagyta figyelmen kívül a Kamen által felvezetett stílust, de sokkalta hagyományosabb aláfestést képzeltek el Singerrel, lévén mindketten John Williams és Jerry Goldsmith nagy rajongói, és az ő nagyszabású stílusukat próbálták megidézni a zenében is.
Annyit ellehet mondani, hogy Ottman félig-meddig sikerrel járt. Hangszerelését és főtémáját („Suite from X2”) tekintve kiforrottabb munkát végzett, mint Kamen, de hozzá hasonlóan a zene nem áll össze egésszé. Ez mondjuk jellemző a szerzőre, ugyanis hiába komponál nagyszerű témákat, és bánik jól a zenekarral (ezt a tulajdonságot a mai Hans Zimmer uralta businessben meg kell becsülni), nem tudja összefogni őket.
Pedig a már említett, több mint hét perces, kórussal megtámogatott téma igazán impozáns, de csak ritkán bukkan fel igazi pompájában, mint például a zenekart teljes egészében bevető „Mansion Attack”-ben, vagy a „Storm Perfect Storm”-ban. A másik probléma pedig magának az albumnak a struktúrája, ugyanis a trackek kissé összevissza vannak, ami bizonyos esetekben jól tud kijönni egy albumnál, ez azonban nem a legjobb példa rá.
Viszont Ottman egyértelműen tovább gondolta Kamen ötleteit, és csak annyi kis altémát hagyott meg belőlük, amennyi feltétlenül szükséges volt. Az egyik ilyen Mystique motívuma, ami egy sejtelmes, női vokállal kísért, hegedűn alapuló dallam, ami a parádés „Sneaky Mystique”-ban – hogy stílszerű legyek – ölt testet. Szintén ide vehető Magneto témája, amelynek zongorára írt dallamai az elődből itt is visszaköszönnek, de itt a kórus veszi át a szerepet, a „Magneto’s Old Tricks” című tételben, ami összefoglalja a karakter legfőbb megmozdulásait.
Ottmanre a rezesek mellett kifejezetten jellemző az ütős szekció használata, ami a már szintén említett „Mansion Attack”-ban nyer teret, de még például a „Death Strikes Deathstryke” fémes csilingelései is kifejezetten sajátosak, azonban a legtöbb esetben nem véltem ezek használatában mögöttes koncepciót felfedezni a jelenetek lekövetésén kívül. Az albumról sajnálatosan lemaradt a rajongók leginkább kedvelt tétele, ami Árnyék film eleji Fehér Házi tomboldája alatt halható, amelyben a szerző Mozart „Requiem”-jének „Dies Irae” című tételét dolgozta át ötletesen. Kamennel szemben azonban Ottman karakteresebben keretbe rakta művét, mivel a záró „We’re Here to Stay”-ben ismét felcsendül a jól ismert téma.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=mlzpSipcOps[/embed]
John Powell – X-Men: The Last Stand (2006)
A második rész után sokáig úgy volt, hogy Singer zárja a trilógiát, de a Warnernek sikerült elcsábítania a Superman visszatérhez, így a rendező nemcsak a forgatókönyvírókat, hanem természetesen a vágóként és zeneszerzőként funkcionáló Ottman-t is magával rángatta. Singert pedig a korrekt iparos Bret Rattner (Csúcsformában 1-3, Vörös Sárkány) váltotta, aki eredetileg pont a kryptoni visszatértét dirigálta volna, sőt, anno az első X-Men rendezői székére is esélyes volt. Tehát Rattnernek régóta kijárt egy X-mozi, és noha a trilógia záróakkordja lényegesen egyszerűbb vonalvezetéssel és karakterábrázolással bír, látványban (evidens módon) a legszórakoztatóbb, valamint Singerrel ellentétben nem egyszerűen félreállította a felesleges karakterek nagy részét, hanem szépen kiiktatta őket, így (noha a rajongók anyázzák emiatt rendesen) sikerült elérnie azt, hogy a grandiózus fináléban senkit se érezzünk biztonságban.
Mivel új zeneszerző után kellett nézni Rattneréknek a választása John Powell-re esett, akinek eddigi karrierje talán legerősebb éve volt a 2006-os, az olyan gyöngyszemekkel, mint a Jégkorszak 2., az A United 93-as, a Táncoló talpak, vagy jelen mozi, amely az egészéves munkásságának a megkoronázása volt. A komponista rajongói – mint például jómagam – pedig általában ezen munkája alapján szokták sajnálni, hogy a szerző ennyire belevetette magát az animációsfilmek világába, ugyanis nyilvánvaló, hogy az epikus, nagyzenekari művek is a kisujjában vannak.
Az album egyik hibája, amiről Powell csak később volt hajlandó leszokni az a túlzott szabdaltság. Az alig több, mint egy órás anyag 27 tételből áll, és egy jelenet feleslegesen van felszabdalva 4 különböző tételre. Erre a legjobb példa a Grey házban való összecsapás alatt hallható „Entering The House-Dark Phoenix’s Tragedy-Farewell to X” hármas, ami a fináléban csak hatványozódik. Ugyanakkor ezek fergetegesen energikus, hangfalszaggató tételek, amikben rendre visszaköszön a Kamen és Ottman zenei örökségét továbbgondoló, minden eddiginél jobb főtéma, ami már az első számban („20 Years Ago”) felbukkan, hogy aztán az azt követő „Bathroom Titles”-ban mutatkozik be először, és az album során rendre felbukkan, majd a zárótétel hirtelen váltása után hallhatjuk még teljes pompájában. Ezzel a főtémával viszont van egy apró kis problémám, mégpedig, hogy nem teljesen ugyanaz, ami a filmben is elhangzik, pedig az egy lényegesen intenzívebb és tetszetősebb verziója, amit személy szerint a „St. Lupus Day”-ből is nagyon hiányoltam.
Ugyanakkor Powell az előző részben hősi halált halt, itt pedig bomlott elméjű Főnixként feltámadt Jean Greyhez egy igazán erős, kórussal jócskán megtámogatott témát alkotott, ami az X-ek, fent említett motívumát veszi alapul. Így nem csoda, hogy a rajongóknak ezen motívum kiteljesedése a fináléban a kedvence („Phoenix Rises”). Nekem azonban a személyes favoritom Magneto kultikus hídröptetős jelenete alatt hallható, szintén feleslegesen szétszabdalt „Building Bridges” – „Schock and No Oars” kettős, amely katonás pergődobjaival és rezeseivel a kórus vészjósló kíséretében jelzi az apokaliptikus finálé közeledtét. Erre pedig Powell még rádob néhány lapáttal, ugyanis az ezt követő számok azt a hatást keltik, mintha a szerző elvesztette volna önuralmát komponálás közben, viszont elődjeivel ellentétben nála ez egyáltalán nem fordul káoszba, hanem egy kerek egésszé áll össze.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=HsN0fzIwWqM[/embed]
Harry Gregson-Williams – X-Men Origins: Wolverine (2009)
Mivel a trilógia lezárult, ezért a Fox úgy látta a legjobb döntésnek, ha a népszerű karakterek különálló filmet kapnak. Ennek első állomása, a mutánscsapat legnépszerűbb tagjának, (magyar keresztségben) Farkasnak az eredetfilmje volt, ami azonban azonnal keresztülhúzta a stúdió számításait, mivel általános vélekedés szerint az egész széria mélypontja Gavin Hood (Kiadatás, Tsotsi) filmje. Egyrészt még egyszer, logikai hibáktól hemzsegve elmesélte azt, amit már a második rész megtett, ráadásul az egészet leredukálta egy egyszerű akciófilm szintjére, hiába volt jó most is Jackman vagy az újonnan csatlakozó Liev Schreiber és Ryan Reynolds. Plusz a forgatás se ment zökkenőmentesen, mivel a producerként közreműködő Jackman ragaszkodott a PG-13 besoroláshoz, és olyanra is volt példa, hogy Hood távollétében, a tudtán kívül átépítettek egy teljes díszletet.
Ezek után nem csoda, hogy a zene sem sikerült valami fényesre, még egy olyan komponistától sem, mint amilyen Harry Gregson-Williams. Ugyanakkor a zene színvonalát nem feltétlenül a forgatás körüli mizériáknak rónám fel, hanem annak az egyszerű ténynek, hogy Gregson-Williams régi kollégájával és barátjával, John Powellel ellentétben nem tud modern akciófilmhez zenét írni. Ha animációsfilmekről (Sinbad, Shrek filmek), fantasyről (Narnia Krónikái 1-2, Perzsia Hercege) vagy drámáról (Veronica Guerin) van szó, akkor valóban kiütközik a tehetsége, de ahogy azt a Kezdetek: Farkas zenéje is bizonyítja, a modern elektronikára épülő aláfestés nem az ő asztala.
Pedig a nyitány még ígéretesen indul. A „Logan Through Time” felvázolja a hős főtémáját, ami azt leszámítva majdhogynem akármelyik hőshöz íródhatott volna, korrekt munka, és a komponista szerencsére gyakran nyúl a témához, mint például az „Adamantium” elején, vagy a „To the Island”-ben, és a záró „I’ll Find My Own Way” is egy korrekt interpretációja a motívumnak. A probléma az, hogy Gregson-Williams elektronikus torzításaival és zörejeivel szinte teljesen tönkre teszi az egészet. Erre az egyik legjobb példa a „Logan Meets Gambit”, amelyből csak pár pillanatra az izgatott vonósok tudnak megnyugvást adni sérült hallójáratainknak, de még ide sorolható a „Lagos, Nigeria” is.
A néha-néha felbukkanó főtémán kívül csak Logan szerelmének gyönyörű motívuma, a zongora szomorú játékát igénybe vevő „Kayla” enged megnyugvást, és érdekes, de alapvetően élvezetes momentuma az elektromos gitárnyúzásra alapot szolgáló „Wade Goes To Work”, aminek legnagyobb szerencséje, hogy rövid, amit már a „Deadpool” vagy a „Tower Collapse” kaotikussága nem mondhat el magáról. Az egyedüli elfogadható akciótétel, az „Agent Zero Comes Logan” lett, de a már emlegetett elektromos torzítások ezt is tönkrevágják.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=WrULqsMs4Tc[/embed]
Henry Jackman – X-Men: First Class (2011)
Miután a különböző eredet sztorik tervei a kútba estek, a Fox eleinte a mutánsok fiatal éveire koncentráló, Alkonyat-szerű sztoriban kezdett gondolkodni, de végül Singer a segítségükre sietett, és ő javasolta, hogy az eddigi történetek két igazi főszereplőjét, az ifjú Charles Xavier-t (James McAvoy) és Eric Lensherrt állítsák a középpontba. Azonban Singer-t szerződés kötötte a Warnerhez és Az Óriásölőhöz, így a rendezést átruházta Matthew Vaughn-ra. Vaughn már Az ellenállás végénél szóba került, de végül úgy érezte, hogy nem bírná a szoros határidőket ezért még az előkészületi fázisban kiszállt. A sors fura fintora, hogy Az elsőknél még ennyi idő sem állt a rendelkezésére, mivel ha nem készült volna el a megadott határidőre a film, a jogokat elveszti a stúdió. Így alighogy befejezte 2010-ben a szintén képregényadaptáció Ha/vert, szűk egy év múlva már be kellett mutatni a filmet.
A rendező kitartását és tehetségét bizonyítja azonban, hogy mindezek ellenére is a széria egyik legjobbját hozta tető alá. Nála is megtalálhatók a Singerre jellemző diszkriminatív áthallások, valamint a találó karakterisztika, Vaughn könnyed stílust is csempészett az egészbe, lévén a jól ismert szereplők még csak most ismerkednek a képességeikkel, és mindezt egy nagyon találó James Bond szerű látványvilággal megfejelve úgy, hogy a cselekményt a hidegháború paranoiával telített csúcspontjára hegyezi ki, parádésan.
A filmzenékben jártas rajongók kezdetben biztosra vélték, hogy a zeneszerzői posztot a rendező addigi filmjein vele együtt dolgozó brit komponista, Ilan Eshkeri fogja ellátni, akire igazán a szakma a szintén Vaughn által rendezett Csillagporral figyelt fel. A választás végül mégis a Ha/ver egy másik zeneszerzőjére (volt belőlük négy), a Zimmer-istállóból kikerült Henry Jackmanre esett, akinek addigi egyetlen igazán érdemi munkája, a Szörnyek az űrlények ellen erőtlen zenéje volt. Ehhez képest a szerző az év meglepetészenéjét, valamint a széria legkönnyedebb – és ezzel együtt legpopulárisabb – aláfestését szállította a rajongóknak, ami okkal lett sokak kedvence.
A score népszerűsége pont hogy populizmusában rejlik, ugyanis elődjei – még Powell mesterműve is – nehezen fogyaszthatóak voltak az átlag filmzenehallgató számára, mivel azok nemegyszer túlontúl masszívak voltak. Jackman viszont jól elsajátította a Zimmertől tanultakat. No persze nem annyira, hogy eredetiséggel vádolhatnánk, hiszen a műfajban jártas hallgató tisztában van vele, hogy a score mely része melyik korábbi RC-s munkából lett átemelve, de ez nem kisebbíti a szerző érdemeit, hogy zenéje nemcsak sokat tesz a látottakhoz, de a legtöbbször a négyzetre is emeli azokat.
Ez leginkább a fiatal Magneto egyszerű témájában érzékelhető. Vaughn végig szorosan felügyelte a zenei munkálatokat, és részben ez az egyszerű, de határozott motívum is neki köszönhető. Jackman ugyanis egy komplikáltabb témában gondolkodott, annak viszont szinte teljes egészét kikukázta a rendező, és az egésznek csak a magját hagyatta meg a komponistával, azon egyszerű okra hivatkozva, hogy a karakter dühös, és ezt a mérhetetlen haragot az a pár hang tökéletesen kifejezi. Sőt, a szerző olykor már hajlamos túlzásokba esni, és olyankor is túlvezérelni a témát, amikor Michael Fassbender egyszerűen csak összeráncolja a homlokát (gyakran tesz így). Erre a legjobb példa a(z egyébként zseniálisan) lassan építkező, majd kiteljesedő „Frankeinstein’s Monster”, de remek feldolgozásait hallhatjuk a témának a „”Not That Sort Of Bank”-ben, vagy a rosszul szétszabdalt „X-Men” – „Magneto” kettősben, melyben egy egyszerű, de nagyszerű megoldásként pár pillanatra egyfajta mágneses rezonancia effekttel jelzi Jackman, hogy a mutánsvezér megszületett. Vaughnal úgy látták, hogy az ifjú Eric egyfajda mutáns James Bondnak feleltethető meg, ezért zeneileg is igyekeztek John Barry stílusának a DNS-ét belevegyíteni a karakter zenei leképezésébe, ami az elektromos gitár használatában merült ki leginkább.
Ami miatt az album mégis könnyebbnek hat, az a nyitó, „First Class”-ban megismert, vonósokra, rezesekre és gitárra épülő hősies téma. Ez a derűs, optimista, ugyanakkor hősies motívum remekül kifejezi Charles Xavier, valamint fiatal és bohém tanítványait, ezzel is ellensúlyozva Magneto zordságát. Azt lehet mondani, hogy ahogyan a két karakter nézetei folyamatosan ütköznek a filmben, úgy vív egymással harcot a két téma is, hol Xavieréké kerül előtérbe – mint a kissé Rockysan gitárnyúzós „X-Trainingben” - hol pedig Eric-é (a fent említett tételek valamelyikében).
Ezen kívül még készült két apró motívum. Az egyik leggyakrabban Mystique és Hank kapcsolatát aláfestő egyszerű zongoratéma („Would You Date Me?”, „To Beast Or Not To Beat”), a másik pedig a főgonosz Sebastian Shaw alig észrevehető motívuma, ami sok rokonságot mutat Magnetoéval, de ez természetesen nem véletlen. Ez utóbbit felfedezhetjük a „Let Battle Commance”-ben, amely egyből a szintén Zimmer-tanonc, Ramin Djawadi A titánok harcához írt dallamának a pofátlan nyúlásával indít. Az album maga viszont kevésbé intenzív, mint a filmben, ezért a filmzene rajongó Blu-Ray tulajdonosoknak különös öröm volt a különálló zenei hangsáv, amiből kitűnik, hogy a majd félórás finálé mennyire meg lett csonkítva (pl. „Mutant and Proud”), de például Charles és Erik akciódús első találkozásának aláfestését is okkal hiányolhatják a rajongók az albumról.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=aYXLw8iPv0k[/embed]
Marco Beltrami – The Wolverine (2013)
Mivel Farkas első különálló filmje finoman fogalmazva sem volt osztatlan siker, merész volt a népszerű karakternek még egy különálló filmet szentelni. Azonban az előjelek kedvezőek voltak. A rendezői székben kezdetben Darren Aronofsky ült, a cselekmény pedig japánban játszódott volna, de a rendezőnek családi okok jöttek közbe, így a helyére James Mangold ült, aki egy sokoldalú, de minőségi iparos rendező, így a sajátos környezet ellenére is a film nem lett sokkal jobb, mint elődje.
Mangold híres arról, hogy sohasem dolgozik ugyanazzal a komponistával, így a műfaj rajongói kíváncsiak voltak, hogy ezúttal ki lesz a kiszemeltje, mivel legutóbbi két munkájához, a Börtönvonat Yumába-hoz Marco Beltrami szállított egy egészen az Oscar-jelölésig jutó aláfestést, míg a Kéjjel nappalhoz John Powell komponált latinosan könnyed talpalávalót. Érdekes mód Beltramira esett a választása, aki egyrészt duplázhatott a rendezővel, másrészt Powellhez hasonlóan a számára sem volt ismeretlen a szuperhősök világa, mivel a Pokolfajzat első részéhez is ő komponált nem túl maradandót. Maga Beltrami pedig nem nevezhető éppenséggel A-listás komponistának, mivel zenéi általában nehezen fogyaszthatóak, nem kifejezetten mainstreamek, még a legutóbbi két Die Hardhoz írt remek muzsikái sem, igaz ez a szériára korábban is igaz volt. Viszont ez megadja neki azt a luxust, hogy az ember nem vár tőle különösebben semmit, így maximum csak kellemesen csalódhat. Ez utóbbi most nem adatott meg.
A szerzőnek idén ez már a negyedik munkája, de a Die Hardot leszámítva mind az Eleven testekhez, mind a Z világháborúhoz írt zenéi gyengék lettek, és ebbe a sorba nyugodtan beállítható az adamantium betyár aláfestése is. Ami viszont különösen fájó, hogy nincs egy valamire való főtémája, ami egy szuperhősmozi esetében különösen nagy baj. Van egy két hangos, hol harmonikán, hol más fúvósokon előadott motívum, és az album végére kapunk egy igazán kellemes, de lényegtelen főtémát a „Where to?” című számban. Ezt leszámítva az album egésze egy teljesen jellegtelen maszlag, amiben csak néha kapjuk fel a fejünket, mint például a keleti ütősöket is bevető „Logan’s Run”-ban, vagy a kissé Die Hardos hangulatú „Bullet Train”-ben. Annyi viszont Beltrami javára írható, hogy Gregson-Williamsszel ellentétben az ő szerzeménye a főtéma hiányának ellenére sem csapong úgy a megoldásait tekintve, így egységesebb képet mutat, a manapság filmzenékben ritkán hallható szájharmonika használatáért – mint például az „Abduction”-ban is – pedig egyértelműen piros pont jár a sok fekete mellé.
Ha az eddigi zeneszerző „Man”-eket (Kamen, Ottman, Jackman) nézem, akkor egyértelműen a Zimmer-tanítvány könnyed megközelítését preferálom, de érdekes mód Ottman munkája hiába kiforrottabb Kamen zenei káoszánál, utóbbi munkája közelebb áll a szívemhez. A széria eddigi mélypontját egyértelműen Gregson-Williams és Beltrami hozta fej-fej mellett, mégha munkáiknak vannak kifejezetten értékelhető, élvezetes pontjaik is. Powell ezzel szemben továbbra is tartja a sorozat legjobb zenéjének a titulusát (habár a legélvezetesebbért már Jackmannel kellene megvívnia), de nem valószínű, hogy Az eljövendő múlt napjai zeneszerző posztját ő töltené be, mivel a rendezői székben ismét Bryan Singer foglal helyet, John Ottmannek ennél fogva pedig már bérelt helye van a stábban. Így amellett, hogy elsőként duplázhat a komponisták közül, tíz év után továbbgondolhatja egykori szerzeményeit. Reméljük, meglesz benne az a szükséges plusz.