A Hold

Mikor sötétség kúszik az útszéli fákra,
a kavargó feketeségben egy lovas vágtat.
Hátasa csapzott, ő maga félig holt,
mögöttük egyre feljebb kúszik a bánatos telihold.
Szomorúan les emberre, s lovára,
kik haladnak rendületlenül a sötétség dacára.
Gyermek sikolya tör a lovas felé,
kinek ettől ereiben meghűl a vér.
Űzi lovát, ahogyan csak lehet,
mert ki az imént rikoltott, az ő gyereke.
Látja már fiát, aki az út porában fekszik,
az árnyak őt soha el nem vihetik.
Elragadtak tőle már Istent és hazát,
de nem adja nekik egyetlen szem fiát.
Utolsó lendülettel a démonok közé ront,
fölötte biztatásképp növekedni kezd a Hold.
Sárga tányérjából sugarak csapnak,
a sötét lények ettől szörnyet halnak.
Apa és fia egymás karjaiban fekszenek,
a férfi szeméről könnycseppek gördülnek.
A gyermek karjai ernyedten lógnak,
lelkének apró lángja kihunyóban.
Keserűn tekint rá az óriási Hold,
az apró fiú jó barátja volt.
Még csak el sem búcsúzhatott,
hisz hamarosan vár rá a horizont.
Nem látja többé szeretett barátját,
kivel oly sokszor szórakoztatták egymást.
Utolsó erejével kinyúl feléje,
hogy arcát simogathassa fényével.
Amint a fénycsík az apró archoz ér,
a fiú gyenge ereiben megindul a vér.
Az apa csak néz, ilyen csodát még nem látott,
Nyugaton pedig mosolyogva bukik alá a Hold.

Oldalak: 1 2