Általában két nagy hibába esnek bele az emberek, ha szerelmesek (persze valójában többe, de az analógia kedvéért maradjunk ennél a számnál): hogy meg tudnak valakit változtatni, és hogy meg tudnak változni. Az ifjú pszichiáterre, Dr. Harleen Quinzelre ez hatványozottan igaz, noha szakmai bizonyítási vágya megelőzte a gyengédebb érzelmeit. A Harley becenevet viselő csinos nő meg van győződve róla, hogy elméletével képes véget vetni a Gothamet mételyező őrületnek, amellyel nem csak magának bizonyíthat, de azoknak is középső ujjat mutathat, akik irigyek rá. A siker érdekében viszont az Arkham Elmegyógyintézet legveszélyesebb ápoltjainak elméjében kell kutakodnia maga Bruce Wayne támogatásával, noha Batman figyelmezteti őt a tervének veszélyeire.
Bár a hátborzongató hely többi "vendége" is a frászt hozza ambiciózus doktornőnkre, valójában egyetlen szélsőséges személy van, akinek őrületét már azelőtt a saját bőrén tapasztalja, hogy átlépte volna Arkham küszöbét. Harleen meg van győződve róla, hogy Joker - vagy nevezzék bárhogy, hiszen eltérő meséket ad elő a személyéről - a tökéletes alany a kutatásához, és minél több időt tölt el a férfival, szavai annál mélyebbre hatolnak az elméjébe és a szívébe egyaránt.
Quinzel lényegében úgy viselkedik, mint azok, akiket elraboltak: a félelme és dühe átcsap elfogadásba, majd pozitív érzésekbe, tulajdonképpen a Stockholm-szindróma egy bizonyos fajtájának is nevezhetnénk azt, amin keresztülmegy. A popkulturának hála már azok is tisztában vannak vele, hogy Harley Quinn mivé válik Joker hatására, akik egyetlen sztorit sem olvastak, viszont egészen megdöbbentő, zsigerig hatoló az, ahogy a doktornő személyisége pár hét alatt megváltozik. Vagy talán csak szabadjára engedi azt, ami mindig is benne lakozott és a bűn bohóchercege valójában levágta róla a társadalom béklyóit?
A háromrészes Harleen-minisorozatot magába foglaló kötet egy folyamatosan építkező, keretbe foglalt remekmű, amelyben mindannyian tudunk találni valamilyen azonosulási pontot, mivel a képregény több komoly humán problémával is foglalkozik, nem csupán Harleen átalakulásával. A bűnözők rehabilitása, az önbíráskodás, a vélt vagy valós előítéletek, a szabályok felrúgása, a tömegbe verődött emberek állatiassága vagy éppen a szerelemből elkövetett bűncselekmények súlyossága mind megjelennek valamilyen formában.
Nem nehéz azon kapnunk magunkat a képregény lerakása után, hogy még napokkal később is egyik-másik felvetésen törjük a fejünket, amely egyrészt Stjepan Šejic magával ragadó történetmesélésének és hol elgondolkodtató, hol humoros szövegeinek (melyben közrejátszik a magyar fordító, Sepsi László is) köszönhető, másrészt az ő nevével fémjelzett rajzok is mesterien erősítik fel a hangulatot vagy tekernek lejjebb a vérnyomásunkon, mikor melyiket kell. A szövegbuborékok stílusa, a panelek elrendezése és mennyisége, valamint a karakterek mérete és elhelyezése mind-mind a hangsúlyozást szolgálja és az erős atmoszférát építi, valahogy így kell ezt.
A Vízió után ismét egy bitang erős képregénnyel jelentkezett a Fumax, ezúttal a DC Black Label vonalához nyúlva, a Harleennek pedig egyértelműen ott kell lennie az év legjobbjainak listáján.