Mi ad értelmet az életünknek? Ha megállítanánk az utcán öt járókelőt, vagy találomra ráböknénk öt filmre, valószínűleg mindegyik más válasszal szolgálna a kérdésre, egyvalami azonban szinte biztosan szerepelne a megoldások között: a család. A fogalom viszont nem mindenkinek ugyanazt jelenti, számos definíciója van, és egyaránt magába foglalhat vér szerinti hozzátartozót és idegent is. Sokan vágynak arra, hogy maguk is egy ilyen puzzle elemei legyenek, és nem csupán a hús-vér egyének: a technológia fejlődésével a művészek egyre többször játszanak el azzal a gondolattal, hogy a "megelevenedett" gépek vajon képesek-e érezni? És ha igen, ez a mechanika csupán az áramkörök szüleménye vagy túlnő a mesterségességen? Ezt az Én, a robot-tól kezdve az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?-on keresztül a Wall-E-ig bezárólag számos alkotó próbálta megfejteni, a Marvel pedig egy képregényes karakteren, Vízión keresztül közelítette meg.
Noha Víziót a Marvel Filmes Univerzum (és Paul Bettany) tette világhírűvé, valójában először 1968-ban bukkant fel a Marvel Comics által kiadott Avengers Volume 1 #57-ben azzal a céllal, hogy Ultron "gyermekeként" elpusztítsa a Bosszúállókat. Persze ennél összetettebb a karakter több évtizedet felölelő pályafutása, mindazonáltal a legérdekesebb aspektusa abból ered, hogy Vízió szintezoid, azaz szintetikus, hozzánk hasonló szervekkel rendelkezik, sokkal több egy androidnál (ezt többek között a WandaVision sorozat is prezentálta). Bár létezésének oka a pusztítás, az élet megóvása válik a fő céljává. Azonban bármennyire is tekinthető a Föld legnagyobb szuperhőseinek csoportosulása egy tágabb famíliának, hősnek lenni végtelenül magányos tevékenység is lehet (már ha nem vagy olyan szerencsés helyzetben, mint például a Fantasztikus Négyes).
"Vízió emberré szeretne válni, és nincs emberibb dolog a családnál" - így szól a Tom King által írt képregény felütése, amelyben a karakter visszatér abba a laborba, ahol megteremtették és ahol eleve elrendelt végzetével szembeszállt. Itt épít magának saját szintezoid családot: a feleségét, Virginiát és a kamasz ikreit, Vivet és Vint. Ők nem csupán külsőleg hasonlítanak rá, de erejét is örökölték és mindennél jobban vágynak arra, hogy beilleszkedjenek az átlagos polgárok közé, hogy a lehetőségekhez mérten "normális" életben legyen részük. A vágy azonban egyre többször csap át megszállottságba, az eszmei képnek való megfelelni akarás görcsösségig fokozódik, és mindez apránként növekvő erősséggel rengeti meg a Vízió-csapat kártyavár-alapokon nyugvó idilljét. Számunkra annyira hétköznapiak az olyan dolgok, mint a közös vacsora, a szomszédokkal való csevej, az iskolába járás vagy a háziállatok tartása, mint a levegővétel, Vízióék viszont úgy tekintenek minderre, mint újszülött a környezetére: ismeretlen, felfedezésre váró csodaként.
Persze nemcsak a lét szépségeiből, hanem annak viszontagságaiból is bőven kijut nekik, ami által teljes ízelítőt kapnak az emberből, viszont az imputok értelmezésében és az azokra való reagálásban rejlik a lényeg. Megtapasztalják a boldogságot, a gyarlóságot és a félelmet is, eközben pedig rajtuk keresztül magunk is elmélázunk a saját sikereinken, botlásainkon, érzelmeinken és vágyainkon. Talán elsőre nem úgy tűnik, de a történet valójában komplex, Tom King előre és visszautalva pakolja össze számunkra egy érzelme(in)kből gazdagon táplálkozó kirakós darabjait, amelyek még a kötet letétele után is garantáltan hosszú ideig a gondolatainkban maradnak majd elszórva.
A szöveg gazdag gondolatisága pedig Gabriel Hernandez Walta és Michael Walsh nagyszerű rajzaival éri el teljes jelentőségét: az impozáns látványvilág, az érzelmeket néha felerősítő, máskor tompító színösszeállítások, a fejezetek átvezetéseként szolgáló borítók és a panelek kompozíciója hol komoly atmoszférát, hol játékos légkört, hol thrillerekbe illő hangulatot kölcsönöz a jeleneteknek. Ráadásul végig érezhetünk egyfajta kettősséget azáltal, hogy a rajzolók embernek látszó, de emberidegen részletekkel - például a sci-fiket idéző arcvonásokkal - felvértezett karaktereket tesznek a középpontba, amely kettősség egyszerre párosul reménnyel és reménytelenséggel.
A Víziót az utóbbi évek egyik legnagyobb érzelmi hatással rendelkező és legemberibb képregényének éltem meg, amelynek élvezetéhez nem szükséges ismerni sem a címszereplőt, sem a Marvel világát (viszont akik ismerik, azoknak plusz rétegek nyílhatnak meg). Ezek nélkül is képes átadni egy olyan emocionális löketet, ami alaposan elgondolkodtat erről az élet nevű dologról és tud olyat mondani a család fontosságáról, amit még nem koptattak szárazzá az évszázadok.
Megjegyzés: a megszokottól eltérően az előszót érdemes a képregény elolvasása utánra hagyni, egyfajta búcsúként szolgálhat attól az élménytől, amit Kingék átadtak. Majd megértitek, miért.