A Pokol tizedik bugyra

Visszazuhanok. Lehunyom a szemem, pár pillanatig még pihenek. A hallásom közben rendbe jön. Csend van, ám a távolban mintha csata folyna, tompán fegyverropogás hangját hallom. Újra kinyitom a szemem. Sikerül felülnöm. Körülnézek. Valamikor egy park lehetett itt. Most mindenütt romok, kidőlt fák, felperzselt fű. Az ég lángokban áll. Vér festi vörösre a Nap alját. Megmozgatom a lábaim: mostmár engedelmeskednek. Felállok. A táj kietlen és lepusztult, távolabb összedőlt épületek maradványai. Elindulok. Nem tudom merre, csak megyek egyenesen előre valamiféle úton. Sűrű por és kőtörmelék borítja. A fejem zúg. Nem tudom, hogy hol vagyok. Nem tudom, hogy ki vagyok. Csak megyek előre. Mindenfelé holtak hevernek. Katonák és egyszerű polgárok. A halál szaga megtölti a levegőt. Kavarog a gyomrom. De lépkedek tovább, egyenesen előre. Egy szobor talapzatához érek. Csupán a maradványait találom szétszórva a talajon. Nem tudom mit ábrázolhatott, ám mégis, egy pillanatra különös érzés kerít hatalmába, s belesajdul a szívem. Irányt váltok, jobbra indulok. A látvány nem változik. Pusztulás és dögszag. Ez a hely városnak tűnik. Valamikor legalábbis az lehetett. Ma már csak egy kiszipolyozott, elpusztított, kísértetjárta hely. Kiérek a parkból. Valószínűleg a főutcán lépdelek. Az épületeket a felismerhetetlenségig megrongálták. Az úton és a járdákon autók állnak. Mind üres. Bár néhányban még ott a hajdani sofőr bomló teteme. A messzeségben még mindig hallom a fegyverek zaját. Most hirtelen csend. Minden elnémul. Váratlanul az égből, a vérvörös felhők közül fénysugár tör elő. Egy szobor maradványai felett oszlopot emel. A maradványok hasonlítanak a parkban látottakra. Odamegyek. Ez jobb állapotban van. Megvizsgálom közelebbről. Emlékek óceánja önti el az agyam. A szúró, lándzsadöfésszerű fájdalomtól térdre roskadok. A fejemhez kapok. Egy ország képét látom magam előtt. Egy egykoron dicső birodalomét. Aztán a birodalom megfogyatkozik. Az lecsupaszított országot farkasok veszik körül. Hazafi hazafi ellen fordul. Testvér testvért öl. Aztán a harc csillapodik. Belefáradnak a küzdelembe. Hogy minden nap minden egyes csatát meg kell nyerniük a farkasok ellen. És egymás ellen. Önmaguk ellen. Könnycsepp gördül végig az arcomon. Képtelen vagyok felállni. Csak térdelek a szobor előtt. Bámulok bele a fénysugárba. Nézem az eget válaszra várva. De választ nem kapok. Hisz magam is tudom jól. Az emberiség gyarló. A lelkünk elkárhozott. Túl későn ébredtünk ennek tudatára. A könnyeim sűrűn patakzanak. Zokogok. Egyedül maradtam. De nem magamat siratom. A tenyerembe fektetem az arcom. Túl késő. A romlásból már nincs visszaút. A Pokolnak állítólag kilenc bugyra van. Hát akkor legyen ez a tizedik: AZ ÉN VILÁGOM!

Oldalak: 1 2