Ahogy hatoltam az erdő belseje felé, folyamatosan Dávid után kiáltottam. Reménykedtem benne, hogy minél előbb elő kerül, hiszen a legapróbb nesz is elemi erővel hasított bele az élettelenség leplébe. Az egyik kiszáradt fa mellett feltűnt egy fehér pólós alak. Azt hittem Dávid az, el is kezdtem rohanni felé. A lábam alatt úgy ropogtak a száraz ágak, mintha csontok törtek volna apró darabokra. Futottam amennyire bírtam, de a póló nem került közelebb, sőt egyre távolodott. A végén már csak valami homályos fehér foltot láttam belőle, aztán ismét eltűnt.
Egyre nyugtalanabb lettem, és ismét kiabálni kezdtem Dávidnak nem foglalkozva azzal, hogy a hangom robbanásként tör utat magának a haldokló vagy teljesen holt fák között. Az egyik száraz tölgy mellett ismét felbukkant a fehér póló sziluettje, mire azonnal odarohantam. Dávid sehol. Helyette a fa ágára kötött fehér rongyot találtam meg. Kétségbeesetten vettem le a helyéről, majd ledobtam a földre. Kezdtem megrémülni. Akkor borultam ki teljesen, amikor egy ismeretlen hang a nevemen szólított.
— Félsz, Zsolt? — hangzott a fák közül.
A hang tulajdonosa lehetett férfi és nő is, lehetetlen volt megállapítani. Annyira emlékszem, hogy volt valami különös abban, ahogy beszélt. Mintha vibrált volna az erdő levegője, miközben hozzám szólt.
— Tudjuk, hogy félsz. Kár tagadni. Ha élve akarod a barátod látni, hagyd el az erdőt azonnal!
Ez volt az a pillanat, amikor ész nélkül kezdtem rohanni kifelé a fák közül. Nem érdekelt merre megyek, csak rohantam, ahogy a lábam bírta. Egyszer sem fordultam hátra, de éreztem, hogy valami figyel. Hirtelen megpillantottam a napfényt az erdő szélén. Kiléptem a fák közül, és megláttam Dávidot, ahogyan ott fekszik eszméletlenül a fűben. Odarohantam hozzá, megnéztem, hogy él-e. Lélegzett. Próbáltam felkelteni, de nem sikerült. Egy ideig próbálkoztam, de végül elnyomott valami különös fáradtság. Akárhogy próbáltam ébren maradni, nem sikerült. Végül elragadott az álom.
Egy kórházban tértem magamhoz. A kórteremben egy nővér takarított épp, amikor észrevette, hogy ébren vagyok, elszaladt. Néhány pillanat múlva egy orvossal tért vissza, aki meglepődve tekintett rám. Próbáltam megszólalni, de a szám ki volt száradva. Nagy nehezen sikerül egy szót kipasszírozni magamból.
— Vizet!
A kérésre a nővér rögtön ott termett mellettem és megitatott. Miután elment mellőlem, az orvosra szegeztem a tekintetem.
— Hol vagyok és mi történt? — kérdeztem.
— Nos, csak röviden vázolnám fel a lényeget, mert el kell végeznem magán jó pár vizsgálatot. Zsolt, ön három évig feküdt itt kómában. Egy erdő szélén találtak magára a barátai.
Mindenre számítottam, de erre nem. Az erdőben tapasztaltak tisztán jelentek meg előttem, csupán arra voltam kíváncsi, hogy mi történt Dáviddal.
— És mi a helyzet a másik sráccal?
— Milyen másikkal? — kérdezte az orvos.
— Amikor kiértem az erdőből, ott feküdt Dávid, az a srác, akinek a keresésére indultam arra az átkozott helyre. Eszméletlenül hevert a földön, és valószínűleg én is akkor ájultam el, mert onnantól kezdve minden kiesett.
— Zsolt, nagyon sajnálom, de Dávid halott volt, amikor magukra találtak. Önnek is csak percei lehettek hátra. Kész csoda, hogy egyáltalán életben van.
Kíváncsi voltam, hogy mit is tud pontosan az orvos, de amikor meghallottam, hogy Dávid meghalt, összeomlottam. Csak feküdtem az ágyon, és nem értettem semmit. Azt képzeltem, csak egy rossz álom volt az egész, amit az erdőben éltem át, de a tények mást mutattak. Dávid miattam halt meg, nem tudtam megmenteni. Különös módon már nem érdekeltek a részletek. Csak arra voltam kíváncsi, hogy kik és miért tették ezt velünk. De ahhoz, hogy erre fényt derítsek, vissza kell mennem az erdőbe. Vissza életem legborzalmasabb helyére!