Az első lépések elég nehezen sikerültek, de amint eltűnt mögöttem a falu szélső házának sziluettje, valahogy biztosabban lépkedtem. Persze nem a bátorság miatt, hanem minél hamarabb szerettem volna megtalálni Dávidot és kijutni onnan.
A levegő fojtogató volt, s az óriási csendben még egy gally sem rezzent. Az egész erdőt szürkeség és valami megfoghatatlan komorság uralta. De ezen kívül mást is éreztem, ami kicsit olyan, mint amit egy temetőben érez az ember. Az elmúlás jelei mutatkoztak mindenen. Ősöreg tölgyek, fenyők és akácok magasodtak azon az alig tízhektáros területen. A fák többségén a tavasz beköszöntekor már nem is sarjadtak levelek. Az ágak úgy meredtek az égre, mint fehér csontkezek seregei. Az ember gyermeke azt gondolná, hogy egy ilyen érintetlen erdőrészben hemzsegnek az állatok, de itt az üresség szinte már félelmetes. Egy árva madarat nem látni benn az erdőben, de még csak a környékén sem. Az erdő halott volt. Mégis úgy éreztem van valamilyen ősi hatalom, valami titokzatos erő, ami a korhadó fák között várakozik...(Tovább)