Hirdetés

Sorozatkritika: WandaVision

|

Szuperhősök, konzervnevetés és kísérletezés Marvel-módra.

Hirdetés

Vélekedjünk akárhogyan a Marvel-filmekről (szigorúan a Marvel Filmes Univerzum mozijait tekintve), azt nehezen lehet elvitatni, hogy mindig próbálkoznak és igyekeznek valami újat letenni az asztalra. Szándékuk többnyire, hogy valahogyan felrázzák a nézőközönségüket olyan formai jegyekkel, amiket azelőtt még nem nagyon használtak ezekben a filmekben. Ezek a formai jegyek lehetnek a paranoia-thrillerekből eredeztethetők (Amerika kapitány: A tél katonája), űroperába hajlók (A galaxis őrzői 1-2), vagy klasszikus, régivágású kalandfilmek (Amerika kapitány: Az első bosszúálló). A WandaVision esetében pedig a sitcomok világával bolondították meg az alapképletet. Hogy milyen sikerrel tették ezt meg? Nézzük csak meg!

Hirdetés

Habár a pár héttel ezelőtti pilot-kritikámban már ismertettem a történetet, röviden vegyük át újra, miről van szó: Wanda Maximoff (Elizabeth Olsen) és Vízió (Paul Bettany) együtt élik gondtalan (vagy legalábbis gondtalannak ható) hétköznapjaikat. Életük mindennapjai sitcomokként épülnek fel, azok minden stílusjegyével együtt. Az idilli külcsín mögött azonban szép lassan felsejlik valami, ami az egészet idézőjelbe teszi és kérdőjelet tesz minden mögé. Maga a tény, hogy Vízióról tudjuk, hogy meghalt a Thanosszal vívott küzdelem során, eleve sejtette velünk, hogy valami nincs teljesen rendjén azzal, amit látunk. A sorozat egyik legfőbb csapásvonala pedig épp az, hogy lassan, de biztosan felfejtse a mögöttes indokokat, machinációkat és hogyanokat. Ezzel pedig simulékonyan illeszkedik a választott heti bontásos sorozat-formába, amely lehetővé teszi, a sejtelmes cliffhangerekkel való kanapéhoz láncolását a nézőnek. Hogy aztán hét-nyolc héten keresztül vissza-visszatérjen ebbe a világba.

Ahogyan azt már az első epizódokban, illetve a hivatalos szinopszis olvasásakor sejthettük, a gyászfeldolgozás jelentős szerepet játszik a sorozat egészében. Ez az a tematika, amely végighúzódik a harminc-negyven perces epizódokban és ez az a tematika, amelyre többnyire felhúzták a karaktereket és azok mozgatórugóit. Hősnőnk szerelme elvesztését és az abból fakadó fájdalmát szeretné leplezni és valahogy meggyógyítani azzal, hogy felhúz maga köré egy falat, mely egy külön valóságnak felel meg és amely aztán feledtetheti a veszteségét. Ez a világ megfelel a klasszikus sitcomoknak, alánevetéssel, habókos karakterekkel és miegymással, amelyben minden konfliktus nevetéssel ér véget és amelyben bármit ki lehet javítani. Traumafeldolgozás szuperhős-módra, mondhatnánk és valóban izgalmas már maga a gondolat is, hogy egy ilyen bohókás, vicceskedő kosztümbe bújtatva foglalkozzon az MCU azzal, milyen érzés elveszíteni valakit és hogyan lehet mindezt feldolgozni. Nem feledtetve azt a tényt, hogy az Ultron korában először szerepeltetett karakter a potenciálisan az egyik legizgalmasabb és leggyötörtebb figura ebben az univerzumban, és igazán megérdemli, hogy végre érdemben foglalkozzanak vele.

Ezt a Wanda által teremtett optimális, idilli otthont az epizódok előre haladtával egyre inkább és inkább megzavarják bizonyos külső tényezők. Ezek a tényezők minket nézőként is folyamatosan kizökkentenek a kényelmi pozíciónkból és emlékeztetve vagyunk konstans arra, hogy ez az idill csupán látszólagos. Az első epizódokban a sorozat egyik legnagyobb erőssége ez a bizonytalanság és az ezzel együtt járó vérfrissítés a Marvel-produktumokat illetően. Tekintve, hogy a Marvel-filmeket az utóbbi időben egyre gyakrabban érték olyan kritikák, amelyek a kiszámíthatóságot és a biztonsági játékot rótták fel nekik, kifejezetten jól jött, hogy képesek voltak hétről-hétre felcsigázni engem, mint nézőt és hogy elérték, találgassak, agyaljak azon, hogy vajon mi lehet a látottak hátterében. És itt nem csupán a már említett cliffhangereket lehet felhozni, hanem ténylegesen azt, hogy a széria módszeresen elrejtett különböző kis nyomokat, melyeket jó móka visszafejteni és találgatni, melyik mit jelenthet.

A WandaVision minden epizódja más és más korszak sitcomjai előtt emeli meg a kalapját, ami szórakoztató és megannyi humoros momentumot szül - ennek folyamodványaként kitűnő alkalmat biztosít ez a forma arra, hogy a karaktereket is kitessékelje kicsit komfortzónájukból. A fültől-fülig mosolyoktól kezdve, a túltolt érzelmi reakciókon át egészen a negyedik fal áttöréséig (külön figyelmet érdemel ebben a tekintetben Vízió) van itt minden és ezek a momentumok tényleg mulattatóak, hovatovább: cukik. Mondjuk ki, egész egyszerűen jó nézni azt, hogy a Marvel szereplői láthatóan ilyen szuperül elvannak ebben a közegben és innentől kezdve el tudnám képzelni azt is, hogy más-más karakterrel is ilyen szabadosan bánnának el az alkotók (függetlenül attól, hogy ez a forma és ez a stílus nyilvánvalóan Wanda szuperképességéből és személyiségéből fakad).

Ám ahogy írtam, a látszat, az illúzió szép lassan töredezni kezd a finis felé közeledve és ez az a pont, ahol a WandaVision igazán kezdi felfedni magát. Mivel az elejétől fogva kérdéseket és sejtelmes jeleket kapunk, értelemszerűen várjuk a befejezést és azt, hogy mindenre fény derüljön, de mindeközben egyre inkább az volt a benyomásom, hogy az alkotók több kedvüket lelik abban, hogy rejtélyesek legyenek, minthogy megoldást és kielégítő válaszokat nyújtsanak. Habár a S.W.O.R.D. ügynökeinek nyomozása is okozott szórakoztató pillanatokat, ezek a jelenetek már inkább voltak "csak" amolyan kötelező körök és bár alapvetően jópofának hatottak, inkább a "generikus" jelző jut róluk eszembe. És míg örültem ugyan az olyan visszatérő arcoknak, mint Darcy (Kat Dennings még mindig üdítő színfolt tud lenni), vagy mint Woo (akit még A Hangya-filmekben ismerhettünk meg), az új arcokat elnézve inkább az volt a benyomásom, hogy azért tették őket bele, hogy később még többet tudják szerepeltetni bizonyos filmekben. Ebbe a szerepbe sikkad végül a Teyonah Parris által megformált Monica Rambeau, akinek több az átvezető szerepe, mintsem érdemi funkciója és mindent egybevetve nem láttunk mást, mint hogy kapott egy eredettörténetet, amelynek elvételével nem szenvedett volna kárt a sorozat szövete. Ugyanakkor a Joshn Stamberg alakításában felbukkanó S.W.O.R.D.-igazgató sem járt jobban, jelenléte kimerül annyiban, hogy hozza a simulékony, törvényes keretek között megbúvó gazembert.

Szerencsére a két húzónév, Elizabeth Olsen és Paul Bettany akárhányszor színen vannak, képesek emelni a látottak nívóját és nem túlzás ha azt mondom, kettejük közötti kémiának köszönhet a legtöbbet ez a sorozat: habozás nélkül elhiszem nekik, hogy odavannak egymásért, elég egy-két pillantás, vagy verbális játék és viccelődés és a varázslat kész. Mindketten zseniális színészek és mindkettejük ugyanolyan könnyedén helytáll mind a humorosabb, mind az akciódúsabb, mind pedig a drámaibb jelenetekben (bár Olsennek azért ebből a szempontból hálásabb a szerepe, neki több, érzelmileg komplexebb jelenetet adott a script). Ezen azonban már nem csodálkozok: az MCU mindig is kiemelkedően jó volt abban, hogy példásan jól válassza ki színészeit a nagyobb szerepekre. Ahogyan Chris Evans, Robert Downey Jr., vagy éppen Chris Hemsworth, úgy Olsen-t és Bettany-t is nagyon szívesen nézem, hogy mit kezd éppen a maga karakterével és hogy milyen irányba viszi.

A WandaVision - kiváltképp a vége felé - nem szűkölködik az érzelmesebb jelenetekben (valamint egy emocionálisan igen hatásos epizóddal is rendelkezik), ahogyan összességében potenciálban és szellemességben sem, de úton-útfélen kicsit mintha elfelejtené, hogy honnan jött és mi volt az igazi célkitűzése. A cselekményt rendre megbontja nézőcsalogató cameókkal, hogy aztán kiderüljön róluk, hogy nem többek trollkodásnál, valamint olyan fordulatokkal, amelyek hatására a hangsúly eltolódik a személyes drámáról valami másra. Ez utóbbira a legjobb példa Kathryn Hahn meglepetés-karaktere, (Hahn egyébként imádnivalóan parádés elánnal formálja őt meg), ami engem személy szerint egyszerre villanyozott fel és okozott csalódást. Felvillanyozott, mert szerettem ezt a színésznőt ilyen szerepben nézni és tetszett, hogy megleptek vele, más részről csalódást keltő volt, mert innentől kezdve tényleg elkanyarodtunk a gyászfeldolgozástól afelé, hogy Wandának egy kvázi újabb, bővített eredettörténetet tálalják. Sumákolásnak éreztem és felszínkapargatásnak.

A Marvel ugyan most is jó abban, hogy szimpatikus kiállásával, humorával és színészeivel feledtessen, elfedjen, illetve kompenzáljon dolgokat, hogy előrevetítsen más történéseket és filmeket (helló Strange), de mindez hosszútávon a funkcionális, hatásos történetmesélés rovására megy. Szerettem volna, ha jobban kifejtik Wanda tragédiáját, ha a ránehezedő bűntudatot és fájdalmat élőbbé teszik, ha Vízió és az alteregója(?) között feszülő ellentétet kicsit jobban kiterítik és ha kifuttatják valahova, ahelyett, hogy nyitva hagynák az ajtót, hatalmas kérdőjellel rajta. Szerettem volna azt is, ha engem, mint nézőt jobban kiszakítanak a komfortzónámból és nem csak látszatra teszik ezt (e tekintetben az első néhány epizód még többet ígért). A finálé persze így is meghatóra sikeredett, ezt egy percig sem tagadom, az akciók a maguk effekt-orientáltságával együtt is kielégítőnek hatottak, ahogyan az is aranyos volt, hogy akarva-akaratlanul a Hihetetlen családot is megidézte (külön öröm, hogy ezt kilencéves unokahúgom is felfedezte, aki hozzánk csapódott az utolsó epizódnál). De nézzem akárhogy, a stáblista legördültével maradt bennem némi hiányérzet és egy olyan benyomás, hogy lehetett volna ebből még jobbat kihozni. Lehetett volna erősebb, lehetett volna több.

Haragudni ugyanakkor mégsem tudok rá nagyon és nem vált ki belőlem rossz érzéseket. A WandaVision inkább okozott kellemes pillanatokat, bosszantót a negatívumaival együtt sem nagyon, vagy csak alig. Sorozatok világába tett kirándulásként mindent egybevetve győztesként kerül ki (ezt pedig a közösségi oldalakon is látható nagy érdeklődés is mutatja), mert végtére is bebizonyította, hogy működik ez a világ a kisképernyőn is, az alkotók pedig képesek arra, hogy ha csak bizonyos kereteken belül is, de kísérletezzenek kicsit. Megéri rászánni az időt, mert van benne fantázia és bármilyen furán is hangzik, alapvetően bájos, vicces, visszafogottan szomorkás és emészthetően drámai sorozat ez. Elszórakoztatott, megnevettetett, meghatott. Problémáival együtt. A szakavatott rajongók ízekre szedhetik az utalások miatt és elteorizálgathatnak arról, mi mit jelenthet az MCU jövőjére nézve. Ha egy hét-nyolc évvel ezelőtt tartanánk, én is így tennék. És ha jönne a következő évad, egészen bizonyosan azzal is ugyanígy ellennék, mint most ezzel. Épp csak nem lepődnék meg, ha nem maradna velem túl sokáig ez a sorozat. 

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Sorozatkritika: WandaVision

Kinek Ajánljuk
  • Akik szeretik a Marvel műfajváltásait.
  • Akik eddig is csodás színésznek tartották Paul Bettany-t és Elizabeth Olsent.
  • Akik szeretik a klasszikus sitcomokat.
Kinek Nem
  • Akik valami többet, nagyobbat vártak volna.
  • Akiket nem lehet becsapni holmi sitcomos mázzal.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.