A 19. század végén járunk, Pennsylvania állam eldugott völgyében, itt áll a Szent Vince Fiúárvaház. A sanyarú sorsú, magára hagyott vagy magára maradt gyermekek szigorú napirend és még szigorúbb, vallási tanítások mentén élik az életüket. Rend és fegyelem hatja át a napjaikat, és ebben a rendszerben a legcsekélyebb kihágásnak sincs helye, minden vétek, még a legapróbbak is büntetéssel járnak.
A Szent Vincében harminc fiú dolgozik, tanul és él egy maroknyi pap figyelő tekintetétől kísérve. A gyerekek közül kiemelkedik Peter, nemcsak magasságát, hanem életkorát és bölcsességét tekintve is a társai fölé magasodik. Régi lakója már az árvaháznak, de semmiképp nem hálátlan, megbecsüli mindazt, amit kap és igyekszik visszaadni belőle, ezért is dönt úgy, hogy isten szolgálatába szegődik. Peter még nem pap, de csak pár lépés választja el a felszenteléstől, ám az ördög ekkor próbára teszi a hitét.
Egy viharos éjszakán egy csapat férfi érkezik az árvaházhoz, a seriff és segítői egy súlyosan megsérült embert cipelnek, akinek a testén mély és csúf vágások, sátánista szimbólumok éktelenkednek. A Szent Vince vezetője pillanatok alatt egy démonnal találja szemben magát, ám hiába sikerül megfékezni a szörnyet, a gonosz erő elszabadul és megfertőzi az árvaház lakóit. A betegség pedig fokozatosan egyre többeket elér, míg végül elkerülhetetlenné válik az összecsapás isten és a démon szolgái közt.
Fracassi nagyon lassan, tényleg oldalról oldalra építi fel azt a nyomasztó, fekete és tapadós hangulatot, amitől nehezen tud szabadulni az olvasó. Ahogy a démoni fertőzés, úgy Fracassi szépirodalmi prózája is szépen, alattomosan kúszik az ember bőre alá. A gyerekek az ördögi suttogástól, mi olvasók pedig a könyv lapjaitól nem tudunk szabadulni. A Fiúk a völgyből azonban nemcsak egy olcsó, zsigerig ható, egyszerű eszközökkel machináló, véres horror, hanem jóval több annál.
Mélyenszántó gondolatok, olyan mondatok hangzanak el, melyeket kénytelen az olvasó megízlelni, megforgatni a szájában, mielőtt továbblapozna. A könyv nem akar népnevelni, nem akar senkit sem megtéríteni. Ha vallásról beszél, ami elkerülhetetlen a témát tekintve, akkor sem didaktikus, nem kényszeríti az olvasót arra, hogy oldalt válasszon, bár tény, hogy nehéz nem a jók mellé állni, de mégsincs meg az a kényszeres, erőszakos lökés, ami egyértelműen kijelöli számunkra az oldalakat. A hátárok képlékenyek és azon kapod magad, hogy bizonyos helyzetekben gyűlölöd a jókat, mert nem azok, és talán érteni véled a gonoszakat.
Hangulatteremtésből csillagos ötös, és az egészhez rengeteget hozzáad az igényes, tényleg szépirodalmi nyelvezet és Uram Tamás fordítása, ettől lesz kissé és szigorúan jó értelemben véve pátoszos és fennkölt, a vallási témához magasan illeszkedő lírai hangulata. Fracassi a szavak és a szereplők mellett a történetvezetéssel is jól bánik, csupán egy-két alkalommal bicsaklik meg a könyv tempója, amikor néha pár oldal a semmiről szól, megakasztja az olvasás lendületét, de a könyv egészét tekintve könnyen megbocsájtható mindez.
Nem vártam, hogy egy horror lehet szép is, mármint a regény, de a Fiúk a völgyből az, és méltó arra, hogy egy lapon emlegessük akár A legyek urával, akár a Semmivel, és nemcsak azért, mert "saját társadalmat és szabályt építő gyerekek" a főszereplők. Fontos kérdéseket feszeget, miközben horrorként is hatásos. Míg Ken Greenhall Pokolfajzata színtiszta nyomasztás, amiben egy csepp reménynek sem jut hely a maszatos feketeségben, addig a Fiúk a völgyből minden pokoljárása ellenére arra tanít, hogy küzdeni és bízni kell. Persze így sem garantált a menekülés, de a megváltás nem is mindig jelenti az örök életet.