Az Agave Kiadó két évvel a könyv eredeti megjelenés után, tavaly elhozta Magyarországra A nappá vált lányt, Shelley Parker-Chan bemutatkozó regényét. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a kötet az év egyik legkarakteresebb, költői hangvételű olvasmánya volt, amelyben az olvasó elmerülhet az alternatív kínai történelemben.
A cölöpöket valóságból ácsolták, ám az épületet már a fantáziára alapozva húzta fel az írónő. Az így felépült házikó pedig oldalról oldalra válik egyre részletgazdagabb palotává, amely egyik sarkában a nagyságot hivatott csillogtatni, a másik végében pedig ragadós masszává sűríti a sötétséget, amibe beleragad mindenki, aki csak a közelébe merészkedik.
A nappá vált lány nemcsak egy fiktív történet, egy kitalált mese, hanem egy fejlődéstörténet is, ugyanis a főszereplő szó szerint senkiből, egy emberszámba se vett lánygyermekből lesz seregek irányítója, országrészek vezetője. Nemcsak leveti, hanem háta mögött is hagyja múltját, azt a sorsot, amit neki szántak. Csu Csungpa megmutatja, hogy ha valamit igazán akar az ember, akkor bármire képes lehet.
Az első könyv zárása úgy lekerekítette a sztorit, hogy miután elolvastam az utolsó szavakat és becsuktam a könyvet, akkor a teljesség érzete fogott el. Nem hiányoltam semmit. Minden történetszál és karakter a helyére került, minden kimondatott, és ha sosem készült volna folytatás, számomra akkor is kiemelkedő és bizonyos értelemben meghatározó olvasmány lett volna. Parker-Chan azonban megírta a nagy sikerű kötet második, immár talán befejező részét.
A sötétségbe fojtott világ ott veszi fel a fonalat, ahol az első abbahagyta, és bár ugyanazoknak a szereplőknek a történetét követhetjük figyelemmel, szinte nincs is új figura a képben, mégis nehéz visszaszokni ebbe a világba. A költői nyelvezet, és az ezt remekül visszaadó magyar fordítás kíván egyfajta éberséget és koncentrációt az olvasótól. Nem lehet csak úgy felületes olvasni, darálni az oldalakat, mert idő kell egy-egy mondatnak, hogy megértsük, és idő kell ahhoz is, hogy újra elolvassuk, ízlelgessük és elraktározzuk.
A nappá vált lány folytatása egy nagy utazás, ugyanis a szereplők folyamatosan mennek és mennek, mindenkinek megvan a maga célja, ahová el szeretne jutni, fizikailag is, és képletesen is, és azt követhetjük nyomon, hogy sikerül mindez, vagy éppenséggel, hogyan buknak el az úton. De ahogy azt a közmondás is tartja, nem a cél, hanem maga a megtett út a fontos, ugyanez igaz A sötétségbe fojtott világra is: nem a vége a jó, hanem az odáig vezető több száz oldal.
Shelley Parker-Chan ismét festői képeket vetett papírra, olyan gondolatokat fogalmaz egyszerű mondatokká, melyeket az olvasónak muszáj értelmeznie, muszáj rajta elgondolkodni, hiszen annak ellenére, hogy hat-hétszáz évvel a mai korunk előtt játszódik a történet, minden megfeleltethető napjaink problémáinak. Mindezt pedig olyan szépen teszi, hogy sehol sem hat direkt utalásnak, szándékos társadalomkritikának, mégis a grabancán ragadja meg a legégetőbb problémákat, keretezi be azokat és ad rájuk egyfajta választ, amivel aztán lehet egyetérteni vagy vitatkozni, de kétségtelen, hogy elgondolkodtatja az olvasóját.
A sötétségbe fojtott világ nem egy tipikus folytatás, nem új problémák jelentek meg a már megismert szereplők számára, és nem azt látjuk, hogy szinte ugyanazokat a köröket futják újra és újra, hanem olyan valódi jellemfejlődésen mennek keresztül, aminek a való életben csak ritkán vagyunk szemtanúi. Parker-Chan bevezet minket az emberek lelkébe, megmutatja, mi van egy-egy kimondott vagy ki nem mondott szó mögött, mit jelentenek valójában a gesztusaink, és hogyan és miért nem menekülhetünk el saját magunk elől, bármilyen nehéz is elfogadni, hogy van, amit nem lehet megváltoztatni.
A regény központi kérdése pedig, ami minden oldalról perzselő hőként sugárzik, hogy mit szabad feláldozni azért, hogy elérjük, amit akarunk? Súlyos, letaglózó a felismerés, amikor egyes szereplők rájönnek arra, hogy az a sok barátság, idő, pénz és élet, meg saját maguk egyre nagyobb része, amit az évek során feláldoztak, lehet hogy minden erőfeszítés teljesen hiábavaló volt. Hol érdemes megállni, egyáltalán meg tud állni egy olyan ember, akinek már tényleg semmije se maradt?
Általában a történetek vége a csattanó, a csúcs, de itt nem, itt nem a regény vége, hanem maga a teljes második kötet lett a tetőpont, méghozzá A nappá vált lány című első rész csúcsa. Az utolsó pár oldal valamelyest rontja az összképet, mert az odáig vezető, megfontolt tempó és szisztematikusan felépített történet hirtelen lezárul és elmarad a várva várt hatalmas összecsapás, de lehet, hogy ez a hiányérzet az, ami kellett, aminek köszönhetően jobban tudjuk értékelni az utat, mint a célt, amiért olyan hosszan meneteltünk.