Hogyan is lehet összefoglalni egy olyan ember életét és pályáját, aki annyi mindent csinált és olyan nagy ambíciókat dédelgetett (és talán még dédelget is), mint Francis Ford Coppola? Hogyan lehet egy ilyen életet belesűríteni egyetlen könyvbe annak minden mélyrepülésével és magaslataival? Sam Wasson kísérletet tett erre, az eredmény pedig egy a teljesség igénye nélküli életrajzi könyv.
Az, hogy a teljesség igényét kizárja az Út a Paradicsomba - A Francis Ford Coppola-sztori, talán nem is olyan nagy probléma. Mert tényleg nehéz lett volna úgy belesűríteni egy ilyen életet egy könyvbe, hogy az ne legyen túl sok, ne kapjunk tőle sokkot, ne legyen az a görcsös szándék, hogy "még ezt is bele kell szőni" és "ez nehogy kimaradjon". Így Wasson egy olyan szerkezetet szánt az írásának, amely főként a Coppola által finanszírozott és megálmodott Zoetrope stúdió keletkezésére és lassú kisiklásának ívére fűzi fel a történéseket, főként azokra a filmekre, állomásokra koncentrálva, melyek alapjaiban rengették meg mind a filmművészetet, mind pedig Coppola belső és közvetlen környező világát.
Wasson időbeli ugrásokkal küszöböli ki a hagyományos, bölcsőtől időskorig standard és bejáratott történetkezelését. Keretes szerkezetével aktualizálja a könyvét azzal, hogy a Megalopolis gyártási munkálataiba is enged egy hajszálnyi betekintést. Ezzel is rámutatva arra, hogy Coppola ugyanaz az ambíciókkal túltelített, szűnni nem akaró izgékonysággal, kreativitással rendelkező rendező, mint a hetvenes években volt. Mert igen, a könyv nagy hangsúlyt fektet arra, hogy emberünk milyen akadályokon viszi keresztül terveit, hogy milyen szellemi és lelki épséget kockára helyező metódusokkal abszolválja történeteit. A kötet nagy részét teszi ki az Apokalipszis most egyszerűnek, amolyan filléres produkciónak induló, majd egyre gigászibb méreteket öltő hagymázas, pokoli víziója. Wasson ezen keresztül tudja leginkább megmutatni azt a Coppolát, aki megrogyik saját vállalásainak súlya alatt és aki nem csak saját magát, de környezetét, a stábját is az őrület szélére taszítja (miközben a feleségével való viszonya is folyamatosan csak romlik).
Elolvasva néhány részletet, az ember csak ámul és nem győzi kapkodni a fejét, hogy micsoda káosz uralkodhatott a forgatáson és hogy ebből a káoszból végül hogyan lett végeredményben az a közel tökéletes mestermű, ami végül lett. A könyv belemegy a Martin Sheennel való együttműködés nehézségeibe is, külön kiemelve egy olyan epizódot, melynek során az alkoholtól teljesen szétcsúszott Sheen a maroknyi jelenlévő stáb szeme láttára omlik össze lelkileg, hogy aztán közben Coppola ezt kihasználva eljuttassa őt ahhoz a színészhez, akire neki szüksége van. Magyarán: kihasználja kiszolgáltatott helyzetét, hogy ez a kiszolgáltatottság és sebzettség a projekt javát tudja szolgálni.
Wasson nem rejti véka alá ezeket a szegmenseket, ez szimpatikus, nem próbál meg minden áron egy szentet faragni a rendezőből, sőt: az általa rajzolt kép komplexitása sokszor egészen meglepő. Egy gyerekkorában lenézett kisfiúból lett nagyratörő és a megalománia jeleit meg- megmutató filmkészítő, akiben mindezek mellett ott van egy olyan ember személyisége is, aki egész egyszerűen alkotni akar és olyan életmódot folytatni, amiben nincs hiánya semmiben (a könyv kitér arra is, hogy sokszor milyen fejedelmi körülmények között tartotta az alatta dolgozókat és a családját - valamint ugye arra is, hogy egy egész borbirtok volt az övé). Alkotói tevékenységével pedig meg nem értettségét akarta kompenzálni valahogy és közben olyan emberekkel körülvenni saját magát, akik őt támogatják és akiket ő maga is szívesen támogat. Nem farag belőle szentet, de ugyanúgy nincsen róla lesújtó véleménnyel sem (sőt, néha már azt éreztem, hogy inkább felmentené őt minden problémásabb megnyilvánulása alól).
Mindemellett érdekes bepillantást nyerni abba az időszakba, amikor a Zoetrope stúdió segítségével próbálta többedmagával (Lucassal, John Miliusszal és még több más emberrel) megreformálni a hollywoodi filmkészítési rendszert, még több kreativitást, szabadságot injekciózva a megfáradt szisztematikába. Nyilván hol több, hol kevesebb sikerrel (külön érdekfeszítő az a rész is, ahogyan Lucast megfesti a könyv - introvertált, visszahúzódó figura, aki csak nagy nehezen tudja végigvinni a THX 1138 című művészibb filmjét).
Egészséges hiányérzetet persze hagy maga után a könyv. Hiszen mégiscsak érdekes lett volna bővebben foglalkozni az olyan filmjeivel, mint a Drakula, vagy az olyan kései darabokkal, mint a Twixt (ez utóbbit persze ugyanúgy említi Wasson, mint egyfajta kísérletet arra, hogy visszatérjen korábbi szabadabb és kísérletezőbb énjéhez a rendező). De a kép, amit nyújt így is bőven ad elemeznivalót, stílusa lazának és szertelennek hat és bár néha elragadtatja magát a költői képekkel, ez olvasmányosságából mit sem von le. Ahhoz pedig mindenképp meghozza a kedvet, hogy az ember amint lehetősége nyílik rá, jegyet váltson majd az Adam Driver által fémjelzett Megalopolisra. Mert ha filmként kudarcot is vall az alkotás, attól tény, ami tény: kevés annyira elhivatott filmkészítő van most Hollywoodban, mint Coppola. És egy ilyen ember munkája mindig érdekes kell, hogy legyen.