Az alábbi mondat abban a jelenetben hangzik el, amelyben Jessica Jones, a magánhekus magát teljesen kiglancolva és kicsípve beállít egy diszkóba, ahonnan egy fél órával azelőtt még kicsapták, mert túl slampos volt a külleme. A kiszólás ugyanúgy szól magának a szituációnak, mint a szexizmusnak és annak a tévhitnek, hogy a nők csak akkor érnek valamit, ha tetszeni akarnak a férfiaknak. Jessica Jones ezúttal sem hazudtolja magát és a Brian Michael Bendis által írt Alias második kötetében is szembemegy minden elvárással, szembeköp minden szabályt, vonatkozzon az akármire.
Persze ne tessék megijedni, az Alias elsődleges célja nem az, hogy a női egyenjogúság mellett ágáljon, ez csupán egy része (hozzáteszem: fontos része) a nagy egésznek. Az első kötettel foglalkozó kritikánkban már leírtuk azt, hogy az Alias sorozat egyik legalapvetőbb ismérve, hogy kötetlenül beszélhet bizonyos dolgokról és kötetlenül meg is mutathatja azokat. Így az olyan, addig a Marvel-féle szuperhősképregényekben tabutémának számító dolgok, mint a szex, kábítószerfogyasztás (oké, ez kilóg a sorból, hiszen a Pókember-szériában egy ízben Harry Osborn kóstolt bele a drogokba), vagy az explicit erőszak és vulgáris kifejezésmód, itt szabadteret kaphattak. Végre. Ennek fényében a taglalt első kötet egy üdítő darabnak bizonyult még így, tizenöt évvel a megjelenése után is. A folytatás pedig ennek fényében még többet nyújt a jóból.
Jessica Jones ezúttal is meglehetősen kényes ügyletekbe keveredik, így most sem maradhatunk megoldandó rejtélyek, felgöngyölítendő ügyek nélkül. Hősünk pedig a legjobb detektívek módjára veti bele magát a nyomozásokba: cigarettafüstbe burkolva, alkoholtól bűzölögve és önmagát sanyargatva. A kötetben két kisebb és két nagyobb történet foglalt helyet. Az elsőben egy kisvárosból eltűnt lány ügyében folyik a nyomozás, a másodikban hősnőnk randizni megy magával a Hangyával, a harmadikban Jameson megbízza, hogy leplezze le a Pókembert, míg a negyedikben a Póknőt kényszerül kiszabadítani egy igencsak kellemetlen szituációból. Habár a történetek között konkrét összefüggés nincsen, a tematikát szem előtt tartva azt szűrhetjük le, hogy bizonyosfajta egység, összetartó erő bizony van közöttük.
Brian Michael Bendis önsorsrontó hősnőjének karakterét ismételten igyekszik elmélyíteni és bár még mindig akadnak kérdőjelek őt illetően (amely kérdőjeleket előre láthatóan majd a harmadik kötetben fogja eloszlatni), mégis sikerül többnek ábrázolni őt, mint egy ócska közhely, egy két lábon járó ön-paródia. Jessica Jones egyik legnagyobb vonzereje még mindig a kérlelhetetlen őszinteség és sebezhetőség, amit az író mindig igyekszik úgy kommunikálni, hogy szimpatikus legyen, de ne képzeljük oda a glóriát a karakter feje fölé. Örömmel konstatáltam, hogy egyre több alkalommal engedte meg magának az író, hogy sokszor akár kedvesnek is nevezhető humorral töltse meg a paneleket, így elkerülve azt, hogy egy öncélúan morózus és agresszívan cinikus képregényt olvassunk. Egyik ilyen példa a dialógus Luke Cage és Jessica között, melyben Cage szexuális élete kerül kibeszélésre (ez inkább pikáns volt), üdítően aranyosnak pedig az a jelenet bizonyult, melyben Jones és Scott Lang randevúzik egymással. Jó alkalmak ezek arra, hogy a karakterrel együtt kicsit az olvasó is fellélegezzen a drámai történések közepette és jobban rá tudjunk fókuszálni a főszereplő egyéb tulajdonságaira, amelyek még fontosnak bizonyulhatnak.
A két nagyobb volumenű történet, mely helyet kapott a kötetben - hasonlóan az első könyvben olvasottakhoz/látottakhoz - a maga módján igyekszik legalább fél lábbal a földön állni. Az első történet, melyben Jones egy lány eltűnése okán nyomoz, klasszikus, jól ismert motívumokkal dolgozik: ismeretlen kisváros, bigott közösség, "mindenki-gyanús"-felállás, abúzust sejtető párbeszédek. Bendis úgy játszik el ezekkel a toposzokkal, hogy meglepő végkifejletet is képes kanyarítani a cselekményszálnak, valamint fáradttá sem válik. Ez részben annak is köszönhető, hogy mondanivalója mai napig aktuálisnak mondható - bőrszín- és szexuális beállítottság problematikája helyett a mutánsok létjogosultsága az, amely pellengérre kerül. Gyűlöletpropaganda hirdetése Isten szavai mögé bújva. Ismerős, ugye? Mutáns vagy homoszexuális, a lényeg ugyanaz. Bendis ebben az epizódban a Csodálatos Pókemberben megvillantott képességét is csatasorba állítja, nevesül, hogy milyen jól beszéli a kamaszok, tinédzserek nyelvét: ezt pedig felhasználja az önazonosság és a fullasztó körülmények közül való kitörés melletti kiállásért. Mindent összevetve egy izgalmas, aktualitásával fejbekólintó és jól megírt történetet olvashattam, amely nagyon jól megmutatta, milyen az, ha valaki egy kis közösségből ki szeretne törni. Nem marad sérülések és áldozatok nélkül.
A Póknő eltűnésének a története is hasonló húrokat pendít meg: itt Jessica Jones az éjszakai diszkóéletbe nyerhet bepillantást. Az önazonosság, mint téma itt is felmerül, de Bendis itt sokkal inkább a fiatalok manipulálhatóságáról próbál beszélni, valamint arról, hogy milyen könnyen kerülhet valaki rossz társaságba. A fiatal Mattie Franklin (alias Póknő) kerül ebbe a hálóba (no pun intended), amikor randizni kezd egy ifjú gengszterrel, aki mindenféle kábítószer segítségével gyorsan magához láncolja a lányt. Ebben az epizódban Jessica Jones-nak nem csak ezekkel a kétes erkölcsű alakokkal kell megküzdenie (akik ráadásul egy mutációt elősegítő drogot szednek, melynek hatására egy ideig természetfeletti képességekre tesznek szert), de saját démonjaival és párkapcsolati nehézségeivel is szembe kell néznie. Bendis itt is őszintén beszél nagyon is valós problémákról úgy, hogy nem válik nehézkessé vagy nagyon didaktikussá - részben azért sem, mert olyan jól ismert karaktereket is felvonultat, mint J. Jonah Jameson (aki Mattie Franklin nevelőapja), vagy Matt Murdock (alias Fenegyerek), illetve Madame Necc és Scott Lang. Az ő jelenlétük egyrészt valamelyest hígítja az összképet (jó értelemben), másrészt ad egyfajta pikantériát az egésznek: bevallom őszintén, még mindig élvezem ezt a világábrázolást, amely ezeket a hősöket, emberfeletti képességekkel bíró figurákat ennyire emberközelin, a maguk hibáival, apró-cseprő gondjaikkal együtt láttatja. Az epizód a férfi-női alá- és fölérendeltségi viszonyt is pedzegeti és Bendis a legkevésbé sem fogja vissza magát. Jones karaktere kvázi cinikus szócsővé avanzsálódik ebben a tekintetben és ugyanúgy kritikával illeti azt, hogy csak a kirúzsozott, miniszoknyás lányokat engedik be egy diszkóba, mint azt, hogy Matt Murdock Luke Cage-nek elárulja a nyilvánvaló titkát (hogy ő Fenegyerek), míg neki nem mondja el (egy ponton ezért "szexista pöcs"-ként titulálja a vak igazságosztót). Meglehet, hogy egyesek számára ez már túlmegy egy bizonyos határon és túlságosan direktté válik, az én szájízemnek azonban tökéletes volt ez a fajta kendőzetlenség és nyerseség, amely áthatja a paneleket. Hasonlóan nyers volt a sztori fináléja is, bár itt főként az ábrázolásmód és annak erőszakossága okából mondható ez el.
Akárhogy nézem az Alias második kötete jó érzékkel és hatásosan vegyíti az aktuális témákat az őszinte, kissé cinikus, de nem túl-cinikus hangvétellel és humorral. Nem fél a rizikós témák explicit ábrázolásától, valamint attól sem, hogy felszólaljon bizonyos intézmények kétszínű volta ellen. A két nagyobb történet közé ékelt két kisebb, oldottabb hangvételű sztori jó döntés volt Bendis részéről: a Jamesonnal való "együttműködés" például zseniális lett mind ötletben, mind megvalósításban (a rajzstílus itt kicsit megtörik, de ez üdítő hatással van a nagy egészre nézve), ahogyan a Hangyával való kapcsolatának ábrázolása is okoz kellemes pillanatokat (és egy esélyt arra, hogy még a legelbaszottabb karaktereknek is kijárhat a happy end). A grafika többnyire még mindig remek, még ha egy-két arckifejezést önismétlőnek is éreztem (ami olykor a kifejezés rovására ment), de Michael Gaydos mindezzel együtt is remek munkát végzett és akadtak zseniálisan megkomponált jelenetek (például a már említett Jameson-epizód mellett a diszkó-szegmens is emlékezetesre sikeredett). Érdemes itt megemlíteni, hogy Gaydos mellett egy kicsi részt a Csodálatos Pókember rajzolója, Mark Bagley is jegyzett, remek kontrasztot nyújtott az ő színesebb, szuperhősösen stilizáltabb stílusa a komorabb összképhez. B*ssza meg, imádtam ezt a képregényt és jöjjön mihamarább a folytatás!
A képregényt Ti is megrendelhetitek a Fumax hivatalos oldalán!