Őszintén szólva, amikor olvastam A király beszéde című könyvet, nem igazán tudtam elképzelni, hogyan csináltak ebből játékfilmet. Mark Louge és Peter Conradi könyve dokumentumjelleggel írja le VI. György király és beszédtanára, Lionel Louge életét és kettejük kapcsolatát – kevés párbeszéd, annál több „mesélés”, sok adat és régi fényképek kópiái alkotják a művet. Ez alapján egy dokumentumfilmet tudtam elképzelni a kötethez, ahol egy tökéletes beszédtechnikájú narrátor felolvassa a két szerző munkájának képernyőre írt változatát, miközben másodrangú színészek hevenyészett némajátékával örvendeztet meg minket a rendező – mindezt egy-egy interjúval, megszólalással színesítve. Összegezve: egy érdekes könyv viszonylag unalmas és átlagos feldolgozását tudtam csak elképzelni.
Saját korlátoltságomat és A király beszédén dolgozók kreativitását bizonyítja a Tom Hooper rendezésében elkészült filmváltozat. A király beszéde megtekintése közben egyre inkább úrrá lett rajtam a pozitív csalódás: a naplókból, családi visszaemlékezésekből és anekdotákból, régi fényképekből és hivatalos iratokból megszerkesztett kötetből sikerült egy olyan drámát forgatni Hooper-nek, amelynek megérdemelten ítélték oda az Oscar-díjat.
A film hitelességére nem nagyon lehet panasz – tekintve, hogy az alapul szolgáló könyv egyik szerzője Lionel Louge leszármazottja, valamint a filmbéli király, VI. György lánya, Erzsébet angol királynő is pozitívan nyilatkozott A király beszédéről. Tény, hogy nem került bele a filmbe minden adat és információ, amit a könyvből megismerhettünk, és annak szerkesztési módját sem követték - de ezt lehetetlen is lett volna élvezhetően végigvinni a filmvásznon. Úgy gondolom, hogy a film inkább kiegészíti, mint feldolgozza a könyvet: az érdekes, de néha azért száraz információk között megmutatja nekünk az embereket, akiket csak elképzelni tudtunk a kötetben leírt emlékek alapján.
A filmben színesebb, emberibb képet kapunk a szereplőkről – akiknek a kötetben elolvastuk az életútját, azoknak arcot és érzéseket ad a film. Ez persze a nagyon jó szereplőgárdának köszönhető, hiszen – véleményem szerint – mindegyikük rendkívül jól alakított. Colin Firth bár mindig szimpatikus volt, most láttam csak, hogy milyen tehetséges: a dadogós Bertie-ből Nagy-Britannia királyává váló VI. Györgyként minden kiejtett szavában megmutatja nekünk mindazt a szenvedést, haragot, félelmet és szorgalmat, ami valóban jellemezhette az egykori királyt. A Lionel Louge szerepét játszó Geoffrey Rush bár jóval idősebbnek tűnik a király kezelésének elkezdésekor, mint ahogy azt a könyv adatai alapján képzeltem, de mégis olyan jól megtalálta a karakter stílusát és jellemét, hogy könnyen megfeledkeztem erről az eltérésről. Végül pedig ott van Helena Bonham Carter - aki az emlékeimben mindig is a Harcosok Klubja madárijesztőszerű Marla-jaként élt - most befurakodott az elmémbe egy másik képpel is, melyen egy elegáns, melegszívű, gondoskodó feleség és királynő. Egy szóval, ha van is torzulás a kötethez képest, az szerintem nem a színészeken múlt…
Nehéz értékelni ezt az adaptációt, hiszen itt nem egy regény került feldolgozásra – így a realitás keretein belül maradt változtatások nem feltétlenül rontottak a filmen. Akinek tetszett a könyv, az biztos élvezni fogja a filmet is. Kicsit másképp, de ugyanolyan érdekesen mutatja meg nekünk annak az embernek nehézségeit, akinek akkor kellett beszédhibás királyként megtanulnia szólni a népéhez, mikor Európa másik felén Hitler hátborzongató szónoki tudásának köszönhetően háborúba tudta sodorni a világot.
Történeti hűség: 7/10
Képi megjelenítés: 10/10
Összesen: 8.5/10