Négy év. Ennyi idő telt el azóta, hogy kezembe vettem A szürke ötven árnyalatát - és azóta sem sokszor fordult elő, hogy olyannyira negatív véleményt kelljen megfogalmaznom egy könyvről, mint ahogy akkor tettem.
Négy év hosszú idő. Azt gondoltam, hogy ennyi elég volt ahhoz, hogy minden előítéletemet a fiókba tudjam zárni, és a filmváltozat premierjének örömére úgy kezdjek bele a folytatásba, hogy ellenérzéseim ne befolyásoljanak már jó előre. Elvégre egy gyenge kezdés nem feltétlenül jár gyenge folytatással, és a szerző is sokat fejlődhetett a második kötetre. A rossz előérzetektől azért sokkal nehezebb feladat megszabadulni, mint ahogyan azt elsőre az ember gondolná - úgy pedig pláne, hogy A sötét ötven árnyalata sajnos nem nagyon szolgált rá a megelőlegezett bizalmamra.
A BDSM még mindig nem ez
Sajnos ez még mindig nem jött össze E. L. James-nek. Nem és nem, ez a könyv még véletlenül sem arról szól, aminek mondja magát. A félrevezetés, az olvasók totális hülyének nézése és az írói felkészülés hiánya még akkor is keserű csalódást kelt az emberben, ha történetesen nem várt sokat a könyvtől. Az Árnyalat-trilógia ugyanis a második részére sem jutott el odáig, hogy legalább csak buta könyv, egy pornó vagy valami közepesen gyenge ponyva legyen: mert az írónő még itt sem szedte össze magát annyira, hogy becsületből most már azért utána nézzen, hogy mi a kutya füle is a könyve központi témája, a BDSM.
A szürke ötven árnyalatánál - a lapokról sütő Alkonyat-fanfiction múlton kívül - az volt a legnagyobb bajom, hogy E. L. James még arra sem volt hajlandó, hogy legalább a szerencsétlen Wikipédia-szócikket végigolvassa a témában - vagy ha igen, nagyon magasról tett rá, amit ott olvasott. A BDSM ugyanis, hiába repkednek a bilincsek, ostorok meg latexcuccok, egy biztonságos kapcsolatot takar, amelyben a felek mindent saját akaratukból és örömükre tesznek, illetve bármikor kiléphetnek belőle.
Ana nem élvezi az alárendelt szerepét. Nem szereti, ha Christian ízlése szerint töltik az idejüket. Nem élvezi. Nem akarja. Egyenesen úgy gondolja, hogy ha a férfi ilyet tesz vele, akkor nem is szeretheti őt. A lány mégis azon kattog végig A sötét ötven árnyalata folyamán, hogy miképpen változhatna olyanná, hogy megfeleljen az alárendelt szerepének. Miért nem tudok egy kicsit nagyobb fájdalmat elviselni a kedvéért? - kérdezi egy ponton. Azért drága, mert nem is kell. Ha nem akarod elviselni, és mégis megteszed a kedvéért, akkor az már nem egy sub-dom viszony, hanem párkapcsolaton belüli erőszak.
Irányításmánia felsőfokon
Christian Grey irányításmániája nem ismer határokat, és ezt maga a könyv is kimondja. A férfi konkrétan lélegezni sem hagyja Ana-t. Teljesen kikattan, ha a lány nem eszik annyit és akkor, mint amennyit és amikor ő akarja. Féltékenységi rohamot kap, akárhányszor egy másik férfi Ana 50 méteres körzetébe merészkedik, vagy ha "túl rövid" szoknyában hagyja el a házat, vagy ha úgy egyáltalán a tudta és engedélye nélkül tesz egy lépést. Belekavar a karrierjébe, és folyamatosan próbálja rábeszélni, hogy ne dolgozzon, mert minek, pénz az van dögivel, éljen inkább egy aranykalitkában. Hiszen én vagyok Christian Grey, és mivel olyan gazdag vagyok, mint Donald Trump, csak sokkal jobban nézek ki, így rögtön el is felejtesz mindent és továbbra is hagyod magad manipulálni, bántalmazni, érzelmileg zsarolni.
És igen, ez van nekünk úgy feltálalva, hogy szívszaggató romantika, meg fülledt erotika - és pontosan ezért is mondom, hogy E. L. James valami eszméletlen módon nézi hülyének az olvasóit.
Íráskészség lvl under -3000
Az pedig már tényleg egy másik dolog, hogy ha még egyszer meglátom leírva, hogy "szent tehén", "belső istennő" vagy "basszantyú", akkor eret vágok magamon. Ez a szentháromság az első részhez hasonlóan most is szerves részét képezi a regény szókincsének, és olyan gyakran olvashatjuk őket, amilyen gyakran csak megengedi azt a szövegkörnyezet - vagy talán még többször is.
A szövegalkotás siralmas. Minden karakter folyamatosan ismételgeti önmagát, százszor mondanak el mindent: egy idő után az előzményekből néha már az első mondat után előre ki lehet találni, hogy mit is fogunk olvasni a következő párbeszédben.
Magának a történetnek - már ugye, amikor nem épp két főszereplőnk folyamatos kamatyolásáról olvasunk - három nagyobb konfliktusa van, mindhárom volt vagy potenciális szeretőknek köszönhető. (Ja, mert persze nincs olyan férfi, aki nem akarná megfektetni Ana-t, illetve csak három nő van az univerzumban, aki nincs elalélva Mr. Grey-től: az anyja, a húga, meg egy leszbikus.) Ez a három konfliktus azonban szinte azonnal súlytalanná válik, amint a katarzisához érne: egyik sincs rendesen kidolgozva, és mindegyik pár oldal vagy bekezdés után pofon egyszerűséggel megoldódik. Inkább csak egy lett volna, de az úgy szépen rendesen, és akkor talán lett volna valami élvezhető ebben a könyvben…
Ezt a könyvet elolvasni…
… időpocsékolás. Komolyan mondom, senki nem adja vissza nekem azt az időt, amit A sötét ötven árnyalatának társaságában töltöttem, úgyhogy csak ezt tudom mondani: senkinek nem ajánlom jó szívvel, aki nem elszánt rajongója a ennek az egész árnyalatos mizériának.