És most nem arra akartam utalni, hogy a legközelebbi mozi irányába rohanjatok meglesni E.L. James "remekművének" legújabb adaptációját (aki akarta, már úgyis abszolválta), hanem meneküljetek, ha olyan pasival kerültök szembe, mint a titokzatosnak és vonzónak hazudott Christian Grey. És nem, nem elsősorban a kis hobbija miatt, hanem - ahogy ez a filmben ráadásul ki is van mondva - a birtoklási vágya, az állandó megfigyelési kényszere végett. Anastasia Steele mindezek ellenére ott marad a férfi(?) mellett, ami mind őt, mind a nézőket hosszú megpróbáltatások elé állítja.
Mielőtt azonban a kedves olvasó rám sütné a prűdség vádját, jobbnak látom tisztázni: James Alkonyat fanfictione (igen, annak indult) ráirányította a figyelmet arra a tényre, ami az internet berkeiben már hosszú évek óta nyilvánvaló és nincs is vele semmi probléma. E szerint a nőknek is szükségük van egy olyan zsánerre, amit egyébiránt már mind jól ismerünk és elsősorban a férfiakhoz szoktak kötni: ezt úgy hívják, hogy pornó. Mert A szürke ötven árnyalata és folytatásai nőknek szánt pornográfiák, amelyekben pont a szexen van a kisebb hangsúly, sokkalta inkább a két "akciót" átkötő átvezető szövegeken. Már ez a része is problémás, hiszen a műfaj nem a történetorientáltságáról, a komplex jellemeiről és színészi játékáról híres, ezen felül a dialógusok színvonala semmivel sem jobb az említett műfajban látottaknál (már ha egyáltalán akad ilyen), nem is beszélve a szereplők neveiről. Azonban ennek egyfajta tündérmesei csomagolása, ahol a szépségnek kell megmentenie a bestiális herceget önmagától és a múltjától már díszesen próbálja eladni az eladhatatlant.
A szürke ötven árnyalata két éve - jelen írás tárgyával ellentétben - még nem volt (teljesen) vállalhatatlan: megvolt az újdonság varázsa, a tiltott gyümölcs érzése, emellett Sam Taylor-Johnson mozija filmként ügyesen próbálta leplezni azt, hogy az ég egy adta világon semmilyen történet, vagy általános narratíva nincsen, elvégre minek is az? James kisasszony ki is bukott ezen, hogy az ő realista S/M mesterművébe így belepiszkáltak, így hamar kiutálta a rendezőt is a folytatásból és kis híján a férfi főszereplőt is. Gyorsan a forgatókönyvírói pozícióra beprotezsálta a saját férjét és kerítettek egy új rendezőt, ez pedig meg is látszik a végeredményen, hiába hangoztatják a rajongók, hogy ennek több köze van a könyvhöz.
Mert ha ez így van, az mind az eredeti alkotásra, mind az adaptációra nézve gyalázatos. A folytatás ugyanis általános merénylet a film ellen, akár a művészi, akár az ipari részét nézzük. Nincs érdemi konfliktus, nincs egy narratív ív, amerre tartana az egész, csak szépelgő - de igazán semmit sem mutató - trendi slágerekre összevágott szexjelenetek, amelyeknek az extremitásukkal fel kéne korbácsolni a kedélyeket, nem pedig ásításra késztetni a nézőket. Csupán jött-ment bonyodalmak ütik fel a fejüket, amelyek pikk-pakk megoldódnak és nem vezetnek érdemben sehová, nincs súlyuk, az egyiket pedig kényelmesen áttolják a következő részre, amellyel kevesebb lenne a probléma, ha egy 40 perces brazil szappanoperát néznénk, semmint egy két órás romantikus mozit.
A legszomorúbb az egészben, hogy két alapvetően szimpatikus színész próbálja kihozni ebből a maximumot: Jamie Dornan - a továbbra is nyilvánvaló félrecastingolás ellenére - valahol mégis képes egyfajta szánalomra méltó rokonszenvet ébreszteni Mr. Grey iránt, az más kérdés, hogy az ember először hívna hozzá szakorvost, mintsem hogy alárendelje magát neki. Dakota Johnson most rosszabb helyzetben van, mint legutóbb, de a szürke kisegér "hősnője" esendőségébe néha egy kis céltudatosság vegyül. Az már más kérdés, hogy pont a legkevésbé logikus pillanatokban. Marcia Gay Harden az, aki színészileg képes emelni az egésznek a fényét, minek után Kim Basinger vélhetően azért botoxolhatta így ki magát, hogy ne látszódjon a kínos feszengés az arcán, amit a 9 és fél hét rajongóinak végig kellene nézniük (már ha egyáltalán rátudják venni magukat egy ilyen förtelem megnézésére).
Persze nem ringatom magam hiú ábrándokba: A sötét ötven árnyalata nem azért totális katasztrófa, mert az eredeti alkotó rátelepedett a kész műre, vagy mert minden második jelenetet popslágerekkel próbálnak eladhatóvá tenni (vagy éppen fordítva), hanem azért, mert már az eredetit sem erre találták ki. Igények kiszolgálására, amelyekkel nem feltétlenül az a baj, hogy léteznek, hanem hogy ezek nem maradtak egy vörös szoba falai között.