Rájöttem, mi az én nagy bajom Alyson Noel-lel: önmagát ismételgeti. Az Árnyvidék – az írónő harmadik halhatatlan-története – ott folytatódik, ahol a Kék Hold véget ért. Mivel a második rész drámai és nyitott befejezést kapott, nagy naivan az előző részeknél mozgalmasabb cselekményre számítottam – mégis csak a regény kétharmadánál éreztem úgy, hogy új információkat is kaptam. A könyv zömében csak Ever végeláthatatlan sopánkodását olvashatjuk arról, hogy saját ostobasága miatt szívszerelme allergiás reakcióban hal meg, ha bármilyen testnedvcserét hajtanak végre. Sok-sok oldalon keresztül lehetünk tanúi a két szerelmes egymás iránti reménytelen epekedésének, amit meg lehetne oldani az egészséges romantika keretein belül is… de persze nem teszik. A huszadik telepatikus csók és mentális ölelés bármelyik tizennégy év feletti olvasónál könnyen és ügyesen kiverheti a biztosítékot.
Az egész könyv vontatott – hiába várunk valami fordulatra, valami haladásra a történetben. Az első újdonság (nagy sokára) az, mikor feltűnik Ever régi nagy szerelme, akit a lány csak előző életeinek látomásszerű emlékeiből ismer. A fiú minden reinkarnációban csak Damen megjelenésig volt érdekes hősnőnk számára, de halhatatlan ifjú ezúttal nagy lelkesen félreáll, és szinte rá akarja tukmálni Ever-re a régi-új ismerős szerelmét. Az persze egy pillanatig sem zavarja az önfeláldozó ifjút, hogy a lánynak esze ágában sem volt felmelegíteni kapcsolatát reinkarnálódott exével…
A regény vége felé némi remény csillan az fordulatra éhes olvasó szemében: végre valami akció, varázslat, összecsapás van készülőben. Nos, a fordulatot meg is kapjuk… de a legjobban várt, legizgalmasabb részt egész egyszerűen átugorjuk – sőt, az utolsó oldalakban leírtakat a legkisebb magyarázat nélkül hagyja az írónő. Hogy tovább menjek: még az előző kötetben kialakult problémák megoldása felé sem tettünk egy lépést sem. Így várhatjuk a következő részt, ha pontot szeretnék tenni ennek a lassú folyású és néha kiábrándító történetnek a végére…
3/10